A tavaly bemutatott, európai koprodukciós film, A homár néhány mértékadó oldal szerint nemcsak dráma, de romantikus és vígjátéki. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Rögtön az első jelenetben, a zuhogó esőben egy ötven év körüli nő száll ki a kocsijából. Az ablaktörlő lapátjain át látjuk, hogy pisztollyal a kezében egy magányosan ácsorgó szamárcsapathoz lép, és közelről, több lövéssel végez az egyik állattal.
A homár ugyanis szürreális disztópia abból a korból, amikor bűncselekmény egyedül élni.
Nem tudjuk hol, nem tudjuk, hogy mennyire a jövőben, de egy nyugati civilizációt megjelenítő világban, ahol az egyedülálló embereket arra kényszerítik, hogy szállodába vonulva az odakerülő többi szingli közül megtalálják a nagy őt.
A bökkenő csak annyi, hogy aki nem lel párra 45 napon belül, azt egy általa kiválasztott állattá operálják. A legtöbben kutyát jelölnek meg az űrlapon, arra az esetre, ha fiaskó lenne a romantikázásból, de főhősünk, David a homárt választja, mert az 100 évig is elél, és termékeny élete végéig.
A film főszereplőjét elhagyta a felesége, ezért került ő is a hotelbe, és hamar barátságot is köt az özvegy, sánta férfival és egy selypítős harmadikkal. A hotel szociális élete egy szürreális ismerkedési klubra emlékeztet: butácska helyzetgyakorlatokkal mutatják meg nekik, hogy mennyire rossz egyedül lenni. A szereplőkkel is történik ez-az: a titokban önkielégítést végző selypítőt nyilvánosan megszégyenítik (kenyérpirítóba nyomják a jobb kezét), míg a sánta egy orrvérzős lány kegyét nyeri el úgy, hogy saját magának is szándékosan orrvérzést okoz.
A homár egy olyan disztópiát tár elénk, amely nem lepusztult, nincs világégés, piszkosság, emberi és gépi roncsok. Itt az életek, a személyiségek olyanok, mint egy-egy kietlen pusztaság. Nem tudjuk meg, hogy ki hozta a “párosodási” törvényeket, és jelét sem adja senki emberfia, hogy a rendszert meg akarná dönteni. A modern világ alig türemkedik be: ugyan járnak a városban, de nincs nyoma internetnek vagy mobiltelefonnak. Az egyformaságot a ruhák jelentik a hotelben, az erdőben és a városban egyaránt.
A film azért letaglózó, mert realista. Nincs amolyan madmaxes elidegenítő effekt, amely egyből világossá tenné, hogy nem a mában járunk. Nincsenek idegenek és világkormány és egyéb klisék. A párbeszédek viszont nagyon furcsák – körülményesek, hivatalosak, érzelemmentesek. Egy kilúgozott, nem szürke, hanem színek nélküli világ nyomasztó hétköznapjaiba csöppenünk. Érdekes megoldás az is, hogy az alapvetően angol nyelvű film néha francia párbeszédekre vált.
Akkor összegeznék: ez egy jól eltalált metafora a párkapcsolatokról, a párkapcsolatokban szenvedő emberek lesajnálásáról és az elidegenedésről, a hitvesi ágyban némán egymás mellett heverő emberekről. Arról, hogy a hazugságra és önfeladásra épített kapcsolatok mennyire illuzórikusak. Különösen a film vége pedig azzal foglalkozunk, hogy – szenvtelenül, mint David a film végén – mit áldozunk fel az igaz szerelem oltárán.
David szerepében Colin Farrell kiválóan játssza a méla, fantáziátlan, úszógumit növesztett mamlasz kisembert, akinek alig van egy-két igazi fellángolása. Szerelmét Rachel Weisz hozza a maga érzékenységével és titokzatosságával, de a legjobb alakítás kétségtelenül a hotel vezetőjéé, Olivia Colmané.
A film távolról sem hibátlan. A hoteles rész után lelassul, és túl hosszúra nyúlik a magányosok története. A zene idegesítő vonósok nyivákoló félhangjaiból áll, viszont mindenért kárpótolnak a szép beállítások, a jól megkomponált képek.
A filmtől ne tántorítson el az a tény sem, hogy nem a Sundance fesztiválon, hanem Cannesban nyert díjat. Csak magamat ismétlem: ez nem vígjáték, ez egy metaforikus sci-fi a közeljövőből, egy fiatal görög rendező, Jorgosz Lanthimosz figyelemre méltó munkája.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Ebben a világban mi számít párnak? Házasnak lenni gondolom még mindig jobb, mint homárnak, úgyhogy mi akadályoz meg 2 embert, hogy kijelentsék, mi már egymásra találtunk és viszlát?