A novella eredetileg a Black Aether magazin 2016/1. számában jelent meg; a szám április 30-ig még rendelhető. Illusztrálta: Papp Virág.

Farkas Balázs: Galóca

Mondjanak akármit az ember lányára, én nem szégyellem: hónapról hónapra egyre ritkábban látogattam meg az apámat, amióta a fejébe vette, hogy kiköltözik a falu melletti erdőbe.

Ennek a döntésnek természetesen nem láttam realitását, de ezt nem tettem neki szóvá. Már nem éltem vele egy fedél alatt, így nem érintett a dolog, de zavaros indítékait talán még meg tudtam volna magyarázni különféle lélektani fejtegetésekkel, ha egyáltalán komolyan veszem ezt az egészet. Anyám abban az erdőben esett el először, gombászás közben, később egészen a haláláig emlegette a helyet. Megszállottságának okait csak apámnak súgta meg, valamiért csak benne bízott meg egészen. Nem panaszkodhatok így sem: anyám rám hagyta a kis lakását, amelyet akkor vett a fővárosban, amikor az egyetemen tanított, apám pedig ott maradt Galóca peremén, abban a házban, ahol felnőttem.

A költözés ötlete persze nem csak egy szeszély volt, apám két évvel ezelőtt közölte elképesztő döntését, aztán tényleg megtette a lépéseket: kért engedélyt a galócai polgármesteri hivatalban, meglátogatta az erdészt, elment Zalaegerszegre is a megyei önkormányzathoz, lepapírozott mindent (tehát tudatosan cselekedett), és épített egy kunyhót jó messze az országúttól, a fák közé. Egy kis földúton lehetett megközelíteni, onnan pedig gyalogösvényen kellett végigmenni annak, aki meg akarta látogatni.

Velem minden alkalommal egyre zárkózottabban viselkedett, egyre elutasítóbban, és a legutóbb nyíltan meg is mondta:

– Veronika, többet ide nem jöhetsz. Meg kell ígérned.

Ez áprilisban volt. El is döntöttem, hogy eleget teszek a kérésének, és a nyáron már nem is tértem vissza Galócába. Anyám halála óta nem lehetett vele szót érteni, nagybátyám legalább biztosított róla, hogy időnként ránéz az öccsére, ha teheti. A családi házat eladtuk, abból kaptam elég pénzt, hogy valamit kezdjek magammal. Szóval ott maradtam Budapesten, és kezdtem valamit magammal.

Aki inkább olvasná a novellát a fotelben (esetleg repülőn, vonaton, kávézóban), kinyomtatva, e-könyvolvasón, egyéb erre alkalmas eszközön, szabadon le is töltheti.

MOBI | PDF

Azóta lerázta a leveleket a fákról az ősz. Eljött az ideje, hogy visszatérjek, ha csak egy hétvégére is. Telefonon már nem lehetett elérni apámat, elzárkózott minden technológiától, nagybátyám egészsége pedig hanyatlóban volt, szűkszavúan válaszolt, ha kérdeztem. Legutóbb csak motyogott valamit a telefonba arról, hogy az apám már túl messzire ment azzal a dologgal az erdőben, meg hogy már azt a nyelvet beszéli, a miénket már alig, bármit is jelentsen mindez.

Akárhogy is, helyesebbnek éreztem, ha személyesen mondom el apámnak a hírt, ami körül már minden aggodalmamat eloszlatták az orvosok – hogy gyermeket várok, bizonytalan nemű gyermeket, de már biztosan megmarad, a negyedik hónapban is egészséges. Ez olyasvalami, amit mégiscsak tudnia kell.

Férjemmel időközben összedobtuk a pénzt, vettünk egy nagyobb lakást, mellé egy szürke, tíz éves Opelt, amivel a nyáron eleget furikáztam ahhoz, hogy le merjek vezetni három órát vidékre. Összeszedtem háromnapi ruhát, beraktam a vitaminjaimat a kesztyűtartóba, feltöltöttem pár David Bowie-albumot a kocsi MP3-lejátszójára, és korán reggel elindultam, kényelmes tempóban. Próbáltam nem idegeskedni.

Nem sokkal dél előtt érkeztem meg a táblához, amely rozsdás-maszatos fehér alapon közölte egykori otthonom nevét: Galóca.

Valamiért a hideg rázott ki ettől a felirattól.

A faluban lassan hajtottam. Elgurultam a régi családi házunk mellett is. Belakta már az új család, lebontották a régi pecót, az udvaron pedig felállítottak egy hintát.

Kihaltnak tűnt minden. Még ha fel is bukkant egy-két idős alak az udvarokon vagy a járdán, szigorúan méregették az autómat, ahogy elhaladtam mellettük.

Eszembe jutott, hogy mennyire betegesnek tűnt nagybátyám hangja legutóbb a telefonban. Úgy döntöttem, megállok Jolán néni vegyesboltjánál, és veszek neki ezt-azt, legalább valami élelmiszert.

A bolt előtt egy fogatlan, kócos hajú nő üldögélt és cigarettázott. Ahogy odaléptem az ajtóhoz, rám vicsorgott.

– Nézzenek oda, egy anyuka – szólalt meg.

Először a nőre pillantottam, majd a hasamra. Biztos voltam benne, hogy nem látszott még az állapotom. Nem vehette észre.

– Téved – mondtam.

– Nem, én nem tévedek. – Feltartotta két ujját, közötte még égett a csikkre szívott cigaretta. – Én aztán kurvára nem tévedek, szivi. Én tartom az anyaság rekordjait a megyében.

Vigyorgott. Amennyire meg tudtam figyelni, néhány megmaradt foga kifejezetten fekete volt.

– Elnézést – mondtam. – Szeretnék bemenni.

Ahogy léptem volna be az ajtón, megragadta a kardigánom szélét.

– Amikor a negyedik gyermekemet szültem, azon a napon megittam egy fél üveg pálinkát – mondta. – Az én fiam már a születése napján részeg volt. Nem kellett megtudnia, milyen is az élet itt valójában.

Felnevetett, hangja olyan volt, akár egy hiénáé, aki egy szőrcsomótól fuldoklott.

Kitéptem a kezéből a kardigánomat. Hosszan, megvetően néztem rá. Reménykedtem, hogy ezzel elveszem a jókedvét.

Nem jártam sikerrel.

Beléptem a boltba.

Ahogy a polcok között nézelődtem, láttam, hogy Jolán néni kijön a kassza mögül. Felismert.

– Veronka.

Odasétált hozzám, de ahogy közelebb ért, megtorpant.

– Én vagyok – mondtam.

– Látom.

– Jolán néni, ki az a nő itt a bejáratnál?

Az asszony elnézett mögém, majd lesütötte a szemét.

– Itt hagyták őt is – mondta. – Most magányos. Mégis mit csináljak?

Közben tettem a kosárba néhány adag tartós élelmiszert, lisztet, rizst, ilyesmit. Kivettem a fagyasztóból egy-két tálca csomagolt húst. Megnézegettem a zöldségeket. Jolán néni folyamatosan követett, ahogy arrébb mentem.

– Apádhoz jöttél haza? – kérdezte. – Van hol megszállnod? Nekünk van egy szobánk a padláson. Itt fönt, pont a fejünk fölött.

A fejemet ráztam.

– Nem, köszönöm. Meglátogatom a nagybátyámat.

– Na hiszen. Az még él? Nem láttam mostanában. Él az még?

– Tegnap beszéltünk telefonon. – Kezdett elegem lenni ebből a beszélgetésből, úgy döntöttem, rövidre zárom. – Van esetleg… friss gombája? Csinálnék egy jó gombapaprikást. Nem is tudom, miért, de megkívántam.

Jolán néni arca most egészen elfehéredett, elkerekedett szemmel nézett rám.

– Veronka… nekem lassan be kell zárnom a boltot. Délig vagyok. Mondtam már, hogy délig vagyok?

Felemeltem a kezem.

– Jó, elnézést. Fizetek.

– Már nem azért, de…

– Semmi gond. Fizetek.

Ahogy Jolán néni beütögette a részösszegeket, éreztem, hogy kicsit megszédülök. Volt valami nyomasztó ezen a helyen, mintha megállt volna az idő, semmi sem változott igazán, csak üresebb lett, elhalványult. Egyáltalán nem tűnt igazinak. Galóca kikopott a valóság atlaszáról.

Kilépve még láttam, hogy a nő az ajtó előtt még mindig vigyorog rám. Siettem a kocsihoz.

Amikor végre bekanyarodtam nagybátyám udvarára, észrevettem, mennyire elhanyagolta a ház körüli munkákat. Mindent belepett a gaz, a redőnyöket lehúzva tartotta, és amikor sápadtan kicsoszogott elém, láttam, hogy hatalmas heg szeli át az arcát.

– Apád volt – mondta később, az ebédnél.

Én főztem neki. Csirkepaprikást, rizzsel. Csendben ettünk. Ami megmaradt, azt elfeleztem, két külön műanyag dobozba, az egyiket nagybátyámnak szántam későbbre, a másikat apámnak.

Nagybátyám sosem nősült meg. Volt idő, amikor mondogatták róla a faluban, hogy nem is a nőket szereti, erről persze én mit sem tudok, de annyi bizonyos, hogy így egyedül is mindig jól tartotta magát, elintézte a dolgokat. Olyasvalakinek ismertem meg, akire fel lehetett nézni.

Ez persze most egyáltalán nem látszott. Még a hangja is remegett.

– Nem tanácsolom, hogy odamenj, de ha mégis… legyél óvatos. Apád nem százas már.

Elmesélte, hogy megpróbálta jobb belátásra bírni, hogy költözzön vissza. Megverekedett vele. Aztán előkerült egy kés.

– Persze, csak magát védte – mondta nagybátyám. – Nem hibáztathatom. Amikor látta, mit tett, eldobta a kést. Ráébredt, hogy ez rossz. Mindegy is, megértettem, hogy nem akar visszatérni. Azóta nem kerestem. Még mindig ott él. Néhány embert valahogyan megszédített, telebeszélte a fejüket fertővel. Már a faluból kiutálták. Többször ráhívták a rendőröket, meg ki akarják zavarni az erdőből, de hát ismered apádat, neki ismerősei voltak a tanácsban, ő nagy ember volt, meg hát anyád is milyen nagy ember volt. Befolyásos, nagy tudósok.

Ezután a fejét ingatta, szája megremegett, mintha elsírná magát, de aztán mégsem tette. Megfogtam a kezét.

– Azért én kimegyek – mondtam.

Nagybátyámnak nem beszéltem a bennem növekvő gyerekről. Nem is próbált lebeszélni. Erőtlenül bólintott, felállt, a szekrényhez ment, levett valamit.

– Ilyenem van. A kullancsok ellen, fújd be magad. Nem tudom, még vannak-e így szeptember vége felé, de… jobb biztosnak lenni. Sok a fertőzés.

Elfogadtam.

Kora délután volt, amikor végre elindultam. Kocsival mentem ki a falu határára, aztán onnan az országútra, onnan pedig az erdő felé, a kis földúton.

Bowie csendesen, fájdalmasan énekelt az autó zenelejátszójából:

On the day of execution, on the day of execution

Only women kneel and smile

Ahogy közeledtem úticélomhoz, a zene hangzása egyre furcsább lett. Valamiféle recsegést, időnkénti kihagyást vettem észre, amit korábban ugyanezekben a számokban nem. Még érthető lett volna, ha rádióról szól a zene, de még akkor is, ha lemezről, de egy digitális hangfájlnál elég furcsának tűnt. Inkább kikapcsoltam – féltem, hogy a használattól lassan tönkremennek a hangszórók.

A kocsit végül a földút végén állítottam meg.

Emlékeztem, nagyjából mennyit kell még menni, csak felsétálok a következő emelkedőn, onnan már látni fogom a kunyhót, egy kisebb tisztás lesz ott. Apám kifejezetten ügyelt rá, hogy ne kelljen fát kivágnia, amikor lefektette a kunyhó alapjait.

Kivettem a táskámat az anyósülésről, bezártam a kocsit.

Az erdőre csend telepedett. Elvétve lehetett csak hallani a rovarok zizegését, a madarak dalolását, a rágcsálók neszezéseit az avarban és a fákon. A levegő tiszta volt, korhadt fa és ázott levelek szaga keveredett benne.

Gyakran jártunk erre gombát szedni, egyáltalán nem volt idegen hely, mégis, valahogy most azzá vált. Mintha eddig az erdő minden barátságos vonása csak álca lett volna egy színpadi darabban.

Valahol gyűlöltem apámat ezért, hogy a tettei miatt állandónak, rendesnek hitt dolgok hirtelen változékonyak, rendetlenek, zavarosak lettek. Ez a gyűlölet viszont minden lépésemmel tompult. Elvégre talán ő várt rám, igazán ő.

Arra is számítottam, hogy nem találom meg, esetleg az erdőben kóborol valahol, rosszabb esetben csak a holttestére bukkanok.

Ahogy felértem az emelkedőre, megtorpantam. Semmi nem tudott volna felkészíteni arra a látványra. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem.

Megláttam a kunyhót, amelyet apám épített annak idején. Ott állt még mindig, épen, tisztán. Erre azért még számíthattam.

A környéke viszont rémálomba illő jelenetnek adott otthont.

Embereket láttam, legalább tucatnyit, egymástól távol, legtöbbjük csak állt, vagy ült az avarban, mereven, szótlanul. Néhányan természetellenesen görnyedve hajoltak le, bámulták a lehullott leveleket.

Némelyiket felismertem: Galócából jöttek, az biztos, fiatalabbak voltak apámnál, többnyire nők, de egy-két férfit is észrevettem.

Senki nem mozdult meg. Senki nem reagált arra, hogy megérkeztem.

Egy hosszú percig még nézegettem a helyszínt. Messzebb szedett-vedett sátrakat láttam, talán ezeknek az embereknek az ideiglenes lakhelye volt. Ez még részben értelmet is adott az emberek jelenlétének, valamiféle logikát, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről.

Láttam ennél furcsább dolgokat is.

A kunyhó körül, egyenletes távolságban furcsa halmok álltak, ágakból, levélből összehordott kupacok, amelyeket valamiért gubbasztó, kócos állatoknak néztem.

Ezek között láttam meg apámat. Vézna alakja ide-oda csoszogott egyiktől a másikig, beszélt hozzájuk, megtapogatta őket, majd indult a következőhöz.

galoca

Erőt vettem magamon, és megtettem az első lépéseket felé. Körülöttem az emberek tudomást sem vettek rólam. Ami azt illeti, egymásról sem. Megfigyeltem, hogy valamit mondogatnak magukban, vagy csak rágnak valamit. De egyszer sem néztek rám.

Apám sem vette észre, ahogy közeledem, teljesen belemerült ebbe a kényszeres rituáléba: megtapogatta az egyik halmot, morgott valamit, majd a következőt vette célba, újra és újra.

Már elég közel kerültem ahhoz, hogy megállapítsam, hogy nem magyarul beszél. Ami viszont még jobban megdöbbentett, hogy mennyire öregnek tűnt most az apám, vékony, elhasznált aggastyánnak. Akaratlanul is anyám jutott eszembe, az utolsó napjai, jóval az utolsó műtétek, kemoterápiák után. Ő festett hasonlóan. Pont mielőtt meghalt.

Megtorpantam.

Apám észrevett.

Lassan fordult felém. Meglepődtem a ruházatán, arra számítottam, hogy mostanra már rongyokban jár, és bár tényleg az egyik kopott régi inge volt rajta, nem úgy tűnt, mintha elhanyagolta volna magát.

De az arca…

Sosem fogom elfelejteni azt a halványszürke bőrt, azt az üres, hideg tekintetet, azt a csontsoványságot.

Közelebb léptem.

– Jóságos ég, apám. Megismersz? Mi történt itt? Kik ezek az emberek?

– Overonika, jog. – Furcsa hangot adott ki, mintha csuklana. – Jog-jog.

Megnyaltam a számat.

– Igen. Veronika. Veronika.

– El kell menned – mondta apám rövid töprengés után. – Ahugaru, jog.

Tétováztam. A többi emberre néztem, de ők továbbra sem néztek rám.

– Nem értem – mondtam. – De kérlek. Sokat utaztam. Beszélnünk kell. Hoztam… hoztam enni. Nem zavarok sokáig.

Apám hátrált tőlem, ahogy még közelebb léptem.

A halmokat figyelte a szeme sarkából.

– Nem tudom, nem tudom, Veronika, ez nem jó ötlet. El kell menned. Még a sötétedés előtt, ha sötétedik, te nem tudod, te nem tudod… itt mi történhet itt a nőkkel, jog-jog garu.

Közelebb léptem. Megragadtam a karját, erre érezhetően összerándult.

– Az istenért, csak… próbálj meg örülni nekem, egyszer az életben. Kérlek.

Tétovázott. Figyelte a kunyhó környékét, a halmokat, elnézett a távolba a vállam felett, forgolódott.

– Nagyon… nagyon rövid időre tudlak fogadni – mondta aztán. – Már szót értek, már talán nem lesz gond.

– Köszönöm.

A szívem rendetlenül vert, próbáltam magamat megnyugtatni. A gyereknek biztos nem tesz jót, ha vitatkozok apámmal, vagy ha túl sokáig stresszelem magam.

Apám azzal sem nyugtatott meg, hogy olyan dolgokat beszélt, amiknek semmi értelme nem volt.

– Vigyázz, vigyázz a felderítőivel, most alszanak, figyelnek.

Jelezte, hogy kövessem, közben mutatta, merre menjek. Igyekezett most távolságot tartani a furcsa halmoktól. Közelebbről figyelhettem meg őket: mindegyikben rongyok, levelek, ágak keveredtek össze, és mindegyiket belepett valamiféle visszataszító, nyálkás gombatenyészet.

A halál szagát éreztem. Amikor anyám a halálos ágyán feküdt, és én a kezét fogtam, akkor is ezt éreztem.

– Itt bemegyünk – mondta apám a kunyhó ajtajánál. – Gyorsan, gyorsan be.

A kunyhó tisztességes kis épület volt, minden olyan alapvető felszereléssel, ami élhetővé tette. Mint egy rendes kis vadászlak. Tudtam, hogy apám sok időt szánt rá, ez mégis meglepett. Tudatosan építette így, mintha tudná, hogy itt kell élnie hosszú éveken keresztül.

Nem, nem mintha. Tudta is.

Helyet kínált a kis asztalnál.

Amikor átvette tőlem az ételt, amit neki hoztam, magában motyogott.

– De talán nem tiltja semmi – állapította meg végül.

Enni kezdett, közben elsírta magát.

Szánalmas látvány volt. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom.

Később sokáig nem tudtunk rendesen beszélgetni. Kérdeztem valamit, kitérő választ adott, néha odasétált az ablakhoz, kinézett rajta, majd visszaült. A beszélgetésünk mégis közeledett a normálishoz, talán csak újra kellett tanulnia a társasági érintkezés mozzanatait, az emberi párbeszéd mintázatait.

Kérdeztem arról, hogy bírja itt kint, mióta nem volt a faluban, mit eszik, miért vannak körülötte ezek az emberek, szokott-e tisztálkodni. Egyre magabiztosabban, sőt racionálisan válaszolt.

Aztán olyasvalamit mondott, amire nem számítottam.

– Hát mert mégiscsak anyád miatt vagyok itt. Valamit rosszul csinált, persze nem az ő hibájából. Most talán én helyre tudom hozni. Minden lépéssel közelebb. Minden lépéssel egy évet elveszítek itt az életemből, de meg kell tennem.

Ökölbe szorítottam a kezem. Nem nagyon hallottam mást, csak azt, hogy anyámat említi.

– Ugyan miért hoznád őt most fel? Mit csinálhatott pont ő rosszul?

Apám rám nézett, lassan bólintott. Odasétált az egyik polcához, egy könyvet vett le róla. Ezután visszaült az asztalhoz.

– Hol is kezdjem. Galóca. Tudod, honnan kapta a falu a nevét?

A halántékomat dörgöltem.

– Édes istenem. Biztos a gombáról. Nem tudom.

Apám összerezzent.

– Itt jó a föld, a fák, az erdő, megmarad, megmarad. Az egész környék, tudod. Galóca. Az erdőt is így hívják. Galóca. Egy különleges fajta. Itt lehet megtalálni. A-ma-ni-ta. I-og-a-ru-ha. A-ga-ri-ca-les. Fungi.

– Jól van már, az istenért! – fakadtam ki. – Ez engem nem érdekel. Anyámat emlegetted. Ha már felhozod, magyarázd is meg.

Nyilvánvalóan megzavartam a gondolatmenetét, mert most a fejét rázta, mintha próbálná összerakni, hogy mit is csinál itt, a beszélgetés melyik stádiumában tart éppen, és hogy ki is ő valójában.

Ezeket én is szívesen tisztáztam volna.

– Tudod, hogy anyád szerette a ritka könyveket – mondta aztán. – Nagyon odafigyelt az antikváriumok kínálatára. Kereste a hirdetéseket, amikor hát… mit szépítsem, meghalt valaki, és az örökösök nem tudtak mit kezdeni a könyvgyűjteménnyel a padláson. Elég sokszor eljárt ilyen helyekre, megnézte magának a vénemberek hagyatékát, végigbogarászta azt a sok ponyvát, hátha mégis van valami köztük, ami… egyedi. Ami talán értékes. Kéziratokat keresett főleg, dedikált köteteket, ilyesmi. Még csak nem is magának, csak a kutatás miatt, aztán odaadta őket a könyvtárnak. Persze, egyet kivéve.

Egy pillanatig lenyűgöző volt hallgatni apámat. Hogy hirtelen mégis mennyi mondanivalója lett. És mennyire koherens, érthető volt a beszéde. Anyám emléke tehette ezt, láttam, hogy visszatér belé az élet, ahogy róla beszélt.

– Egy napon anyádat felhívták az egyetemről, hogy az egyik nyugalmazott professzor meghalt, és hogy átnézhetné a hagyatékát, mi az, amit a könyvtárnak érdemes megőriznie. Persze igent mondott. Elkészítette a katalógust, de talált valamit, amiről senkinek nem beszélt. Eltett magának egy könyvet, amiről semmit nem tudott kideríteni.

Felmutatta a kezében szorongatott könyvet.

– Ez az? – kérdeztem.

– Igen, a jegyzeteivel együtt. Az én jegyzeteimmel együtt.

Odanyúltam, hogy megnézhessem, de elhúzta előlem.

– Te ebbe nem olvashatsz bele – morgott rám.

Sóhajtottam.

– Mi köze van ennek ehhez az egész… erdei létezéshez?

Apám magához szorította a könyvet, tekintetében mintha féltékenységet véltem volna felfedezni.

– Anyád nem tudhatta, mire bukkant. Egy olyan könyvre, amelyet ott égettek el, ahol érték az idők folyamán. Ez az egyetlen magyar kiadás, 1910-ből, talán az egyetlen fennmaradt példány. Bele van írva, hogy mindössze ötvenet nyomtak belőle, tehát ennek is már elég nagy felfedezésnek kellett volna lennie, de nem, anyád, anyád…

Hirtelen megrázta a fejét, furcsa, nem egészen érthető szavakat ismételgetett, csukló, huhogó hangon. Amikor megnyugodott, rám nézett, és folytatta, mintha semmi sem történt volna.

– Anyád nem semmi egy nő volt. Kinyitotta a könyvet. Ránézett a címére. Felolvasta hangosan. Ami bele van írva. Azt mondja: Rejtelmes férgek, Prinn Ludwig eredetijéből fordította és jegyzetekkel ellátta Herschfeldt János. Anyád ezt olvasgatta, és tudod mire jutott?

Színpadiasan megemelte a fejét, rám nézett, mintha tőlem várna választ. Bárki megmondhatta volna erről, hogy apám egykor tanár volt.

– Na mire jutott? – kérdeztem.

– Azt mondja, rossz a fordítás. Megtalálja a legritkább könyvet az országban, erre nekiáll panaszkodni a fordításra. Most mondd meg.

Vállat vontam.

– Igen, ez rá vall.

– Na, hát akkor érted, miről beszélek. Érted, miről beszélek.

Odakint az egyik nő hirtelen elüvöltötte magát. Folyamatosan kiáltott, hosszú másodperceken keresztül.

Azonnal fel akartam állni, de apám keményen, erősen megfogta a kezemet.

– Hagynod kell – mondta csendesen. – A folyamat része.

Aggodalmasan pillantottam az ablak felé, nem értettem, miféle folyamat része lehet az emberi üvöltés, de a nő odakint elhallgatott. Vártam, füleltem. Nem ismételte meg.

Letöröltem az izzadságot a homlokomról.

– Apám, én ezt nem bírom felfogni.

Összeszorította a száját. Tanulmányozta az arcomat.

– Ne is csodálkozz. Okos lány vagy te. Ha értenéd… ha csak kezdenéd megérteni, a szemed, a szemed befordulna, megszédülnél, egy kis vércsepp hullna a…

– Anyámnak agydaganata volt – szóltam rá. – Nem tehetett róla.

Apám bólintott.

– Hát jó. Nem tudom, meddig titkolta előlem, tudod. A betegségét. Meg ezt a könyvet. Én sem akartam ezt, ő sem, senki sem akarta, Galóca sem akarta, de hát az övé volt már, mielőtt mi itt voltunk, mielőtt az ember elkezdte volna megérteni, mielőtt az ember egyáltalán megszületett volna, már itt volt. Ez a hely, és benne szunnyad ő is. És ebben a könyvben mindez le volt írva. Anyád nem tartotta volna magánál ennyi ideig, ha nem lett volna ez a… ez a szentségtelen passzus arról a ritka gombafajtáról, ami… nálunk is megterem. Van három ország Európában, összesen tíz erdőség, ezt is az erdész mondta. Kész kis enciklopédia a fickó.

Megkocogtatta a könyvet.

– Ez a Prinn pedig nagyon jól ismerte ennek a kontinensnek a tereit, sokat utazott. Anyád egy jó könyvre bukkant. Ez a kötet megírta, hogy mire utalnak a galócák. Csak a fordítás volt zavaros. Hiszen tudod, mennyire érzékeny a nyelvészeti kérdésekben. Az új fordításhoz viszont szüksége volt az eredetire.

Feltámadt a szél, megremegtette az ajtót is.

Lehunytam a szemem.

– Arra emlékszem, hogy néha kiszökött – mondtam. – Tudom, hogy visszatért még ide. Régen szerettünk errefelé gombát szedni, valami ilyesmit emlegetett. Nem hittem volna, hogy ennek jelentősége van.

– Ez a hely, igen. Hiszen már évszázadok óta esszük a gombákat, fogékonyabbak lettünk rá, hogy köszöntsük őt az újjászületése napján. Igen, anyád nagy természetjáró volt mindig is. Ez a könyv lajstromba szed mindenféle titokzatos rítust, nagyon sokat ír férgekről, gombákról, gyógynövényekről. Anyád szeretett utánajárni a dolgoknak. Csak éppen olyan dolgokat mondott ki, amelyek elindítottak egy folyamatot. Neked ezt nem magyarázom el, látod te is.

– Csak őrültséget látok – mondtam őszintén.

Apám a könyv fedelét kapargatta.

– Anyádnak rossz titkokat kellett feltárnia. Egy időben nagyon sokat internetezett, volt egy fórum, ahol Ludwig Prinn nevéről kérdezett, de senki nem tudott semmit. Próbált különféle név- és címvariánsokat. Semmi. Aztán egyszer egy névtelen fórumozó írt neki üzenetet. Azt állította, hogy egy amerikai egyetem könyvtárában dolgozik, és hogy a Miskatonic Helytörténeti Társaság tagja. Hogy hozzáférése van a szürke gyűjteményhez, a kivont, törölt, megsemmisítésre jelölt anyagok archívumához.

– Kitalálom – mondtam. – Megtalálta anyámnak a könyv eredetijét.

Apám elkomorodott. Kihúzta magát. Szeme összeszűkült.

Mély, baljóslatú hangon, lassan mondta ki a következő szavakat:

– Az eredeti, latin nyelvű példányt. De Vermis Mysteriis. Igen. Megtalálta neki. Fénymásolatokat küldött postán, részleteket. Sosem a teljeset, mindig valamit kitakart belőle. De így anyád mégis tanulmányozhatta az eredeti szöveget. Összevethette azzal a kiadással, ami neki megvolt. Készült az új fordítás, A féreg misztériumai. Erről a levelezőpartnere nem tudott. És anyád néha… ki tudta egészíteni a kitakart részeket a rossz fordításból. Vissza, latinra. Teljes rítusok leírását kapta meg. És egy nap… hangosan kimondta azokat a szavakat, ezen a helyen.

Apám arca egyre élénkebbé vált, az asztalt és a könyvet markolászta.

– Most már látod? – kérdezte, és megfogta a kezem. – Érted, honnan jutottunk ide? Látod, mi verte fel az álmából, mivel édesgeti magához azokat, akik már ízlelték? Tudod te, mit akar tőlünk? De anyád ellenállt, és én is megteszek mindent, hogy visszafordítsam, de hát nem olyan egyszerű. A jegyzetek… nem csoda, hogy anyád belehalt!

Elhúztam a kezem tőle. Kinéztem az ablakon. Sötétedett. Korán volt még hozzá, talán egy felhő takarta el a napot. Úgy éreztem, ez a beszélgetés nem vezet sehová. Apámon láthatóan úrrá lett az őrület, és magával rántott másokat is. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy vissza tud fordítani bármit is, hogy meg tudja oldani anyám halálának rejtélyét. Nem volt semmi rejtély. Beleköltözött az agyába a rák, és abba halt bele.

– Semmi köze nincs anyám filológiai munkájának a halálához, sem ehhez az egészhez, ne haragudj – mondtam. – El akarok menni. Tudod, igazából nem is azért jöttem, hogy megértsem, mit csinálsz itt. Nem ez a lényeg. Hiszen semmi értelme.

Felálltam. Odaléptem az ablakhoz, kinéztem.

A ház körül a furcsa halmok mozogni látszottak. A szél erősödhetett. Ha vihar készült, nem akartam megvárni.

Visszafordultam apámhoz, csípőre tett kézzel. Kicsit kitoltam, a hasamon lesimítottam a blúzomat, a kardigánomat elhúztam.

– Ez a lényeg. Tudom, talán már ez nem érdekel téged, de nagypapa leszel. Mindegy is, törődsz-e még velem, vagy sem. Mégis. Úgy gondoltam, tudnod kell. Úgy gondoltam, személyesen mondom el.

Egy egészen hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha apám igazi, valódi énje visszatérne, valamiféle felismerés gyúlt a tekintetében. Talán elérzékenyült, talán emlékezett a szeretetre, a családra.

Nem tartott ez sokáig.

Elemi erővel ordította el magát:

– Ostoba nő! – Fel sem fogtam, olyan gyorsasággal rohant oda hozzám. Üvöltött, ahogy a torkából kifért. – Nem tudod, mit tettél! Idejöttél egy gyerekkel, irgalmas egek, irgalmas egek, iahuarga a szája nyílik, te nyomorult, nyomorult, ezzel csak idehívod őt, a felderítők eljönnek, hát ennyi időn át hiába jöttek férfiak és nők, nem tudták megadni neki, jog-jog ahuraguha, te nyomorult, nem érted, hogy neki az kell, hogy neki már csak az kell?

Erős, kegyetlen mozdulattal nyúlt felém, megragadta a combomat, és éreztem, hogy mutatóujját keményen a szeméremajkamnak nyomja, miközben egyre őrültebb, érthetetlenebb dolgokat üvöltött a képembe.

Azonnal ellöktem magamtól, és nem kellett hozzá egy lélegzetvételnyi idő sem, könnyektől vakon rontottam ki onnan. A ház előtt megbotlottam, körül kellett néznem, hol vagyok éppen, merre kell menekülnöm az autó felé. Alig bírtam gondolkozni, ez nekem túl sok volt. Egy pillanatot sem akartam tovább itt maradni.

Mégis, ahogy szédületemben a kiutat fürkésztem, észrevettem, hogy az ágas-bogas halmok a ház körül mintha megnőttek volna, ide-oda imbolyogtak. A könnyeimtől nem láttam tisztán, de akár megesküdni is mernék, hogy a föld alól emelkedtek ki egyre magasabbra. Kegyetlen, penészes szag gomolygott most a ház körül.

Ennél már csak az volt riasztóbb, ahogy a többi ember szinte egyszerre guggolt le, ahogy rájuk néztem, kezüket a fejükre szorították, és valami gusztustalan, nyeldeklő hangon kezdték ugyanazt a rigmust mondogatni.

Apám kiabálását már nem is lehetett érteni, félig valami megmagyarázhatatlan nyelven üvöltött, de még értettem néhány szavát: tűnj el, tűnj el, jönnek érted, de egyáltalán nem volt szükségem erre az őrült noszogatásra. Feltápászkodtam és rohantam magamtól.

Fölöttem, az ágak takarásában az ég, egy pillanatra csak, de kivilágosodott, és nem akarok valótlant állítani, de úgy láttam – talán úgy láttam, hogy éles, fekete csillagok pöttyözik azt a végtelen kékséget, ott derengtek fölöttem ismeretlen, sötét konstellációk, miközben éteren túli zenét hallottam a távolból, rémületes pánsípok zaját, valami irdatlan, földmélyi morajlást.

Rohantam az autóhoz, és ostobaságomban még egyszer visszapillantottam, mielőtt beültem volna.

A halmok ott álltak, imbolyogtak a tisztás körül, a gubbasztó, motyogó emberek között, és úgy tűnt, mintha a tisztás lesüllyedne, majd megemelkedne, mintha hamarosan megnyílna a föld, mintha valami felfoghatatlan dolog készülne kinyomni magát onnan.

Ez a látvány az oka, emiatt nem figyeltem meg, hogy közvetlenül mellettem áll egy magas, idomtalan figura, és azt is későn vettem észre, hogy felém nyúl ágas-leveles kezével, mert amikor felnéztem rá, és megpillantottam a gomba-fertőzte, nyirkos, hatalmas testét, már csepegett belőle az az undorító, penészszagú váladék.

Mielőtt sikoltani tudtam volna, az alak látszólag nagy levegőt vett, a következő pillanatban pedig testének minden felületéből kilökődött valami permetszerű, émelyítő anyag. Az arcom elé kaptam a kezem, de már későn – a szemembe, a számba, az orromba is jutott belőle.

Felnyögtem, szédület kerített hatalmába. Vakon tapogatózva kinyitottam a kocsi ajtaját, igyekeztem minél előbb megtalálni a kulcs helyét. Amikor beindult végre az autó, tolatásból, a lehető legnagyobb sebességgel, azonnal indítottam onnan.

Amint kifordultam az országútra, a falu irányába, onnan már egy pillanatra sem lassítottam.

Egyszer sem néztem vissza.

 * * *

Jóval többet nem tudok elmondani a történtekről, a maguk emberei már aznap kimentek a helyszínre, hogy hívtam a rendőröket.

Ez volt az én beszámolóm, a létező legrészletesebben, ahogy megmondták. Pont úgy fogalmaztam meg, ahogy kérték. A legfontosabbakat leírtam, talán még felesleges részleteket is. Apám ellentmondásos, irracionális gondolkodásmódjára, tetteire nem tudok magyarázattal szolgálni, ezzel kapcsolatban vonják őt felelősségre.

És lenne itt még valami. Csak hogy jogilag rendben legyünk.

Szeretnék ezúttal panaszt emelni azért, hogy már három napja megfigyelés alatt tartanak meg nem határozott helyszínen, egy nagyjából huszonöt négyzetméteres lakásban tartanak, ételt csak akkor kapok, ha azt kiosztják nekem, a fürdőszoba pedig rettenetesen kicsi.

A gyógyszerek, amelyeket adtak nekem, úgy látom, semmit nem használtak, a szédülés egyáltalán nem múlt el. Ha lehet, még rosszabbodott is.

Úgy gondolom, ez az egész eljárás teljesen felesleges, követelem, hogy egy rendes kórházba utaljanak ki, rendes orvosokkal. Aggódom a gyermekemért. Egy órával ezelőtt ültem a vécén, és amikor belenéztem, barnás, nyálkás váladékot láttam. Őszintén megmondom, hogy ha a gyermekemnek bármi baja lesz, magukat rommá perelem.

Mindezt már tényleg csak azért írom le, hogy értsék, legyen meg írásban, a jelentésemmel együtt, így hivatalos. Tekintsék figyelmeztetésnek. Amint kijutok innen, az első utam az ügyvédemhez vezet, aztán meg sem állok a sajtóig.

Remélem, világosan, kellő részletességgel fogalmaztam meg ezt a részt is.

A szerzőről:

Farkas Balázs 1987-ben született Zalaegerszegen. 2011 óta ír cikkeket az SFmag.hu oldalra. Első novellája 2006-ban jelent meg, első regénye, a Nyolcasok 2013-ban. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat. Elérhetőségek: Honlap | Facebook | Twitter

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon