SFmag

A Tuf Voyaging című epizodikus regény George R. R. Martin itthon kevésbé ismert művei közé tartozik. Hét rövidebb írásból áll, amelyek először 1986-ban jelentek meg együtt, egy kötetben, valamint nyerték el végső formájukat és kronológiai sorrendjüket.

A történetek főhőse Haviland Tuf, aki kezdetben csak egy sikertelen kereskedő, később azonban átavanzsál környezetmérnökké, köszönhetően annak, hogy szert tesz a rég letűnt Föderációs Birodalom ezeréves hajójára, a Bárkára, amely amellett, hogy egy harminc kilométeres, félelmetes erejű hadihajó, rendkívül fejlett környezetmérnöki technológiával is rendelkezik. Sejtkönyvtára több milliónyi mintát tartalmaz – egész civilizációkat kipusztító vírusoktól kezdve a földi dinoszauruszokig –, ezekből pedig a legkülönfélébb élőlények „ollózhatók össze”.

Haviland Tuf egyébként meglehetősen magas, túlsúlyos, kopasz, rendkívül sápadt, vegetáriánus és macskamániás. Martin szerint épp olyan, mint a Trónok harca sorozatban Varyst játszó Conleth Hill. Emellett olyan irodalmisággal szövi körmondatait, mintha egy Dickens-regényből bukkant volna elő. Ez adja a könyvben tapasztalható komikum legnagyobb részét is: néha egyszerűen nem lehet nem nevetni Tuf és a többi szereplő kontrasztján.

A hét történet közül három összefügg, az elsővel (The Plague Star) együtt ezek alkotják az epizodikus regény gerincét. A Loaves and Fishes, a Second Helpings és a Manna From Heaven című novellák mind a S’uthlam bolygón játszódnak, és nagyjából tizenöt év eseményeit ölelik fel.

S’uthlam nevét az egész galaxisban ismerik, technológiailag ugyanis a legfejlettebb helyek közé tartozik. Tuf is ezért látogat el hozzájuk: javíttatnia kell a Bárkát. A bolygó főtanácsosa azonban kihasználandó lehetőséget lát a hajóban, hiszen ha megszerezhetik, megoldást találhatnak a túlnépesedő S’uthlamot fenyegető éhínségre és pusztulásra. (Érdekesség, hogy a S’uthlam szó visszafelé olvasva Malthus, ami nagyon halvány utalás lehet Thomas Robert Malthusra, az angol demográfusra.) A főtanácsos nem mást, mint Tolly Mune kikötőmestert bízza meg a feladattal, hogy szerezze meg Tuf hajóját, lehetőleg törvényes módszerekkel. Tolly Mune tehát alkut köt Tuffal: ha megoldja S’uthlam válságát, megtarthatja a hajót, de ha nem, a Bárka bizony S’uthlamé lesz.

Hamar észrevehető, hogy a kötet írásaiban a központi probléma általában nem környezeti, sokkal inkább emberi eredetű. A gátlástalan szaporodás, a fajok közötti kommunikáció hiánya, a kegyetlen állatviadalok, a szemellenzős vallásosság, az emberi önzés és kapzsiság mind-mind megjelennek a történetekben. A sztorik közül viszont csak az első jellemzi igazán Martin későbbi munkáit, egyedül ott érezhetjük, hogy tényleg senki sincs biztonságban, de végtére is ez a kötet nem erről szól.

A könyv egyik legfőbb témája ugyanis a hatalom megrontó hatása, amelynek mintha Haviland Tuf sem lenne képes teljesen ellenállni. Ráadásul a történeteket biblikus jelek is kísérik: a Bárka, amely milliónyi állatfaj mintáit tartalmazza; a kenyér és a hal története; az áradás, a víz legyőzhetetlen ereje; Mózes és az egyiptomi tíz csapás; az isteni tűzoszlop és a manna, az Istentől kapott eledel. Haviland Tuf szépen sorjában halad végig ezeken, és bizonyítja, hogy a rég letűnt Föderációs Birodalom technológiájával szinte bármire képes, amire egy isten. Ez aztán számos újabb kérdést felvet: istent játszik-e az, aki megváltoztatja egy bolygó ökológiáját, ha a segítségét kérik? Visszaél-e a hatalmával az, aki saját legjobb belátása szerint nyújt segítséget, és nem feltétlenül aszerint, hogy mit várnak tőle? Megéri-e elfogadni a problémákra szóló gyógyírt, ha az egy rendszer alapjait rengeti meg?

Hosszú ideig elemezhetnénk még a kötet történeteit és gondolkodhatnánk saját világunkról, egy azonban biztos: George R. R. Martin A tűz és jég dala cikluson túl is alkotott remek dolgokat, és reméljük, ezeket nemsokára felfedezi magának a magyar könyvkiadás is.

Hozzászólások

hozzászólás