A Shadow of the Beast egy 1989-es, klasszikus Commodore Amiga videójáték újragondolt, modern változata a Heavy Spektrum független stúdió jóvoltából. Az eredetivel még a középiskolában találkoztam először: néhányan az osztályból a Commodore 64-es tábort erősítettük, de közülünk egyvalaki volt a király az akkortájt nagyon menő Amiga 500-as számítógépével (az 500 a memóriát jelezte kilobyteban – a Commodere 64 értelemszerűen mindössze 64 kb-os volt). Egy alkalommal behozta az iskolai Amiga gépre az akkor forradalminak tartott Shadow of the Beastet, ami egy 2D-s játék volt a Psygnosistól, amely a háttér különféle szintű, sebességű scrollozásával ügyes térhatást keltett, és akkori szemmel hihetetlenül szép grafikával és fantasztikus zenével rendelkezett.
A 2016-os remake természetesen sokkal, de sokkal szebb és látványosabb, és még a hangulatot is sikerült megragadnia.
A főszereplő Aarbornt kiskorában elrabolták, és démoni harcossá változtatták. Fogva tartója és ura, Maletoth most egy újabb gyermeket akar a segítségével elrabolni az emberek világából, hogy újabb, hozzá hasonló gyilkológépet hozzon létre. Aarborn kényszertől és a vértől hajtva eljut a kiválasztott csecsemőig, közben halomra mészárolja az emberharcosokat. Azonban amikor megöli a a gyermek utolsó védelmezőjét, bevillan egy kitörölt emlék, és utolsó áldozatában felismeri a saját apját, akitől hajdanán őt is elragadták. Aarborn fellázad, Maletoth ellen fordul, és innen kezdődik az igazi játék, mert Aarborn a bosszútól és a dühtől hajtva számtalan, látványos helyszínen át üldözi a megsebesített Maletothot, közben szembeszáll a harcosaival, sőt még a szellemvilágba is lekerül, majd pedig
Furcsa és felemás játék a Shadow of the Beast. Egyrészt azért, mert megtartotta a mai szemmel primitívnek ható 2D-s felépítést, de ugyanakkor a háttér és az animáció nagyon látványos, maximálisan 2016-os színvonal. A történetet helyenként elég nehéz összerakni, mert a karakterek nem beszélnek, vagy ha igen, akkor a fordításért manát kell feláldozni, aminek nem tudom, mi értelme van. Emiatt néha csak az összekötő narrációk során derül ki, hogy ja, hogy valójában mi is történt az előző pálya során, néha viszont egészen jó jelenetek is akadnak, és a játék egész világa vizuálisan kifejezetten egyedi, és ezt a fajta elszállt kreativitást én imádom.
A harcrendszer ügyesen kidolgozott, meglepően jó kombinációkra épülő, ráadásul kellően brutális, a készítők le sem tagadhatják, hogy a God of War-széria hatással volt rájuk. Aarborn válogatott módokon tudja lemészárolni az ellenséget, és izgalmasak a boss fightok is, közben pedig nagyon eltalált a zene is. A megölt ellenség és tökéletes kivégzések után kapott pontokból fejleszthetjük a képességeinket, amelyek közül a leghasznosabb talán az, hogy erőt nyerhetünk az ellenség vérét kiszívva, de ezekből a pontokból költhetünk például a más fajú lények beszédének megértésére is. Sőt, játszhatóvá tehetjük az 1989-es eredeti játékot is, de ez inkább érdekesség, mert mai szemmel nézve számomra szinte élvezhetetlenül primitívnek tűnt. Kicsit olyan az egész, mint a God of War sorozat 2D-s kisöccse.
Mindennek ellenére sajnos nem igazán nyújt maradandó élményt abban a néhány órában, amely elegendő a végigjátszásához, minden részeleme egy kicsit kevesebb, mint ami kellene. Azonban egyszeri végigjátszásra tökéletesen alkalmas, ha valaki nem vágyik hatalmas történetre.
Akad néhány kifejezetten szórakoztató ellenség, gondolkodtató fejtörő, változatos és látványos helyszínek, kemény csaták, és mivel a Shadow of the Beast nem is drága, ráérő időben érdemes rászánni néhány órát, és nem csak nosztalgiázás céljából, ugyanis művészetileg és látvány szempontból mindenképpen kiemelkedő.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>