James Bond visszatért. A film közben legalábbis többször ez volt az érzésem: az értelmezhetetlenül vacak Skyfall után végre sikerült egy rendes Bond filmet készíteni, még ha az igazi rajongók egy része szerint azért ez még nem egy jó Bond film. Nekem személy szerint tetszett, bár nem vallanám magam a téma avatott szakértőjének; számomra minden Bond film kicsit ugyanolyan, ahogy minden szuperhősös film is kicsit ugyanolyan, sőt, minden Bond film kicsit ugyanolyan, mint minden szuperhősös film: nagy, látványos, és ha zavarna, hogy tele van nyilvánvaló hülyeségekkel, nem ezt nézném.
Külön élvezet volt azt hallgatni a moziból kiáramló tömegben, hogy azzal a kaliberű pisztollyal nem lehet úgy kilőni azt a mozgó járművet (mert két mérettel nagyobbal már biztos egy vadászrepülőt is le lehet kapni, triplaszaltó közben) vagy azt olvasni, hogy de hát ne már, hogy a római rakpartok üresek éjjel egykor (gondolom, a ráomlott romokkal játék-pályává turbózott szakaszok akár csúcsforgalomban is le vannak zárva, meg amúgy igen, nyilván ez volt benne a legnagyobb bociság), ha valaki dokumentumfilmet akar nézni, akkor elég rossz franchise-t választott.
Persze ezt a teljesen hihetetlen és sok léptékkel eltévedt világot már az első jelenetsorban is megalapozzák, amikor James barátunk elszabadul Mexikóban. Halottak napja, hogy a látványnak is adjunk, ha már ez arrafelé csodaszép karnevál, és ennek az ünnepi forgatagnak a közepébe terrorelhárít sármos hősünknek, és ahhoz képest, hogy mekkora felfordulást okoz egyetlen olasz selyemfiú kiiktatásával, valahogy sikerül egy darabban hazajutnia Londonba. Ott természetesen összeszidják, mint egy rossz kisóvodást, és még új kocsit sem kap, de ezzel persze csak annyit ér el Ralph Fiennes egyre elgyötörtebb arcú M-je, hogy Bond duzzogva és titokban lép le elintézni a továbbiakat.
A világméretű és világellenes összeesküvést errefelé egy polip fogja össze, nem egy hidra, ezek a szerteágazó, nyálkás jószágok már csak ilyenek, javasolnám még az ezerlábút, abból van mérges is. A polip feje pedig nem más, mint egy sokszorosan halottnak hitt Bond ős-ellenség, aki számomra a film abszolút mélypontja volt. Oké, Cristoph Waltz zseniális, de ebben a szerepben az Inglourious Basterds felénél rá lehetett unni, írjanak már neki néha mást is. Ahogy előadta pszichopata kis vigyorkával, hogy ő bizony Az, Aki, szinte vártam, hogy előkapja a varázspálcáját, és lebetűzi nekünk, hogy ő Voldemort, és szerintem csak azért hagyta ki, mert nem találta eléggé teátrálisnak. Persze ügyes volt, cuki, szöszi, kisfiús, vihogós és mégis szadista elmebeteg is… csak hát legfőképp unalmas. Egyetlen pozitívuma, hogy van hófehér főgonosz-perzsamacskája.
A mellékszereplők sokkal izgalmasabbak. M., Q., Moneypenny és az ő szálukra kirendelt ellenség, az idegesítő takonypóc C. számomra jóval szórakoztatóbb volt, mint a kötelező Bond-körök némelyike, például a „hozd el a lányt”. Abban is voltak aranyos részek, de az egész már-már szépen kiszámítható volt. Ezért az ódivatú eleganciáért cserébe még azt is el lehetett neki nézni, hogy a XXI. században egy nő, aki az Orvosok Határok Nélkül tagjaként alighanem látott már durva helyeket, az estélyinél praktikusabb holmikat csomagol, ha a Szaharába indul pár napra. De hát hogy nézne ki egy Bond lány terepre öltözve? Na ugye.
A világot természetesen megmentik, a gonoszok meglakolnak, James Bond végre kap kocsit, és mi is fellélegezhetünk. A Spectre-t t nem sikerült elrontani, nem lett egy újabb Skyfall: lehet, hogy nem a legjobb James Bond film, de ez már egy James Bond film, és néha ez is valami.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
Sosem értettem a Bond sorozat lényegét. Vagy közelítsen a témához a Suszer, szabó, baka, kém – és úgy általában a Le Carre Karla ciklusa – módjára, és akkor komolyan tudom venni, vagy legyen a Kingsman féle realitás és komolysági szint, és akkor tudok rajta szórakozni. De a Kingsman realitás szintje ne akarja magát komolyan vetetni, mert fáj.