Mi jut eszünkbe arról a kategróriáról, hogy YA-disztópia? Kosz, poros út, éhínség, munkanélküliként tengődő tömegek, kilátástalan jövő, fegyverrel harcoló fiatalok? Elaine Dimopoulos nemrég megjelent első regényében, a Material Girls-ben épp az ellenkezőjével: csillogással és jóléttel találkozhatunk.
A valamikori közeljövőben játszódó regényben nagy munkaerőpiaci változások álltak be. A recesszió sújtotta meg nem nevezett ország (USA-nak tűnik, legalábbis tegyük fel) úgy dönt, hogy a belső fogyasztás élénkítésére kiaknázza a tinik gyors preferenciaváltozásait. Ennek érdekében az úgynevezett kreatíviparban – popzenében, divatban, videójáték iparban – tízes éveik elején járó gyerekeket alkalmaz, sztárol. A rendszer úgy működik, hogy a gyerekek kreatív tevékenységükkel egyfajta portfóliót építenek, és egy érettségi pontszám-kihirdetéséhez hasonló eseményen néhányuk életre szóló szerződést kap egy-egy konglomerátumtól. A disztópikus jelleg abban áll, hogy a hoppon maradottaknak nincs második lehetőség: az iskolapadban tovább tanulnak, hogy a nem túl klassznak tartott foglalkozások egyikét, például az orvosét megszerezzék. Ezeket a kreatív megmérettetésen gyengének találtatott embereket hívják Adekvátoknak. Még ők is lehetnek boldogok, de igazából irigykedve és keserűséggel figyelik, amint egykori iskolatársaik a média mindent felnagyító világában tündökölnek. Közülük kerül ki a Material Girls két főszereplője, a tini-popsztár Ivy Wilde és a divatvilágban bírálóként dolgozó lány, Marla Klein is.
Ivy Wilde valahol a korai Britney Spears-jegyeket viseli magán: nem saját maga írja a számait, inkább csak egy jól felépített, milliók számára vonzó termék. Eredeti neve Evangeline Vassiliotis, de ki emlékszik már erre, amikor saját publicitás menedzsere van, és úgynevezett nimfák, vagyis kiválogatott öribarik veszik körül? Az ő világában minden a hírnévről szól, a csillogásról és a toplista első helyéről meg a minél több állomásból álló turnéról, amelynek minden egyes pillanata előre megtervezett, mérnöki munka. Amikor még nála is fiatalabb riválisa támad Lyric Mirth és instant slágere, a So Pure It Hurts formájában, szinte háborúként fogja fel a dolgot. Nem lehet, hogy ez a jövevény népszerűbb legyen, mint ő!
A regény másik szálán ismerhetjük meg a tulajdonképpeni főszereplőnket, Marla-t. Minden oka megvan az elégedettségre: a Nagy Ötöknek hívott vállalatcsoportok egyikében, a Torro-LeBlancnál dolgozik Legfelsőbb Ítészként. Az a munkája, hogy társaival együtt az új, előttük felvonultatott kollekciókból kiválasszák, hogy melyikből lehet trendet csinálni. Marla azonban elkövet egy hibát, egy semmiséget, amiért lefokozzák, és a tervezők szintjére száműzik, ahol mint egy kínai, népes szerelőüzemben, rossz kávén és kevés helyen osztozik sokakkal. Ahelyett, hogy ő ítélkezne mások tervei fölött, most ő mérettetik meg. A kiváltságos helyzetből a céges szamárlétra alsó részén találja magát.
Kettejük sztorija azon a ponton találkozik, amikor Ivy, félve, hogy leesik a csúcsról, megkéri Marlát, hogy tervezzen neki új ruhát, új imidzset, és ez meg is történik. De a szirupos happy end helyett a történések egy mindent felforgató eseménybe csúcsosodnak, amit minden hűséges YA-olvasó ismerhet: a rend elleni lázadásba. Vajon sikeres lesz-e Marláék sztrájkra, és átalakítja-e az általuk igazságtalannak tartott rendszert?
A legfontosabb kötelezőket jól hozza a regény: a főhős, Marla Klein egyszerre törékeny és megtörhetetlen, motivációi érthetőek és hitelesek. Lázadása nem fegyveres harc, és épp a reménytelensége miatt szorítunk neki (lásd: gonosz megacégek és a magányos hős esetét). Ivy Wilde transzformációja és meghökkentő választása a regény végén ugyancsak jól előkészített lélektani hadművelet része. A két fiatal sokban hasonlít, de alapvetően különbözik egymástól: az egyik a rendszert akarja használni a saját céljaira, a másik a rendszert akarja megváltoztatni, hogy legyen célja.
Ez a jövőbeli világ ugyanis kegyetlenül ismerős: ha nem vagy a topon, kikopsz. A világépítésben sajnos nem sok háttérinformációt tudunk meg, de amit az író bemutat, az természetesen elég rémisztő. Ez az egyformaság kora, a jéghideg menedzserek játszmája, a financiális, az egyetlen megkérdőjelezhetetlen nézőpont diadala. A régi, a selejt, a tömeg által nem szeretett kollekció, popdal és a mögötte álló ember könnyen lecserélhető. Tulajdonképpen a ma is gyorsnak mondható kor kap még egy sebességet. A kütyük terén megtudjuk, hogy mindenkinek van egy Unum (mobil?) és egy Tabula (tablet?) szerkezete, és a pillanatnyi, érték nélküli történésekre villámgyorsan reagáló twitterkultúra továbbélését szemlélhetjük. Ezek a névadások is mutatják, hogy maguk a márkák sokfélesége is egyszerűsödik egészen addig a pontig, míg mindenkinek ugyanolyan márkájú, típusú gépe lesz, tökéletes kompatibilitásban a többiekkel és a kormánnyal. A legizgalmasabb tárgy azonban kétség kívül a Trendellenőrző puska: a divatcikkekre ugyanis egyfajta QR-kódokat varrnak, melyek segítenek a Trendellenőrzőnek egy lézervillantással megállapítani, hogy a ruhatárunk egy-egy darabja aznap még trendinek mondható-e. Ennyi ruhaleírást én még nem olvastam regényben, de itt ennek nagyon megvolt a szerepe – néha úgy éreztem magamat, mintha a Project Runway nevű reality egy végtelenül elnyújtott, mesterségesen gonoszra vett epizódját nézném. (Rögtön adódik a hasonlóság – csak világában! – Jon Armstrong 2007-es Grey című regényével. Itt és ott is a celebritásvilág, a divatipar súlya ül rá nyomasztóan és okosan a történetre.)
Rendkívül találó és alapos az író extrapolációja a kreativitás szerepéről. A kreatívipar egyre nagyobb szeletet hasít ki az országok GDP-jéből, másrészt pedig tényleg igaz, hogy a portfólió építése a kreatív embereknél lassan már a tizenéves korban elkezdődik. Az algoritmusok és ipari robotok által fenyegetett, szűkülő munkaerőpiac valóban a meritokrácia felé halad. Csak a legjobbak maradnak a felszínen. Elaine Dimopoluos szerint torokszorító fiatal korban elkezdődik a kiválasztás, ami egy életre eldönti, hogy nyertes vagy vesztes lesz az ember. Itt túlságosan felnőttként kezelik őket, olyan helyzetekbe lökik be a hetedikeseket, amelyre nem lehetnek felkészülve. És milyen világ az már, ahol a szülőket nem apának és anyának szólítják gyermekeik, hanem a keresztnevükön?
A regény gyenge pontja a történet egyszerűsége. Nincs itt nagy csavar, meglepetés, habár azért a vége érdekes. Alapvetően egy 12-18 éveseknek szánt regényről van szó, amely sokkal izgalmasabb és sokkal tanulságosabb, mint a már megszokott disztópikus társai. A Material Girls egy nagy lecke a jelenlegi világ folytathatatlanságáról, mert jönni fognak a Marla Klein-félék, és felforgatnak mindent – pontosabban szólva valami újba, érdekesbe, izgalmasba, autonóm tevékenységbe kezdenek.
Még két megjegyzés:
-
A borító itt túlságosan elemelkedik a zsánerborítóktól, és nonfiction könyv benyomását kelti. Hiába esztétikus, nem adja vissza a regény egzaltált világát (egy mondat az egyik szereplőtől: Már elmúltam 16, de még mindig kreatív zseni vagyok).
-
Miért kapta a regény ezt a címet? Az érthető, hogy Madonna 1984-es dalának “mondanivalója” hajaz az itt bemutatott világra. De a címmel ellentétben itt nemcsak a lányok, hanem a fiúk is rémesen anyagiasak.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
