Alastair Reynolds jelentőségét a modern űroperában legalább olyan nehéz lenne vitatni, mint amennyire értelmetlen. Bemutatkozó regénye, a Jelenések tere elsöprő sikert aratott, így egy csapásra bekerült a sci-fi írók legnagyobbjai közé. Második önálló univerzumban játszódó regénye, a 2005-ben megjelent Pushing Ice, ami talán az eddigi legkiemelkedőbb Reynolds kötet, amit valaha is olvastam.
A történet szerint Bella Lind, a Rockhopper nevű bányászhajó kapitánya új megbízatást kap, ugyanis a Janus nevű Jupiter-hold letér az égi dinamika által kijelölt pályáról és nagy sebességgel megindul egy távoli célpont felé. A Rockhopper az egyetlen hajó, ami időben a nyomába szegődhet tanulmányozás céljából. Ám a Janus-küldetés sok meglepetést tartogat, olyanokat is, amik túl mutatnak a hajón, a legénységen, sőt az egész emberiségen is – térben és időben egyaránt.
A Jelenések teréhez vagy a Napok házához képest ugyan rövidebben összefoglalható a cselekmény, de ez ne tévesszen meg senkit, ez a kötet is tagadhatatlanul Reynolds-i. Az, hogy egy leheletnyivel kevésbé összetett, mint más regényei, csak azt jelenti, hogy így talán valamivel még nagyobb rétegek számára is fogyasztható, mint például a már említett Jelenések tere. A már-már megszokottnak nevezhető jellemzőket is felfedezhetjük az olvasás során, úgy mint, a kihalt ősi civilizációt, a térbeli és időbeli monumentalitást vagy a kozmikus sebességhatár figyelembevételét.
Az alapkonfliktus nem véletlenül lehet ismerős – egy nagy idegen eredetű objektum kelti fel az emberiség figyelmét és megindul az objektum által rejtett titkok utáni hajsza – Arthur C. Clarke egyik legnagyobb mesterművének, a Randevú a Rámával című regénynek is hasonló az kiindulópontja. Kedvelt témája ez a science fiction íróknak, elég csak Larry Niven Gyűrűvilágára, Michael Crichton A Gömbjére, Salvador Mercer Lunar Discovery-jére, Peter F. Hamilton Pandóra csillagára, vagy éppen az első ilyen regényre, Clarke 2001 – Űrodisszeájára gondolni. Meg is határoztak egy kevésbé ismert alzsáner az ezt a témát boncolgató regényekre: The Big Dumb Object vagyis A Nagy Néma Tárgy. Persze önmagában ezt sem lehet értelmezni, hiszen minden esetben más és más alzsánerekkel keveredve olvashatunk a Nagy Néma Tárgyakról: a Randevú a Rámával esetében például hard sci-fi környezetben, míg a Pandóra csillaga esetében modern űroperába csomagolva ismerhetjük meg a titkokat.
A Pushing Ice sem kivétel ez alól, sőt egy kicsivel még tovább is keveri a lapokat, hiszen a hard sci-fi mellett az űroperával is keveri a titokzatos, néma objektum témáját (ez utóbbi két alzsáner vegyítése egyébként is jellemző Reynolds-ra). Ezeket a regényeket köti össze a talán egyik legártatlanabb, legtisztább vágyaink egyike, a felfedezés öröme. Túl későn születtünk, hogy a Föld felfedezését átéljük, de túl korán ahhoz, hogy a Naprendszer benépesítését megéljük. Jelen könyv esetében is a legnagyobb erősség a Janus titkainak feltárása, ahol minden meglelt válasz csak további kérdéseket vet fel. Ám nem csak A Nagy Néma Tárgy motívuma lehet ismerős a regényből, több Clarke-mű is felsejlik a sorok között, ezekre rámutatni már-már bűn lenne, hiszen sokkal élvezetesebb, ha saját magunk fedezzük fel a hasonlóságokat az olvasás során.
Már akkor is jó érzéssel tettem volna le a könyvet, ha a Randevú a Rámával című regényhez hasonlóan szinte cselekmény nélkül ért volna véget a történet és csak a felfedezésen lett volna a hangsúly. De Reynolds nem elégedett meg ennyivel. Míg Clarke regényében a Rámához küldött hajó legénysége válogatott tudósokból állt, addig a Rockhopper személyzete nagyrészt bányászok, kétkezi munkások. Ez már az alapkonfliktus komolyságát is tovább szítja, hiszen a legénység nem dönt egyöntetűen a Janus-misszió megkezdése mellett. Ez az érdekellentét szakadáshoz vezet a legénység egységében, aminek komoly következményei lesznek a történet során. Persze nem kell Hamilton-i személyiségeket és pálfordulásokat várni, de a cselekmény szempontjából a szükséges és elégséges jellemfejlődéseknek azért szemtanúi leszünk.
A történetet három jelentős fordulat vezéreli, mely a cselekményt más és más irányba mozdítja el, más és más science fiction alzsánerekre helyezve a hangsúlyt. A mundane sci-fi-től kezdve, a hard SF-en át, egészen az űroperáig tolódik a fókusz – személy szerint a hard SF részeket kedveltem a legjobban. Ennek hála az utolsó oldalig lesznek meglepetések, nem látható előre a végkimenetel, ám ez a fegyver is kétélű. Akadnak majd olyanok is, akiknek egy-egy változás a cselekményben nem fogja elnyerni a tetszését.
A regény végére nem kapunk minden kérdésre választ, bőven hagy még Reynolds lehetőséget a folytatásra, aminek elkészültére van is esély, hiszen már a saját weboldalán is megerősítette, hogy egy nap valóban megvalósulhat a várva-várt folytatás. További érdekesség, hogy a blogján megemlít egy lelkes olvasó által készített idővonalat, amely a Pushing Ice történéseit hivatott bemutatni, megtekintését csak a regény elolvasása után javaslom, hiszen jelenetős spoilereket tartalmaz.
Bátran ajánlom a regényt minden sci-fi olvasónak. Ha kicsit is szereted a nagy rejtélyeket, a Big Dumb Object témáját vagy a hard sci-fit, vágj bele nyugodtan. Ha csak most ismerkednél meg Reynolds munkásságával, ez lesz számodra a tökéletes belépő. Sajnálatos módon a Jelenések tere és a Napok háza után kihátrált a magyar kiadó Reynolds mögül, de bízom benne, hogy előbb-utóbb valamilyen formában (nem csak ígérgetésként) itthon is kiadásra kerül a Pushing Ice, ahogy az író többi regénye is.
[Dubi további írásai]
Nekem tetszett a Jelenések tere és a Napok háza is. Bár az első valamivel jobban.
Nekem is. Ha sorrendet kéne állítani a Jelenések tere, a Napok háza és a Pushing Ice között, akkor nagy bajban lennék… Talán a téma miatt a Pushing Ice lenne az első, de utána holtverseny lenne.