Bevallom, nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a Fumax kiadja Az Égett-hegyi könyvtárat, mert a várólistámon lévő könyvek közül ez tűnt az egyik legérdekesebbnek. Aztán ez az érdeklődés majdnem teljesen alábbhagyott, amikor megláttam a magyar borítót, de meg kell mondanom, ahogy eljutottam az első néhány fejezet végére, már értettem, a kiadó miért ezt választotta.
Történetünk főhősei könyvtárosok. De nem a sztereotipikus, kontyos-kardigános-szemüveges nénik, hanem azok az igazi harcos, állatokkal beszélő, holtakat feltámasztó, jövőjáró fajták. Tizenketten vannak, és nem egyetemen képzik őket – tanáruk egy, a szó szoros értelmében vett isten, akit csak Apa néven ismernek. Ő vette őket magához, amikor megárvultak, otthonuk pedig az Égett-hegyi könyvtár lett.
A Garrison Oaks-i könyvtár tizenkét katalógust tartalmaz – Apa minden gyermekének egyet-egyet. Ezek a katalógusok pedig az univerzum titkait rejtik, és teljes tartalmukat csak Apa ismeri, hiszen ő írta őket. Egy könyvtáros csak egy katalógussal dolgozhat, sajátjának tartalmát pedig rejtenie kell a testvérei elől.
Apa azonban eltűnik, a könyvtárosokat pedig valaki vagy valami kizárja az otthonukból.
A sztori Carolyn, Apa egyik gyermeke körül forog, aki a nyelvek katalógusát kapta meg. Éppen ezért fontos ember a többiek számára, hiszen ő nemcsak népük, a pelapik nyelvét beszéli, hanem az oroszlánokét, vagy például az angolt is, ami Amerikában kifejezetten hasznos, és amit testvérei már elfelejtettek.
Apa pedig nem véletlenül tűnt el, és így, hogy könyvtára őrizetlenül maradt, szinte sorban állnak az ellenfelek, hogy átvegyék fölötte az irányítást…
A történetet bizony nem egyszerű összefoglalni, mert egyenesen az események közepébe csöppenünk, rövid idő alatt kell megérteni a hátteret és felvenni az első pillanattól kezdve sodró cselekmény fonalát, ami csak a könyv utolsó harmadában, a végjátékban enged az üteméből.
A könyv egyik apró hibája, hogy a könyvben tizenkét könyvtárosról esik szó, de valójában csak hárman-négyen emlékezetes szereplők, és még így sem mindig egyértelmű, hogy a kevésbé jelentősek közül ki kicsoda. Világosan látszik, hogy Scott Hawkinsnak – néhány kivételtől eltekintve – nem annyira a karakterek, mint inkább a cselekmény az erőssége, de ez persze rendben is van – és épp ezért működik a borító is. Hiszen ez egy nagyon jól megírt, könnyed kis regény, ami könyörög azért, hogy legyen folytatása, amelyben a szerző még jobban kibonthatja a háttérvilágot, és még sötétebb, agyzsibbasztóbb történetet tárhat elénk.
Az Égett-hegyi könyvtár tehát nem a szofisztikált karakterábrázolásával nyűgöz le bennünket, hanem azzal, amivel egy jó mozifilm: akciódús, kicsit (nagyon!) káromkodós, látványos és kreatív, emellett humoros, és bővelkedik a hátborzongatóan sötét jelenetekben is. (Például a kutyás üldözős rész, ami után elkezdtem máshogy gondolni a lakótelepi, sötét parkokra.) Érdemes megjegyezni azt is, hogy Rusznyák Csaba fordítása irtó ötletesre sikeredett, le a kalappal előtte.
Scott Hawkinsnak ez az első könyve – leszámítva a Linuxszal és egyéb informatikai témákkal foglalkozó műveit –, és reméljük, nem is az utolsó. Valószínű hogy a második-harmadik regényére könnyedén kinövi az első kötet gyermekbetegségeit, és tényleg elérné a „fantasy legújabb nagyágyújának” címét. Van benne potenciál, csak ki kell használnia.
Addig is remélem, elkészül végre az a novella, amit a honlapja szerint Az Égett-hegyi könyvtár világához ír.
Hozzászólások
[Sarpatki további írásai]