Egy idegen bolygó. Egy ismeretlen eredetű rom. Egy emberi kolónia, amely dacol a viszontagságokkal, és lassan felderíti a város titkát. Ismerős alaphelyzet sci-fiben, de a Planetfall nem arról a titokról szól, amelyet a kihalt és végtelenül idegen, organikus város rejt, és amikor a telepre kívülről egy soha nem látott ember érkezik, aki valami nem földi eredetű lényt rejteget a testében, akkor nem az Alien sorozat visszhangját halljuk.
A Planetfall ennél trükkösebb, ugyanakkor szűkebbre szabott. A történet narrátora Renata Ghali, a kolónia 3-D nyomtatóiért felelős technikus, akinek világa nagyon szűk pályán mozog – később kiderül, nem egészen véletlenül. A földiek egy prófétanőt követve érkeztek a bolygóra, ahol megtalálták Isten Városát, ám Lee Suh-Mi eltűnt, és azóta ő is csupán üzen követőinek. Eltűnésének titkát csak ketten ismerik: Ren és Mack, az első felderítőegység tagjai, az egyedüliek, akik életben maradtak abból a csapatból.
Ren megszállottan válogatja át a kolónia szemetét, hogy megjavítható tárgyakat keressen köztük. Valójában azonban nem a tárgyak azok, amelyeket meg akar javítani, hanem az a rettenetes titok és igazságtalanság, amely a telep múltjában megbújik, és aminek soha nem szabad kiderülnie. Ez a rejtély az, ami a regényt áthatja, noha mellette ott az idegen, eleven-változó város is, amelynek mélyére Ren csak lopva merészkedik be. A város titka és René szorosan összefüggenek, és amikor a telepre egy soha nem látott, ismeretlen fiatalember érkezik, aki az első felderítőegység elveszett (és halott) tagjainak leszármazottjának vallja magát, a titkok köré épített falak kezdenek omladozni.
Az idegen felderítésének sci-fi toposza mellé bekúszik némi vallási felhang is, elvégre az Isten Városára Suh-Mi különös körülmények között talált rá, és a benne heverő tárgyak eredete is jócskán felvet kérdéseket. Mi a célja a városnak? Ki szólította oda az emberiséget? És még ki mást hívott magához? Mindemellett azonban ez nem a Verebecske, a regény nem Isten kilétére és terveire keresi a válaszokat, a hit kérdése csupán fűszer a dráma mellett.
A regény mint sci-fi történet is érdekes, de ami miatt kiemelkedik, az a karakterábrázolás. Ren megbízhatatlan narrátor, akinek mentális betegsége a narrációra is rányomja a bélyegét. A titkok nagy részét saját maga elől is elrejti, és kényszerbetegségét folyamatosan racionalizálja az olvasó felé, egyre kényelmetlenebb érzéseket keltve, ahogyan betegsége elhatalmasodik rajta. Ren egyszerre szánni való és lenyűgözően érdekes személyiség, akinek hanyatlása elkerülhetetlennek tűnik. Ahogyan a titok sem maradhat örökre rejtve, úgy Rennek is meg kell változnia – miközben betegsége éppen ennek a változásnak áll ellen.
A szöveg ügyesen közvetíti Ren vívódását, és végig fenntartja a város és az eltűntek titka miatti feszültséget – talán éppen ezért érződik a hirtelen és rejtélyesre hagyott lezárás üresnek és félkésznek. Úgy vélem, Newman a könnyű utat választotta a misztikus végkifejlettel, az olvasóra bízva az események értékelését, bár a karaktere útját sikeresen lezárta. Mintha az addigi ötletek és biztos kézzel megírt próza mögül kifogyott volna a szufla, azonban a felemás befejezés ellenére is olvasásra érdemes, érdekes és különleges sci-fi a Planetfall.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
