SFmag

Az arabica íze

– E pillanatban hárommillió ember tart Európa határai felé. Adjuk nekik valamelyik városunkat? – A vámtiszt vigyorogva tarkón legyintette Miklóst, aki összeszorított öklét inkább a háta mögé rejtette. Az egyenruhás elkomorodott; az iroda koszos, elhasadt ablakához lépett és rágyújtott. – E pillanatban legalább nyolcmillió ember vár a Fal túloldalán, és a számuk az érkezők nélkül is egyre nő. Basznak, szülnek, esznek. Úgy tesznek, mintha ez volna az új otthonuk. Azt hiszik, ez itt már Európa. Sátorváros még mindig jobb, mint ahonnan érkeztek. – A férfi visszafordult a makacsul hallgató Miklós felé. – Tévednek. Európa a határon innen kezdődik.

Csend. Az ablaktábla megrezdült az iramló széltől. Miklós önkéntelenül is odapillantott. A repedés ellenére az üveg kikezdhetetlennek tűnt. Az élekbe finom, halványbarna por telepedett.

– Lakat azt mondta, nem tetszik neked a meló.

Miklós a torkát köszörülte.

– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy nem vállalom.

A tiszt Miklósra sandított, aztán a cigarettát tartó kezével az asztal felé bökött.

– Tudod, mi az ott?

Miklós köhintett.

– Igen. Egy számítógép.

Már belépéskor megcsodálta a modern, energiatakarékos szerkezetet. Az Unió adta, és biztosította hozzá a folyamatos energiát. Minden máson spóroltak. Utoljára az ökofalu közösségi házában látott egy ennél jóval öregebb darabot.

– Tévedsz. Az ott a hatalmam fölötted.

*

Alma kapkodva húzta magára a harisnyáját, de az megcsavarodott. Vett egy mély lélegzetet és leült az ágy szélére, hogy elölről kezdje. Felpillantott, belátott a mosdóba. A tükör előtt Oliverio komótos mozdulatokkal kötötte a nyakkendőjét. Az olajlámpás gyér fénye alulról világította meg a férfi borostás, szögletes arcát. Oliverio eleinte automatikusan nyúlt a kapcsolókhoz, de Alma másra használta fel energiakvótáját. Még akkor is, ha a beépített villany helyett használt mécsesek és olajlámpások, napelemes spotok a régi otthonára, az ökofalura emlékeztették.

Mire a férfi előkerült a mosdóból, felhúzta szoknyáját és blúzát.

– Oliv, indulnunk kellene – sürgette. Legtöbbször spanyolul, Oliverio anyanyelvén beszéltek, máskor angolul. Alma eleinte tanítgatott a férfinak néhány magyar kifejezést, de aztán felhagyott vele, amikor látta, hogy Oliverio megelégszik a két világnyelv ismeretével. –Elővesz a főnököm.

– A képviselőasszonynak nincs miért aggódnia, ma nem lesz szavazás.

– És ha előrehozzák?

Oliverio felnevetett.

– Láttál te már ilyet az Unióban?

A félhomályos lépcsőházban kopogott a cipőjük. Odakint esőre állt, a levegő lehűlt. Az égen szürkésbarna, gomolygó felhők gyűltek. Valódiak voltak, nem porral terhesek, Alma pedig újra és újra rájuk csodálkozott, és reménykedett, hogy a cseppekből minél több jut a vízgyűjtőkbe.

– Gyere, elviszlek – intett a napelemes jármű felé Oliverio.

Alma megrázta a fejét.

– Inkább gyalogolok. Nem akarom, hogy a szájukra vegyenek.

– Szerintem már megtörtént.

Alma egy pillanatig habozott, aztán beült az autóba. Oliverio ritkán ajánlotta fel a fuvart, rendszerint külön távoztak a légyottokról. A hajnali órán azonban senki sem járt az utcákon, és mostanra ők is merészebbé váltak.

– Én majd pár sarokkal hamarabb…

– Tudom, nyugi.

A kocsi kényelmes volt, és fűtött. Letűnt világot idézett a lány gyermekkorából, az összeomlás előttről. Mielőtt az ökofaluba költöztek volna.

Alma kibámult az ablakon. Strasbourg még aludt, éppen hogy pirkadni kezdett. A házak ablakában itt-ott gyertyafény pislákolt. Az út hosszú lett volna gyalog, sőt, veszélyes is, ismerte be magának a lány, pedig már annyiszor megtette. Az ösztöndíjból nem telt sokra, így taxira, konflisra sem. Ha nem csak ösztöndíjas volna, több kvótát kapna.

Elhaladtak egy kávézó előtt. A tükrökkel, apró kristályokkal sokszorozott ragyogás az utcára ömlött. Oliverio megállította az autót, Alma némán kiszállt, és követte a férfit a pulthoz. Szerette volna azt mondani, nem csak azért tölt vele ennyi estét, mert valódi kávéhoz juthat. Fuvarhoz. Extra energiafelhasználáshoz. Vagy mert imponáló, hogy egy képviselő csapja neki a szelet. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hibát követ el, és Oliverio számára – akinek ezer kilométerre innen családja volt – múló kalandot jelent csupán. Lejár az ösztöndíj, nem kap hosszabbítást, és visszatér az ökofaluba. Jobb esetben Pestre. Oliverio pedig más fiatal lány szoknyája után fordul meg.

Óvatosan belekortyolt az aranynál is drágább, forró feketébe, és igyekezett emlékezetébe vésni az arabica ízét, mintha utoljára inná. Mióta az ültetvények szerte a világon visszaszorulóban voltak az éghajlatváltozás miatt, a kávé jóformán megfizethetetlenné vált. Valaki egyszer régen, egy másiknak tűnő életben azt mondta Almának, tekintse ünnepnek az ilyen alkalmakat.

Oliverio egy mozdulattal felhörpintette a magáét.

*

Név: Baha al Din Adil

Neme: férfi

Származási ország: ismeretlen

Születési dátum: 2034

Családi státusza: kiskorú

Kísérő: –

Foglalkozása: –

Beszélt nyelv: arab

Egészségügyi kockázat:               magas

Bevándorlási kérelem típusa:       csoportos

Bevándorlási kérelem oka:           üldöztetés

Bevándorlási kérelem státusza:    elutasítva

*

Miklós a fügebokrok takarásából figyelte a tanya megreccsenő tornácára lépő két idegen férfit, akiket fűtőszálas dzsekijük nagyobb termetűnek mutatott a valósnál. A viskó vén tulajdonosa nem tudta útjukat állni: az érkezők belökték az előtérbe az öreget, és benyomultak. A kabócák újrakezdték a lármát. Az átható zümmögéstől nem lehetett érteni a szavakat, Miklós azonban e nélkül is sejtette, hogy odabent róla faggatják a főbérlőjét.

Néhány perc elteltével a két dzsekis előkerült. Az egyikük ronggyal törölgette a kezét; leléptek a tornác pallóiról a porba, felültek a lovaikra és távoztak.

Miklós óvatosan megkerülte a házat. Ahogy sejtette, a lovasok nem mentek messzire, egyikük a bekötőútnál várakozott, a másik idegent nem látta. Nagy volt a kísértés, hogy bemásszon az ablakon és magához vegyen néhány dolgot, amiket később élelmiszerjegyre vagy kvótára cserélhet, de végül sarkon fordult, és a ház mögötti elhanyagolt, félig kiszáradt gyümölcsösbe vetette magát.

Másfél órán át kocogott, gyalogolt, ismét kocogott, hátra-hátranézett. Szerencséjére a lovasok nem hoztak magukkal kutyát. Újabb óra elteltével már egyáltalán nem volt ismerős a környék. Távolabbról látott tüzeket, de nem mert közel merészkedni. Behúzódott egy kiszáradt cserjésbe, és egy árválkodó, vastagabb törzsű, villámsújtotta fának támasztotta hátát. Itt érte a reggel. Amikor fogvacogva előkecmergett a bokrok alól, a nyílt horizonton észrevette a dóm ikertornyait. Úgy saccolta, Szeged nem lehet messzebb tíz kilométernél.

A kulacsában maradt némi víz, és a gyümölcsösben talált néhány szem rothadó almát. Az útra megteszi.

*

Az asztalra felhalmozott akták láttán Alma legszívesebben visszafordult volna az ajtóból. Alighogy leült, az irodáról újabb iratokat hoztak. A legtöbbjén színes cetlik virítottak, „sürgős” vagy „azonnal” feliratokkal. Csak fél óra után nyugodott meg, miután a legtöbbtől megszabadult. Letisztázott és előkészített aláírásra néhány hivatalos levelet. Átnézte a lefordított összeállítást a szójabehozatal visszaeséséről, és a déligyümölcs import végleges megszűnéséről. Az iratokban színes grafikonok töltöttek meg egész oldalakat. Pazarlás, gondolta Alma. A szójás adatokat átfutotta. Még kevesebb takarmány, még kevesebb hús Európában.

Átlapozta az elektronikus dossziéba érkezett összefoglalókat is. A virtuális csomag valójában nagyobb volt, mint amit az asztalára halmoztak. Amikor végzett, kinézett az ablakon. Az irodaépületből rálátott az Európai Parlament üvegpalotájára, az Uniót jelképező, szándékoltan befejezetlen toronyra. Felsóhajtott.

– Magunkra zárjuk a kapukat.

A délelőtt lassan telt, és a képviselőasszony is csak jóval tizenegy után nyitott rájuk. Akkor sem maradt soká. Ősszel a lobbi mindig felgyorsult, a cégek képviselői még az év vége előtt sínre akartak tenni minél több ügyet.

Fél óra múlva Doki kopogott Alma irodájának ajtaján. Nyakkendője, inge most is makulátlan volt, mint mindig.

– Ebéd?

– Nincs kedvem kimenni.

– Nem kell, hozattunk.

Az étkezőben összegyűlt mind a négy ösztöndíjas. A szerződésesek közül egy-kettő megjelent az ajtóban, és továbbhaladt. Nem vegyültek.

Egy darabig némán ettek, csak az újrahasznosított papírból készült zacskók csörögtek. A konyhában lekapcsolták a világítást, pedig odakint kövér cseppekben esett, alkonyati sötétségbe borítva az eget. Alma ösztöndíjas társaira nézett. Rajta kívül ők mentek át a versenyvizsgán: Litta, Doki és Dóra. Alma nem tudta eldönteni, utóbbiak egy párt alkotnak-e. Ha lejár az ösztöndíj, csak egyikük maradhat.

– Azt hallottam – kezdte csámcsogva Doki –, előrehozzák a szavazást.

Dóra szó nélkül hagyta a dolgot, és nagyot harapott a szendvicsébe. Salátalevelek lógtak ki belőle. Litta óvatosan felpillantott, miközben a termoszból pótkávét töltött magának. Szőke, göndörített haja az arcába hullott. Alma vállat vont, folytatta az evést. Mióta Dóra visszaélt a bizalmával, nem szívesen csevegett előtte semmiről, főleg nem a munkájukról. Littával eleinte barátkoztak, de amikor Oliverio megjelent a képben, Alma inkább a férfival töltötte a szabadidejét.

Doki nem hagyta annyiban.

– Az Uniónak még az év vége előtt új alkotmánya lesz.

– Ha megszavazzák. – Dóra vállat vont, és megtörölte a szája szélét.

– Megszavazzák – vágta rá Doki azonnal, aztán a még mindig hallgató Almára és Littára nézett.

Alma nem viszonozta a pillantást. Litta a műanyagoknak szánt szemétgyűjtőhöz lépett, és beledobta a kávéspoharát.

– Most mi van? – kérdezte Doki. – Megkukultatok?

– Remek dolog – mondta Dóra.

– Sosem volt még ekkora esély rá – tette hozzá Litta, miközben az esőfelhőket figyelte a mennyezettől a földig érő ablakból.

– Bezárkózunk – bukott ki Almából. Érezte, hogy mindhárman ránéznek.

– Az már megtörtént – mondta Litta enyhén oktató hangnemben. – Most csak szentesítjük.

– Arra készülünk, hogy megszakítsuk a kapcsolatot a világgal – válaszolta Alma. A délelőtti jelentéseket a többiek is olvasták, tudniuk kell.

– Egy frászt – emelte fel a hangját Doki. – Arra készülünk, hogy Európát véletlenül se sodorjuk háborúba. Önellátók leszünk, az USA, Kína nem szólhat semmit.

– És az oroszok? – kérdezte Litta.

– Az amiknak sem fog tetszeni a piacvesztés – mondta Dóra.

– Az oroszok akkor sem tettek semmit, amikor felhúztuk a Falat. Elzárták a vezetékeket, na és? Még pár év, és elapadtak volna az amúgy is megfizethetetlenül drága és környezetromboló források. A piac meg… ugyan, Dóri, te sem gondolhatod komolyan, az összeomlás óta nincs valódi vásárlóerő.

Alma az ökofalura gondolt. Dénesre, aki Kapitánynak hívatta magát, és a feleségére, Julira, aki megvetően mérte végig a lányokat, ha szoknyát, ruhát húztak munkavégzésre alkalmasabb nadrág és durva ing helyett. Minden egyes közösségi gyűlésen azt szajkózták, hogy Tiszakürt önellátó lesz, amihez mindenkitől teljes önfeláldozást és odaadást várnak a közösség túlélése érdekében. A célkitűzés azonban akkor sem sikerült volna, ha a Tisza nem szárad ki. A feltételek sosem voltak adottak. Minden évben, amikor látták, hogy decemberre elbukják a küzdelmet, találtak bűnbakot. A közösség pedig hitt nekik, mert túlságosan kétségbeesettek voltak. Rettegtek, hogy Tiszakürt szögesdróttal, őrökkel védett falain kívül kell boldogulniuk.

A lányok és Doki egyre jobban belemelegedtek a vitába. A fiú közgazdász volt; a világ rejtett tartalékairól papolt. Doki tényleg hisz benne, gondolta Alma, és látta a lányokon, hogy lassanként meggyőzni őket. A lányok pedig nem elég okosak, hogy leellenőrizzék a szavait. A számokat. Az összefüggéseket, a látszatokat. Ha onnan jöttek volna, ahonnan én, tudnák, hogy a kísérlet mindig megbukik. Még a szigetországoknak sem sikerült. Alma azonban azt is tudta, hogy munkaadójuk osztja Doki álláspontját, ezért inkább hallgatott.

– Ha nincs kapcsolat, nincs befolyás – magyarázta a fiú. – Ha nem veszünk fel hitelt, nem leszünk adósai senkinek. Az összeomlás óta egyébként is tudják, hogy Európa szart nem fizet vissza. Nem termelünk semmit, amit nélkülözni tudnánk, miközben a távol-keleti tömegáruról is több mint egy évtizede le tudtunk mondani, még ha kényszerűségből is. Érdekes, hogy egész jól működik a világ a sok kis biszbasz nélkül.

Hát persze, Doki. Neked meg nekem biztosítják a sok kis biszbaszt, különben nem tudnánk ellátni a munkánkat. De a többiek? Energiakvóták, szigorú utazási feltételek, jegyrendszer. Illegális rabszolgatelepek. Európa lakosságának hetven százaléka nem tudja megfizetni a fűtést. Vagy csak úgy, ha minden másról, ami energiába kerül, lemond. Külső források nélkül hogy építsünk erőműveket, amik áramot termelhetnének? Külső források híján semmi újat nem engedünk be, és nem kapunk mások feleslegéből sem. Hány nagyváros áll az éhséglázadás határán?

– Alma ökofaluban nevelkedett – mutatott rá Doki –, ő már csak tudja.

– Mit tudok? – ocsúdott fel.

– Az önellátás a függetlenség és a béke kulcsa.

És Doki tovább magyarázott.

Éjszaka volt, a csillagos, gyönyörű ég alatt egyedül ballagott a kiszáradt folyómeder mentén. A puskája hátára vetve az aranysakálok miatt, de még sosem használta. Akkor éjjel sem. A kabócák koncertje elnyomta a mögötte surranó léptek zaját.

– Persze, kemény döntéseket kell hozni, és olykor a hatalmat koncentrálni, de csak így élhetjük túl. A Falon belül béke lesz, és más nem számít.

Bármekkora árat is fizess.

– Nem gondolod, hogy akkor még több menekült jön ide? – kérdezte Dóra.

– Csak jöjjenek. Akinek hasznát vesszük, azt beengedjük.

– Alma, minden rendben? – Litta hangja mintha kútból szólt volna.

Almának csak arra maradt ereje, hogy biccentsen, az ételmaradékot, papírt hátrahagyva távozott a konyhából.

*

Miklós a hatodik emelet lépcsőfordulójában kapott helyet. A kitört ablakon át rálátott a régi rókusi Tesco romjaira. Az áruház mennyezete középen beroskadt, a fémgyűjtők mindent széthordtak, a parkolót felverte a gaz és a szemét. A lerobbant lakókocsik gyökeret vertek a repedezett betonba. Az ajtók előtti fémhordókban tüzek égtek, az emberek azok fölött melegedtek, főztek. Néhányan a bevásárlókocsik üres tárolóját szállták meg, ponyvával, bontott téglával tömködték ki a lyukakat, szalmával bélelték a tákolmányt. Lázadók, mondták rájuk a helyiek. Nem akarnak beilleszkedni a tízesek vagy a négyesek lakóközösségeibe.

Miklós örült, hogy nem Teszkófaluban bolyongott, hanem egy tízemeletesben alhatott, még akkor is, ha a lift nem működött, és minden nap többször lépcsőzhetett a szűk ösvényen. Még akkor is, ha éjjelente nem csak hallotta, de látta a szemközti falon a fel-fellángoló szerbiai harcok fényét. A dörgés azonban távoli volt, és az őt körülvevő békés, egyenletes mormogás elálmosította. Sosem volt egyedül, az egész lépcsőházat elfoglalták a matracok, fekhelyként szolgáló rongyok halmai; elfoglalták az öreg szekrények, amelyekben mindenféle limlomokat, hiányos porcelánkészletet, ruhákat, szakadt könyveket és fegyvereket tároltak. A liftakna körüli folyosókat éppúgy berendezték, mint az otthonokat. Mintha kifordították volna a lakásokat. Azt ígérték, a kitört ablakot is megjavíttatják. Később kiderült, ez alatt azt értették, hogy beszögelik furnérlemezzel, de még ezt sem tették meg. Időnként osztottak élelmet, amiből pár szem morzsa Miklósnak is leesett, ha egyeseknek megtett ezt-azt.

Figyeld a sarkot, és ne nézz hátra, bármit hallasz.

Itt írd alá. Nem számít, hogy mit.

Őrizd meg ezt a táskát holnapig. Nem számít, mi van benne.

Miklós nem jelentkezett be állandó lakosként, mivel érkezését esze ágában sem volt jelezni a városparancsnokságnak: mintha nem is létezne. Lakat, egy félcigány férfi azonban szerzett neki élelmiszerjegyet. Miklós tudta, hogy kapóra jön a névtelensége, az idegensége. Kölcsönösen nem tesznek fel kérdéseket. Remélte, hogy új barátai nem árulnák el őt, ha a fekete dzsekisek keresnék. Üldözői talán nem is merészkednek ide a lovaikkal: az állatokat elvennék tőlük, és leölnék. Ez a vidék idegen terep számukra. Itt nem sokra mennek a pisztolyaikkal meg a bozótvágó késeikkel. A panelházaknak is volt saját őrsége, ezt már első este megtapasztalta.

A harmadikon lakott egy cigányasszony öt gyerekkel. Egy ötvenhárom négyzetméteres lakáson osztozott tíz másik emberrel. Az öt gyerek és a nő az egyik kis szobában aludtak. Kitúrták őket a valamivel nagyobb nappaliból, és mint Miklós később megtudta, Teréz attól tartott, előbb-utóbb fel kell költöznie a kilencedikre vagy a tízedikre, vagy ami ennél is rosszabb, Teszkófaluban kereshet magának új helyet. Amíg fel nem rakják őket egy gyűjtővonatra.

– Ténylög rendös paraszt képöd van – közölte Miklóssal az asszony, amikor Lakat bemutatta neki. – Kísérd mán el a Csalit a piacra – mutatott egy görbe hátú, pelyhedző bajszú fiúra, aki az anyja intésére előbújt a sötétből; hatalmas, guvadó barna szeme ragyogott a félhomályban.

– Én? – mutatott magára Miklós.

– Lakat mondta, hogy te vidékrül gyütté’.

Miklós nem értette, de az asszony nem ragozta tovább. Kilökte a gyereket a folyosóra, és sarkon fordult, hogy helyet és időt szerezzen magának a zsúfolt, dohányfüstös konyhában.

Miklós eleinte azt hitte, lopni mennek, de hamar kiderült, hogy a szótlan Csalit a víztoronyhoz vagy a szegénykonyhára kellett kísérnie, ahol a házak parancsnokaitól kapott jegyekért vizet, hideg és meleg élelmet vételeztek. Csali anyja attól tartott, hogy a gyerektől elveszik a jegyeket vagy az élelmet, ő viszont nem merte elhagyni a lakást, mert félt, hogy mire visszatér, az egész pereputtyát az utcára teszik. A házparancsnokok kevésbé bánták, ha megszabadultak a romáktól, akiket néhány év alatt észak-magyarországi, békési és dél-baranyai elzárt falvakba, vagy a Budapesti Fekete Zárványba deportáltak. Teréz és a gyerekei azonban egyelőre maradhattak, mert Lakat, a házparancsnok jobb keze szerette a főztjét. Miklós gyanította, hogy mást is.

Ha a szegénykonyhán nem jutott élelem, a sándorfalvi út menti kecsketelepekhez gyalogoltak, hátha kapnak néhány levesnek való csontot. Csali bátyja egyszer pásztornak ajánlkozott, de elhajtották, és nem csak származása miatt. Csenevész volt, mint az öccse, a kecskéket őrizni viszont marcona fegyveresek kellettek a tolvajok és az aranysakálok ellen. Az alföldi szárazság már rég nem tette lehetővé, hogy marhákat tartsanak, ez a szögesdróttal körülvett, őrzött ökofalvak kiváltsága lett, ahol módjukban állt csepegtetős módszerrel öntözni, és olyan zöldségeket nevelni, amilyeneket a városokban két évtizede nem látott senki.

Miklósnak néha eszébe jutott, mennyire gyűlölte, amikor egyik vagy másik terményből túlságosan sok jutott, és megunta a káposzta vagy a bab ízét. Amikor éjjelente mardosta az éhség, arra gondolt, meg tudna enni egy egész bogrács paprikás krumplit – valódi kolbásszal! –, de ha ezért cserébe vissza kellene térnie Tiszakürtre… Nem etetnének meg, mielőtt felakasztanak.

Miután bepakolták az élelmet és a vízfejadagot Teréz szobájába, Csali pedig elinalt a grundra focizni, Miklós lesétált az épület elé, hogy kiüljön a lépcsőre. Talán jut neki némi potya dohány. Alighogy letelepedett, valaki megkocogtatta a vállát. Miklós felnézett.

– Gyere – hívta Lakat, és a nagydarab férfi már indult is előre.

Miklós követte a parancsnokhelyettest. Kikerülték Teszkófalut, és a Kossuth Lajos sugárúton a belváros irányába fordultak. A kihalt, többsávos út közepéről már rég felszedték a villamossíneket a fémgyűjtők, a barázdák helyét kibélelte a mindent ellepő por. Lakat és Miklós arcuk elé húzták a sáljukat – enélkül senki sem lépett utcára.

Lakat menet közben Miklós vállára tette a kezét.

– Jó gyerök vagy te, Miki.

Miklós hallgatott. Nem szerette az effajta beszélgetéseket. Lakat folytatta.

– A hatodik emeleti lépcsőfordulónál jobb helyek is vannak ám. A pincében tegnap egy öreg földobta a talpát, egy másik mög nem gyütt vissza. Zlotyival arra gondoltunk, az egyik priccset mögkaphatod.

– És ha visszatér?

– A professzor? Áh. Elnyelte a homokvihar. Állítólag Attila sírját köröste a régi Maros-mederben. A könyveit majd fölhasználjuk gyújtósnak. A priccs mög jó, szeparált. A sarokban. Asse látják, ha nővel vagy. Mit szólsz?

– Semmi sincs ingyen – dörmögte Miklós.

Lakat felröhögött, és erősen hátba vágta.

– Nem csak jó gyerök vagy te, hanem eszöd is van.

– Hová megyünk, Lakat?

– Majd möglátod, komám.

*

Név: Nadif Abdikarim

Neme: férfi

Származási ország: Szomália

Születési dátum: 2021

Családi státusza: nőtlen

Kísérő: –

Foglalkozása: –

Beszélt nyelv: szomáli, angol

Egészségügyi kockázat:               magas

Bevándorlási kérelem típusa:       egyéni

Bevándorlási kérelem oka:           éhezés

Bevándorlási kérelem státusza:    elutasítva

*

– Hagyjuk abba, Oliv… Oliv, kérlek! Oliv!

– Hé, most mi van… Amma – zihálta a férfi, de azért legördült a lányról.

Alma elhúzódott, maga köré csavarta a gyűrött lepedőt, és a férfinak háttal felült az ágyon. Érintést érzett a tarkóján, de nem reagált, Oliverio pedig elhúzta a kezét.

Alma a tenyerébe temette arcát.

– Van egy cigid? – kérdezte kisvártatva.

Kotorászást hallott a háta mögül, aztán felcsattant az öngyújtó, orrát megütötte a füst szaga.

– Tessék – nyújtotta elé a férfi.

Alma elvette, félig ülve visszaereszkedett, hátát az ágytámlának döntötte. Néhány percig némán dohányoztak. Alma kibámult az ablakon, odakint alkonyi fénybe borult a város. A lány a bíbor felhők aranykontúrját figyelte; az ablakon át olyan szűknek tűnt a világ. Az Alföld tágasságával semmi sem vetekedhetett, mintha az ég is mélyebb volna ott, mintha a csillagok is közelebbről ragyognának éjjelente. Főleg azon az éjjelen. Az elméjébe égtek, mialatt hanyatt fekve hevert a porban, vérrel az orrában és a szájában.

Megborzongott. Őrjítette a gondolat, hogy mindent elölről kezdhet, hogy mindenről az az éjszaka fog eszébe jutni. De aztán emlékeztette magát, ha akkor nem úgy történt volna, most nem lenne itt. Az ökofaluban várná, mikor adják férjhez. Üvöltő, rózsaszín húsgolyókat potyogtatnék magamból. A gondolattól elfogta az undor.

Erőt vett magán, és Oliverióra nézett. A férfi viszonozta pillantását, de nem kérdezett semmit.

– Ne haragudj – mondta halkan Alma, és óvatosan végigsimított Oliverio enyhén borostás arcán. – Mostanában sok a teher.

– Tudom. De épp azért szeretek veled lenni, mert azt gondoltam, ilyenkor elfeledkezhetünk róluk.

Alma sóhajtott.

– Ezt még meg kell tanítanom magamnak.

Oliverio elfordult, mélyet szívott a cigarettából.

– Egy italt? – kérdezte, miután kifújta a füstöt. Nem várta meg a lány válaszát, anyaszült meztelen a konyhapulthoz lépett, töltött egy konyakot.

Almára rátört a bűntudat. Úgy viselkedek, mint egy kurva. Mint a legolcsóbb kis lotyó, aki cigiért meg piáért dug. Ráadásul azt sem valami jól.

Mosolyt erőltetett az arcára, amikor elvette a poharat. Belekortyolt, aztán visszanyújtotta Oliverio felé. A férfi azonban a levetett ruháival kezdett babrálni.

– Idd csak meg – mormolta.

Alma az éjjeliszekrényre tette a poharat, az égő cigaretta mellé.

– Te nem iszol?

– Nem. Lehet, hogy ma éjjel lesz a szavazás.

– Ó. És most akkor… elmész?

– Nemsokára. Tusolj le, a hűtőben van kaja – közölte Oliverio, miközben magára rángatta a nadrágját és becsatolta a derékszíját.

– Nem. Inkább elmegyek. Ha most elindulok, hazaérek sötétedés előtt.

– Rendben. Nem baj, ha most nem viszlek el?

Alma megrázta a fejét.

Némán öltözni kezdett ő is. Surrogott a blúza a levegőben. A ruhái szerteszét hevertek a szobában. Összeszedte a szoknyáját és a harisnyáját. Egy darabig szórakozottan forgatta a kezében fél pár cipőjét. Kezdett elkopni a sarka.

– Oliv…

– Tessék.

– Te mire szavazol?

A férfi halkan felnevetett.

*

Miklós csak futólag ismerte Szegedet. Jobbra fordultak, valamelyik európai város nevét viselő körútra. Ki gondolta volna az 1800-as évek végén, hogy majd két évszázaddal később másféle gátra lesz szükség, hogy talán már sosem lesz víz a Tisza medrében. Elérték az egykori buszpályaudvart és piacteret. Az összeomlás óta nem voltak itt árusok, és a villamoshoz hasonlóan a buszok, trolik sem jártak. Az üres, porlepte térség túloldalán komor épület terpeszkedett, míg a város irányában, a két magas házsor által közrefogott utcát vaskapu zárta le.

– Ez már a Fal? – kérdezte Miklós hitetlenkedve. A körút menti utcákat alig három méter magas, szögesdróttal kiegészült téglafal kötötte össze.

– A kiváltságosok belvárosáé. Belépés csak engedéllyel. Nem csoda, hogy a Mars tér mög a Csillag kívül rekedt rajta – bökött Lakat a hátuk mögötti komor épületre. Miklós a válla felett hátranézett.

A Csillagbörtön néma és sötét ablakain át szenvtelenül figyelte őket. Miklós megborzongott.

Beálltak egy régi megállóba. Az oszlopot már eltüntették, a helyét porral teli lyuk jelezte a repedezett betonban. Miklós meglepődött, amikor néhány perc múltán rozoga napelemes kocsi állt meg mellettük. Lakat intésére beültek a hátsó ülésre.

Az utastérben áporodott szag fogadta őket, a visszapillantó tükrön himbálózó légfrissítő aszott volt, akár egy őszi falevél. Lakat kezet fogott a sofőrrel, és szerbül váltottak pár szót. Amikor a Radoszt néven bemutatkozott férfi a gázra taposott, Lakat Miklós felé fordulva annyit mondott:

– Röszkére mögyünk.

Miklóson idegesség lett úrrá, amikor a röszkei úton elhagyták a várost. Lassan döcögtek, az öreg járgány nem bírt sokat, és a sofőr állandóan a homokdűnéket kerülgette. Az út mentén állt néhány kalyiba, de aztán azok is elmaradoztak. Lakat és a sofőr valamiről hosszan diskuráltak, a szerb hangosan röhögött. Szájszaga megtöltötte az utasteret. Amikor Miklós le akarta tekerni az ablakot, Lakat lefogta a kezét.

– Bejön a por.

A homokos talajt néhol kiszáradt fűcsomók, kórók tarkították; a távolban vályogházak világos fala ragyogott fel. A szél felkavarta, és a szélvédőnek csapta a port. Akkor enyhült csak kissé, amikor kétoldalt száraz cserjés szegélyezte az utat, majd újult erővel rontott rájuk, amikor ráhajtottak a régi, teljesen kihalt autópályára. Kisvártatva sötét sáv tűnt fel a távolban, melynek tetején egymástól egyforma távolságra tornyok emelkedtek. A Fal.

Lakat a kabátzsebéből előhúzott egy igazolványt, rajta egy idegen névvel és Miklós fényképével.

– Ezt majd kérem vissza. Jegyezd mög az adatokat – mondta Lakat, amikor kezébe nyomta a hamis iratot.

Tíz perc elteltével ellenőrzőponthoz értek.

A sorompónál Radoszt lelassított. Egyenruhások ellenőrizték az irataikat, aztán továbbintették őket. Radoszt egy „Parancsnokság” feliratú, Magyarország és az Európai Unió címerével ellátott, lerobbant, több emeletes épület előtt parkolt le, és a kocsiban maradt.

– Horgas századoshoz gyüttünk – közölte a portán Lakat, az igazolványával ütemesen kopogtatva a pulton. – Még mindig a harmadikon van, ugye?

A fiatal tiszthelyettes Lakat állítását ellenőrizte, amikor egy magas, sötét hajú férfi lépett hozzájuk.

– Hagyja csak, őrmester, van időpontjuk – szólt a fiúnak, aztán hozzájuk fordult. – Kérem, kövessenek.

Miklós egy idő után elvesztette az irány- és időérzékét, ahogy szakadozott linóleummal fedett, világítás nélküli folyosókon, szögesdróttal körbevett, belső parkolókon és udvarokon vágtak át. Vezetőjük, aki Horgas Imreként mutatkozott be Miklósnak, csak intett a poszton lévőknek, azok biccentettek vagy tisztelegtek, és kinyitották a vasrácsos kapukat, majd be is zárták mögöttük. Miklóson nyugtalanság lett úrrá, attól félt, csapdába csalták: az ökofalu, miután fogdmegjei kudarcot vallottak, mégis körözést kért ellene, és felismerték.

Szűk lépcsőházban kaptattak fölfelé, Miklós számolta a fordulókat. A nyolcadiknál kiléptek a ragyogó napfényre. A Fal tetején álltak. Amint a szeme hozzászokott a fényárhoz, és lenézett, Miklós tudta, hogy sosem fogja elfelejteni az elé táruló látványt.

*

– Miről lehet szó? – suttogta Doki önkéntelenül. Az ösztöndíjasokon kívül több szerződéses is kiszorult a főnöki irodából, és most feszengve szorongatták mappáikat. Az értekezletet váratlan telefonhívás hatására szakították meg, és a képviselőasszony csak két bizalmasának engedélyezte, hogy bent maradjanak.

Alma végignézett a szerződéseseken. Megrettentnek tűntek, mint akik azon töprengenek, hogy talán mégsem biztos az állásuk. Csak most jönnének rá, hogy bármi megtörténhet? Alma először látta őket sebezhetőnek. Többet veszíthetnek, mint mi, gondolta Alma, akik csak kolonc gyakornokok vagyunk a nyakukon, és valójában semmibe sem akarnak beavatni minket. Mióta Strasbourgban élt, Alma többet tanult Oliveriótól, mint bárkitől a magyar küldöttség irodaházában. Hiányzott neki a férfi, és rossz érzések kerítették hatalmába, ha legutóbbi elválásukra gondolt. Olyan hideg volt, de én löktem el magamtól. Vagy talán sosem voltunk igazán közel?

Az ösztöndíjasok, Litta, Dóra találgatásba merültek a magyar álláspont esetleges megváltozásáról. Az egyik szerződéses azonban letorkolta őket:

– Mi tartjuk fenn a Fal egyik legveszélyesebb szakaszát, nekünk a legfontosabb a minél szorosabb európai összefogás.

Doki erre szélesen elvigyorodott, a csevej pedig elhalt. Egy szerződéses fiú, Alma nem tudta a nevét, az ajtóhoz merészkedett, hátha meghall valamit.

– Mintha magyarul beszélnének. Budapestről jöhetett a hívás.

– Lépj el onnan, még rád nyitják az ajtót – figyelmeztette valaki.

Alma arra gondolt, ennek semmi értelme, inkább visszatér az irodájába. De más sem távozott. Nem tudta eldönteni, miért, a képviselőasszonytól tartottak, vagy hogy lemaradnak az információról, amikor az ajtó végre kinyílik. Mégis, átverve, kiközösítve érezte magát. Megint a fal rossz oldalán vagyok, gondolta.

Amikor Doki ismét beszélgetést kezdeményezett az egyes államok önrendelkezési jogának feladásáról, felállt és ott hagyta őket. Senki sem követte.

Szuverenitás. Alma sosem hitte volna, hogy bármely európai ország féldiktatórikus kormányzata, így a magyar is, kész feladni hatalmát. Doki a túlélésbe vetett hitről magyarázott, azt szajkózta, amit az egyesítés mellett érvelők. Alma fülében azonban Oliverio szavai visszhangoztak az európaiaknak a világ többi része iránt érzett félelméről és bizalmatlanságáról. A Falat fenntartani a túlélés záloga. A Falat fenntartani csak közösen lehet. És akiknél a Fal húzódik, eldönthetik a kérdést.

– Az USA nem véd meg minket, mindig is vonakodott beavatkozni – mondta egyszer Oliverio Almának –, és ez főleg az összeomláskor mutatkozott meg. Az oroszok fenyegetőznek, de a birodalom, az utódállamok folytonos lázongása, a terrorizmus leköti az anyaországot. A Közel-Kelet olajháborúi tovább terhelték az egyébként is állandóan instabil térséget, és most, hogy már nincs miért küzdeni, a nagyhatalmak, így mi is végleg sorsukra hagytuk az ottaniakat. Van elég bajunk nekünk is, nem igaz?

Évtizedekkel korábban még arab tavaszról beszéltek, mára ott is télre fordult az idő, tette hozzá gondolatban Alma. Kína pedig, az országok óriása, amelyik éveken át hamisította a gazdasági növekedésről szóló eredményeit, másfél évtized alatt a gazdasági és környezeti katasztrófa gócpontjává vált.

Alma néha eltűnődött, van-e olyan hely a világon, ahová elmenekülhetne, ahol nem kell többé törődnie semmivel, egy kis ház, csönd, biztonság az idők végezetéig… az ökofaluban azonban alaposan megtanulta, hogy ilyen nem létezik. Sosem volt elég ereje hozzá, hogy elmondja Oliveriónak. És amire most Európa készül, pontosan olyan álomvilág, mint az ökofalvak létrehozása volt. Szögesdróttal, Biblialengetéssel, ököljoggal, statáriummal. Mindezt a túlélés, a béke és összefogás nevében. Az európai összeomlás csak a balkánon hozott háborút, bizonygatták az európai vezetők. A Föld lángba borulhat, de az Óvilág szigetként emelkedik ki belőle, mert Európában 1945-ben meghaltak a fegyverek.

Alma ilyenkor mindig arra gondolt, hogy az ökofaluban nagyon is éltek.

De mi lett volna, ha aznap éjjel…

Mi lett volna, ha az a váratlan, gigantikus napkitörés nem történik meg? Ha a Föld mágneses tere nem produkált volna furcsa reakciókat, tönkretéve a kommunikációs rendszerek nagy részét; ha egyetlen fával is több áll Óceánia szigetein és a brazíliai őserdőkben, ha a globalizációellenes fanatikusok nem támadják meg az új-delhi amerikai nagykövetséget, ha nem robbantják fel a legnagyobb internetszervereket? Ha nem tör ki a harmadik drogháború Közép- és Dél-Amerikában, lángba borítva az USA egyes déli államait is? Ha a Golf-áramlat nem állt volna le tíz éve, megváltoztatva Európa éghajlatát, ha New York gátjai nem szakadnak át, ha a végletekig szennyezett Jangce nem önt ki, ha a Csád-tó nem szárad ki? Ha Tibetben nem vetnek be vegyi fegyvert a kínaiak, ha India nem dob atomot Pakisztánra, ha az olaj nem válik a világ gazdagabbik felének is megfizethetetlenné? Ha Afrikát nem nyeli el a sötétkór, ha Európában sosem épül meg a Föld minden tájáról érkezők ellen a Fal… Ha sosem jöttem volna a világra sem én, sem a másik hárommilliárd társam.

Félhomályos irodájába érve szórakozottan vette kézbe telefonját, amely üzenetet jelzett. Azt hitte Oliverio írt, de tévedett. A kvótaazonosító Magyarországra utalt.

*

– És ez legális?

– A fejvadászat? Teljesen – felelte Lakat sértődötten. – Az Unió támogatja. Szükségünk van szakembörökre, munkásokra, mindenkire, aki bármilyen szömpontból hasznos lehet.

– És itt találni ilyeneket? – intett körbe hitetlenkedve Miklós.

Futó pillantást vetett az őket bámuló, sötét arcokra. Sokan viseltek turbánt vagy kalapot, fejkendőt a tűző nap ellen. A többség világos vagy tarka leplekben járt, mezítláb vagy kopott szandálban. A sátrak bejáratában inas, beesett arcú férfiak támaszkodtak a sátortartó fára. Lábuknál gyereksereg, asszonyaik kisdedeket szoptattak. Mindent belepett a legyek hada.

– Hogyne – bólintott jelentőségteljesen Lakat.

Miklós alig mert oldalra pillantani, és nem csak az őket mustráló bizalmatlan tekintetek miatt, hanem mert a porlepte utcák teli voltak ürülékkel, szeméttel. Egy métert sem lehetett egyenesen megtenni. Rothadás, mosdatlanság bűze keveredett valamiféle émelyítő, égett szaggal. Miklós az ökofaluban levágott disznó pörzsölésekor érzett hasonlót. Krematórium. Állandó volt a zaj: motorzúgás, gyerekzsivaj, sírás, kiabálás; ütő- és fúvós hangszerek zenebonája.

– Szóval ez neked afféle másodállás – fordult újra Lakathoz, túlkiabálva a hangzavart.

– Faszt. Ez a főállásom. Arra – bökött az állával a férfi egy jobbra tartó, kényelmetlenül elkeskenyedő utcára.

A magyar-szerb demarkációs sávban végtelen hosszan terpeszkedett a röszkei Sátorváros. A sátrakon, kalyibákon azonosítókódok, a sarkokon katonai egyenruhás őrök ácsorogtak; a járókelők időnként félreugrottak a páncélozott rendfenntartó járművek elől. Lakat azt mondta, hogy ez Belsőváros, a legbiztonságosabb bugyor. A külső peremkerületekre ő sem merészkedne. – Vannak helyek, ahová még a szerb keménylegények sem ugranak be kurvákat gyűjteni.

A menekültek nyakában azonosító kártyák lógtak. Sokan a családi ház méretű sátrak bejáratában ücsörögtek vagy álldogáltak, és az utcán elhaladókat bámulták. Miklós úgy érzékelte, a félhomályos sátorházakban még többen hevernek tétlenül. A Kapu közelében hömpölygött a tömeg, kérelmeket adtak le, vagy a kérelmek állásáról érdeklődtek. Élelmet osztottak, a menekültek orvosi ellátásra, védőoltásra jelentkezhettek. Ha valaki a Kapu közelében akart sátrazni, többet kellett fizetnie. A pénz azonban mindig elfogyott, a bebocsáttatás elmaradt, ezért a Kapuhoz közeli utcákban folyamatosan cserélődtek a lakók.

– A zsoldosok és a sátorvárosi maffia gondoskodik róla, hogy akinek elszálltak az esélyei, a peremvidékre kerüljön – magyarázta Lakat. – Sietnünk kell.

– És hogy szúrjátok ki őket?

– Horgony revíziózza az elutasításokat – utalt a századosra Lakat. – És ha talál valakit, aki jó lehet, azt mögnézzük, áthozzuk.

– A Kapun át?

Lakat megsemmisítő pillantást vetett Miklósra, aki erre inkább elkapta a tekintetét. Fogd be és figyelj, lótifutinak vettek fel – korholta magát. Amikor megmutatták neki a Falat, Horgas csak két szót váltott vele, mégis úgy érezte, a röszkei parancsnok látni akarta őt, Lakat pártfogoltját. Miért nem maradtam a seggemen, a hatodikról bámulva Teszkófalut? Aztán arra gondolt, ha visszautasítja Lakatot, nem lett volna fele annyira jó dolga sem. A pincében aludni tényleg kényelmesebbnek bizonyult, mint a hatodik emelet folyosóján. És ami a legfontosabb, a fekete dzsekisek nem kerültek elő, Miklós pedig kezdte úgy érezni, Lakat meg tudná védeni tőlük.

Szinte futólépésben követte a nagydarab férfit a tömegben. El sem tudta képzelni, miként találják meg a kiválasztott személyeket, vagy hogy miért éppen őket szemelte ki Horgas, de már így is tartott tőle, hogy túl sokat kérdezett.

Lakat magabiztosan közlekedett, látszott, hogy nem először jár itt. A keskeny utca kicsiny térre vezetett, melynek a tetejét narancssárga ponyvák fedték, hogy árnyékot tartsanak, és valamelyest védelmet nyújtsanak a porviharok ellen. A földön szőnyegek, rongyok hevertek, rajtuk arab és távol-keleti kinézetű férfiak ücsörögtek. Lakat átvágott a téren, Miklós szorosan a nyomában maradt. Egy még keskenyebb, még sötétebb, végig ponyvával fedett utcára léptek.

Fegyveres férfi állta útjukat, két másik társa az árnyékból figyelte őket.

A zsoldos körbenézett, majd villogó tekintete ismét megállapodott Lakaton. Miklós nem volt benne biztos, hogy jól látta-e, de Lakat mintha élelmiszerjegyet csúsztatott volna a katona kezébe. A rendfenntartó félreállt útjukból, Lakat pedig intett Miklósnak, hogy kövesse.

– Ne maradj le. A niggerek kiszámíthatatlanok. Nem örülnék, ha valaki hátulról möglepne minket – sziszegte Lakat, majd Miklós kezébe nyomott egy fényképes iratot. Nadif Abdikarim, olvasta le a nevet Miklós. Lakat hozzátette: – Ez a nigger köll nekünk. Egyéni kérelmet nyújtott be, de nem lönnék möglepve, ha itt volna vele a pereputtya.

– És ha nélkülük nem jön velünk?

Lakat felnevetett.

– Röszkénél egyetlen dolog jut át akadálytalanul a Falon, Miklós.

*

Alma az üvegfalnál bámészkodott. Tudta, hogy nem maradhat itt sokáig, hátrébb kell húzódnia; a tolmácsok ideges pillantásokat vetettek rá. Azonban látni akarta a patkót, mielőtt mindenki elfoglalja a helyét odalent. A kék-fehérbe öltöztetett Európai Parlament hamarosan szavazni fog. Vagy nem.

Oliveriót kereste a tömegben. Felsóhajtott. Olyan értelmetlen az egész. Vagy nem. Talán mégis van jövőjük. Kettőjüknek. Az Uniónak. Vagy nem.

Hátrébb lépett az üvegtől a mélykék árnyékba. Az üvegen túl is hallatszott az állandó zsongás. Mint a kabócák zsibogása. Minden bokorban, minden száraz falevélen ott voltak. Hozzátartoztak az éjszakához, mint reggelente a lábbelik ellenőrzése, nem mászott-e bele éjjel skorpió. Dénes megígérte, hogy kiirtják őket. Sosem sikerült. Valahogy mindig átszivárogtak a betonfalakon. Dénes megígérte, nem engednek be akárkiket a faluba. De mint a rovarok, valahogy átjutottak az élősködők, áskálódók és a leendő gyilkosok is. Az olyanok, mint én, gondolta, és önkéntelenül lehajtotta a fejét.

– Mi történt? Mondd már, Alma! Jó ég, te vérzel!

– Nem, Miklós, ez nem az én vérem.

Alma összerándult a parlamenti gongra.

*

Név: Do Tih Deng

Neme: nő

Származási ország: Vietnam

Születési dátum: 2019

Családi státusza: férjezett

Kísérő: –

Foglalkozása: biológus

Beszélt nyelv: vietnámi, angol

Egészségügyi kockázat:               közepes

Bevándorlási kérelem típusa:       csoportos

Bevándorlási kérelem oka:           éhezés

Bevándorlási kérelem státusza:    elutasítva

*

Horgas az asztal felé bökött.

– Tudod, mi az ott?

Miklós köhintett. Horgas irodája szűk volt és lepukkant, nem illett bele az Unió adta modern, energiatakarékos szerkezet.

– Igen. Egy számítógép.

– Tévedsz. Az ott a hatalmam fölötted. – Horgas a géphez lépett, valamit megnyomott rajta, és Miklós elé tárult egy üres adatlap. – Ezek a körözési adataid. Kitöltsem őket? Emberölés bűntette. Tiszakürti Ökoközösség.

Miklós érezte, hogy elönti arcát a pír, tekintete elhomályosult. Hát ennyi volt? Mégis elkapták? Nem tudott megszólalni.

Horgas megérintett egy másik, asztalba épített gombot.

– Érdekes, a kis barátaid nem ragaszkodtak a körözéshez. Bizonyára nekik is van mit titkolniuk, ugye? – Horgas nézése még fenyegetőbbé vált, ahogy eltűnt az önelégült vigyor a képéről. Nem emelte fel a hangját, sziszegve tette hozzá: – Azt képzelted, nem jövök rá, ki vagy? Ezen a kibaszott Falon egy porszem sem jut át úgy, hogy ne tudnék róla!

Miklós lesütötte a szemét. Nem én tettem, nem én tettem – dübörgött agyában a gondolat, de már nem léphetett vissza. Gyilkosnak hisznek, gyilkos munkára kellek.

– Lakat vár a parkolóban – folytatta Horgas. – Beszállsz a kocsiba, baszd meg, és azt teszed, amit mond. Hogy lásd, milyen rendes vagyok veled, kapsz egy kvótát a telefonodra. Tekintsd előlegnek. És most takarodj!

Miklós szédelegve hagyta el az épületet, oldalán Lakattal, aki Horgas irodája előtt várt rá. Félig önkívületi állapotban jutott el az autóig, és gépiesen beült hátulra. Lakat beszállt mellé. Egy szót sem szólt. Megkocogtatta Radoszt vállát, és elindultak.

Baja felé elhagyták az autópályát, és Mórahalom irányába hajtottak. Miklós egy idő után rájött, hogy csak egy nagy kört tesznek, majd úttalan utakon délnek fordultak. Radoszt kitette őket egy tanyán, és távozott.

Miklós körülnézett. Fújt a szél, kísértetiesen zörgetve az olajfák száraz leveleit. Megkerülték az elhagyatott, gondosan bedeszkázott házat; a düledező fal árnyékában ósdi pad állt. Leültek; néhány perc múlva motorzúgásra lettek figyelmesek. Miklós felkapta a fejét. Lakat intett, hogy maradjon a helyén, és a ház sarkához lépett.

– Bevetés – dörmögte.

Ósdi, porlepte, álcamintás terepjáró várt rájuk ott, ahol Radoszt állt meg korábban. Miklós futólag már ismerte a vezetőülés mögül kiszálló férfit. Kezet fogtak Lakattal, aztán a férfi elindult a ház felé. Miklós látta, hogy a bedeszkázottnak tűnő ajtó kinyílik, és a férfi belép. Az elhagyatott tanya is csak álca, döbbent rá.

Remegő lábbal követte Lakatot a kocsihoz.

Az utastérben izzadságszag terjengett, de Lakat most sem tekerte le az ablakot. Odakint egyre erősödött a szél, mind több szemcsét kapva fel. Miklós egy idő után azt sem tudta, milyen égtáj felé haladnak, Lakat azonban magabiztosan kerülgette a buckákat, és csak akkor kapcsolta be a műholdas helymeghatározót, amikor a látótávolság méterekre csökkent. Addig haladtak beomlott tetejű tanyák és a kövér dűnék közt, míg három fegyveres váratlanul útjukat nem állta. Lakat villogtatott és lassított.

– Ez itt az átjáró.

Miklós éppen megkérdezte volna, mi az, amikor araszolva megérkeztek egy óriási homokbucka másik oldalára. A mélyen a föld alá vezető lyukban egyetlen jármű fért el, ha szemből jött valaki, az egyiküknek vissza kellett volna tolatni. Mindkét oldalon csupán néhány centiméter maradt, még behajtott tükrökkel is. Lakat intett az őröknek – Horgas zsoldosainak –, majd a kavargó por ellen maszkot viselő, arctalan vezetőjükkel kézjelekkel egyeztetett. A gépfegyverét dédelgető férfi végül megkocogtatta az ablakot: „mehet”. Lakat ráfordult a lejárathoz vezető rámpára. Az autó enyhén billegett, de Lakat hamar megtalálta a helyes vájatot.

Miklós már tudta, hogy egyszerre sosem hoznak át sok embert. Csupán másfél-kéthavonta egy-kettőt. Korábban azt hitte, a menekülteket furgonokba zsúfolják, vagy tömegesen hajtják őket fedezéktől fedezékig a holdtalan éjszakákon. És aki megússza az aknamezőt, és felmászik a Falon, amíg a lefizetett őrök félrefordítják a fejüket, bejut az ígéret földjére. Horgas és az emberei azonban óvatosak voltak, és mióta Miklós látta a Falat valójában, tudta, hogy lehetetlen átjutni rajta úgy, ahogy azt ő elképzelte.

Az átjáró szerb oldalán is akadtak zsoldosok. Ők is megbizonyosodtak róla, hogy Lakat és Miklós a százados megbízásából jöttek. Miklós sejtette, hogy Horgas konkurensei szívesen rátették volna a kezüket a titkos járatra.

A Fal túloldalán a táj mit sem változott, Sátorváros ezen a részen jóval a dűnék alatt kezdődhetett. A Falat és a hozzátartozó aknamezőt mélyen a föld alatt keresztezték. Miklós úgy gondolta, az átjáró déli kapujától nagyjából hat-nyolc kilométert tehettek meg az első sátrakig; nem tudta pontosan, mert Lakat maga felé fordította a helymeghatározó aprócska kijelzőjét. A visszapillantó tükörben Miklós csak kavargó homokot látott, mely eltakarta a Falat, az elaknásított, többszörös drótkerítéssel határolt sávot. Porviharban mit sem értek a Fal őrtornyai, mozgásérzékelői. Miklós most már tudta, nem véletlenül időzítették mára az akciót.

Lakat csak akkor szólalt meg, amikor a barna homályban fel-felderengő sátrak közelében kiszálltak.

– Mögjegyezted a nigger képét?

Lakat meg volt róla győződve, hogy a kocsiban lehallgató készülék van, és Horgony minden szavukról tudomást szerez, amint kimondják őket, ezért mindig csendre intette Miklóst. Vajon Radoszttal miről beszélhettek annyit? Horgas százados nyilván lefordíttatja magyarra. Vagy Radoszt autójában nem volt lehallgató.

Miklós bólintott.

Mindketten maszkot viseltek a por ellen, egy harmadikat előkészítettek a menekültnek. A szél belekapott a kabátjukba, Miklós érezte, hogy a finom homok utat tör magának a ruhája varrásain át.

Könnyebben megtalálták az afrikait, mint várták. Nem mentek oda hozzá azonnal. Úgy látszott, a férfi is érti a dolgát, Lakat nem hiába okította ki. Észrevette őket, de türelmesen várt.

A kavargó por mind jobban beterítette a sikátorokat, a szél cibálta a ponyvákat. A rögzítők fémesen csattogtak, ahogy egymáshoz és a merevítő vasakhoz csapódtak. Mindenki, aki nem viselt maszkot, elkotródott a szabad ég alól. Lakat és Miklós félhomályba húzódva várakozott a találkozási pont közelében. Az utca végén feltűnt egy fegyveres, de a porvihar rögtön el is nyelte. Miklós a torkában érezte a szívét, hányingerrel küzdött.

Az afrikai az arca elé fogta rongyait, árnyéka időnként feltűnt a kavargó vörösesbarna áradatban.

– Nem kéne odamennünk hozzá? – kiabált a maszkon át Miklós Lakatnak.

A férfi biccentett.

– Menj. Nézd mög, tényleg ő-e az.

Miklóst adrenalin öntötte el. Korholta magát, miért nem várt még egy keveset, az afrikai ideért volna, hogy Lakat ellenőrizze. Most már késő volt, hogy akadékoskodjon. A maszkkal a kezében odafutott a férfihoz, és amikor felsegítette rá, egy pillantást vetett sötétbarna, heges arcára. Szerencsétlen flótás. Mi lesz belőled, szervdonor, rabszolga? Mindkettő?

– Miért, azt hitted, mögmentik őket? – lóbálta a lábát Csali a tíz emelet mélység fölött előző este. A fiú szeretett ott időzni, az anyja persze úgy tudta, rúgja a bőrt a többiekkel, vagy a pincében van Miklóssal, biztonságban. – Eladják őket. Attól függ, mi volt a mögrendelő kívánsága. Remélem, Lakat sosem hagyja abba – tette hozzá.

– Hogyhogy? – kérdezte Miklós elhűlve.

Csali hatalmas, dülledt szemével rámeredt. A fejük felett jól kivehető volt a Göncöl-szekér, míg a város körül a horizont fénytelensége jelezte a növekvő porfelhőket.

– Mert a menekültek után az olyanok következnek, mint én.

Az afrikai hálásan megrázta Miklós kezét, akit áramütésként ért a felismerés: Csali árulta el kételyeit Lakatnak, és ezért találta magát olyan hirtelen Horgas irodájában. Lehet, hogy több melóra nem is kellek majd, gondolta, miközben gépiesen intett az afrikainak, hogy induljanak. Lakat az utca végén várta őket, türelmetlenül toporgott.

A látótávolság nullára csökkent; a terepjáróhoz egy kötél segítségével találtak vissza, amit Lakat a kilincshez és a derekához rögzített. A kocsi nehezen indult be, aztán negyedórát bukdácsoltak visszafelé a homokon át, és Miklós azon töprengett, valami gond lehet a helymeghatározóval. Lakat szitkozódva kikapcsolta, aztán újra be. Az afrikai a hátsó ülésről nyújtogatta a nyakát, és magához ölelte szakadozott hátizsákját. Egy rács választotta el tőlük. Át sem kutatták. Majd a zsoldosok, ha végre fedezékbe jutnak.

Megálltak. Lakat perceken át bíbelődött az elektronikával. Odakint rohamosan sötétedett.

– Kiszállok vizelni – közölte Miklós.

– Ha le möröd nyomni azt a kibaszott kilincset, lelőlek, mint egy kutyát.

– Akkor eresszem ide?

Lakat elfintorodott. A maszkjáért nyúlt, és intett a tágra nyílt szemű menekültnek is, hogy vegye vissza. Miklós is magára illesztette, és kiugrott, bevágta maga mögött az ajtót.

A szél majdnem nekitaszította a kocsinak. A motor zúgását is alig hallotta a maszkon át, a szél úgy dübörgött, mintha egy gyorsvonat alatt feküdt volna a sínek között. Kihámozta magát a kabát alól, szitkozódott, csípték a porszemek. Legörnyedt a kocsi mellé, hogy némileg fedezékbe kerüljön. Már épp végzett, amikor másféle zaj ütötte meg a fülét. A túloldalon árnyék suhant át, aztán üvöltés, ajtócsapódás hallatszott. Lakat felkiáltott, de a maszkon át Miklós nem értette a szavát. Felugatott egy lőfegyver.

El innét, hasított egy hang Miklós agyába, és teljes erőből futni kezdett a viharban az ellenkező irányba, remélve, hogy a kavargó por azonnal elnyeli. Nem érzékelte, hogy bárki utána eredt vagy lőtt volna, de azt sem, hogy a terep váratlanul emelkedni kezdett. Elhasalt, négykézláb folytatta útját egy mozgásban lévő dűnén. Megrémült, hogy elnyelheti a sivatag.

Valami húzta-vonta lefelé. A szél, a homok. Elfáradt, vér ízét érezte a nyelvén: elharapta a száját. Szeretett volna köpni, de ahhoz le kellett volna vennie a maszkját. Egy darabig hason kúszva haladt, míg el nem ért néhány kiszáradt bokrot. A növények valamelyest megfogták a homokot, Miklós pedig behúzódott a göcsörtös ágak közé. Karját összefonta maga körül.

A homályban felderengett egy alak, Miklós azonban túlságosan kimerült volt, hogy tovább meneküljön. Talán nem vesz észre, továbbhalad.

Miklós arra gondolt, Alma is éppen így suhanhatott át a falun, akár egy árnyék, a puskájával a kezében. Elbújt, és arra várt, hogy Dénes elaludjon.

Alma, mit tettél?

A porviharok évszaka mindig meneküléssel teli. Az árnyék közelebb lépett, Alma hangja a süvítő szélben is jól hallatszott. Miklós, nem maradhatunk itt többé. Menekülnünk kell.

Miklósban tudatosult, hogy képzelődik, de az is, hogy az árnyék valódi, és őt keresi.

A szavak olyan maguktól értetődőn buktak ki száján. Én vagyok a semmirekellő bűnbak, azt hiszik majd, én öltem meg.

Az árnyék bizonytalanul mozgott, valamiféle detektor lehetett nála, de nem fogott jelet. Aznap is ugyanígy tombolt a porvihar, jótékonyan elfedve nyomaim. Sosem találtok rám. Sosem.

Miklós még jobban összehúzta magát, behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, az árnyék eltűnt. A közelben felzúgott egy motor, a jármű hangja gyorsan távolodott.

*

Név: Osvart Katinka Luca

Neme: nő

Származási ország: Szerbia

Születési dátum: 2027

Családi státusza: hajadon

Kísérő: –

Foglalkozása: óvónő

Beszélt nyelv: szerb, magyar, angol, német

Egészségügyi kockázat:               alacsony

Bevándorlási kérelem típusa:       egyéni

Bevándorlási kérelem oka:           üldöztetés

Bevándorlási kérelem státusza:    elutasítva

­­*

– Üzenetet vársz? – kérdezte Oliverio.

Alma megrezzent.

– Miért kérded?

– Máskor elő sem veszed, de mióta beültünk ide, legalább hatszor néztél rá.

– Ne haragudj. A főnök… berendelhet.

Oliverio szemöldöke enyhén felszaladt, de nem kérdezett semmit. Beütötte a kvótakódját az asztali leolvasóba, aztán elhagyták a kávézót. Nem volt olyan jó a hely, mint a másik, amit egyszer hajnalban nyitva találtak. Odakint besötétedett, de az utcán péntek esti hangulat uralkodott: fiatalok kapaszkodtak egymásba, csoportok beszélgettek hangosan, kezükben fáklyát, alacsony energiaigényű lámpát tartottak. Az egyik közeli sétálóutcát, ahol felkapcsolták a közvilágítást, valóságos tömeg lepte el. Alma ilyenkor rájött, mennyire szeret itt élni, mennyire más Strasbourgban, mint az ökofaluban vagy akár Budapesten. Talán ha Dokinak mégis igaza van, és az elszigetelődés megoldás? Minek tudomást venni a világról, miért ne izoláljuk magunkat, ha annak már minden feltétele adott? Akarva-akaratlanul gondosan kiépítettük. E pillanatban Alma mindennél jobban szerette volna elhinni, hogy a Fal a megoldás.

A Parlament azonban még mindig nem jutott dűlőre. Amekkora volt a zsongás, olyan csönd lett, amikor elhalasztották a szavazást, és amilyen lassan foglalták el a helyüket a képviselők, olyan gyorsan hagyták el azokat.

– Nem nézzük meg? – mutatott a tömegre Alma, és gyengéden arrafelé vonta a férfit. Oliverio azonban ellenállt.

– Nincs kedvem.

Elindultak a sötét utcák felé, ahol elemlámpák, fáklyák fénye villogott. Az emberek szemből érkeztek, mindenki a belváros felé tartott, ahol koncert kezdődött.

– Zavar, hogy együtt láthatnak? – kérdezte Alma.

– Nem. Akik számítanak, már tudják, hogy válófélben vagyok.

Alma nagyot nyelt.

– Nem mondtad.

– Most mondom.

Alma érezte, hogy a torka kiszárad. Oliverio nem nézett rá, az utcát bámulta maga előtt, és fényes cipőjével átlépett a gyanús, sötétebb foltokon.

– Sajnálom – bökte ki végül a lány.

A férfi felnevetett, megállította, és szembefordult Almával.

– Dehogy sajnálod.

– Oliv!

– Akartam veled erről beszélni, Amma. Bár most ez a helyzet, de… szeretném, ha megértenéd, hogy ez nem jelenti azt, hogy mi…

– Ne folytasd – vágott a szavába, és karját kicsúsztatta a férfiéból. – Nem kell.

Némán lépdeltek tovább az éjszakában.

Miklóssal minden annyival egyszerűbb volt. Legszívesebben elővette volna a készüléket, hogy ismét ellenőrizze, érkezett-e üzenet.

Soha, senki nem bocsát meg. Én sem, gondolta a lány. Különben nem fogtam volna a puskám, nem mentem volna át Déneshez azon a viharos éjszakán, hónapokkal később, hogy elkapott a kiszáradt medernél. A porvihar az én társam, a barátom, a segítőm. Mindent elfed, legalábbis egy időre. Csak meg kellett várnom az elsőt, a porviharok évszakát. Ó, Miklós! Bocsáss meg, hogy belerángattalak! Miattam menekülsz most is. Mit tudsz te a szakításról, a válásról, Oliverio? Mit tud itt bárki is arról, mi a bosszú, mi az elzárkózás, mi a halál? Mi az erőszak!

– Nem kell hazakísérned – közölte Alma, amikor elérték a legközelebbi sarkot.

– Nem hinném, hogy biztonságos…

– Számtalanszor megtettem már. Egyébként is, sokan vannak az utcán.

– Éppen azért – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. Alma úgy érezte, ha hagyja, hogy együtt menjenek haza, az ágyban kötnek ki. Miklós emléke azonban túlságosan erős volt. Sosem hitte, hogy valaha is üzennek egymásnak, miután mindketten elhagyták az ökofalut. Miklós még akkor éjjel, a vihar leple alatt, ő pedig hónapokkal később, hogy Pestre menjen tanulni. Még csak nem is gyanakodtak rám.

– Nem – jelentette ki a lány magához ölelve táskáját. – Egy tapodtat sem megyek innen tovább, amíg vissza nem fordulsz.

Néhány másodpercig úgy tűnt, Oliverio megpróbálja jobb belátásra bírni őt, de aztán jó éjszakát kívánt és megfordult. A péntek esti tömeg gyorsan elnyelte a férfit.

Alma megkönnyebbülést érzett. Úgy döntött, kibírja hazáig, és csak akkor nézi meg újra a készüléket. Az utcai zajtól egyébként sem hallja meg az üzenet hangjelzését.

*

Miklós zihálva ásta ki magát a homokbucka és a bokrok alól. A Nap állásából ítélve jócskán délelőttre járhatott az idő. Az ég hallatlanul tiszta volt, hamar felszökött a hőmérséklet. Amilyen hideg volt éjjel, nappal annyival melegebb. Miklós felkászálódott. Levette párával, nyállal teli maszkját, és amennyire tudta, kirázta kabátját. Keze a derékszíján függő üres pisztolytáskára tévedt. A fegyvert, amit valahol menekülés közben elhagyott, Lakattól kapta.

Cserbenhagytam, futott át agyán a gondolat.

Felmászott a legközelebbi homokbucka tetejére, és kimerülten, szomjúságtól elgyötörten lehasalt. Óvatosan körbenézett. Sehol senki, végestelen-végig sivatagi táj vette körül. Futóhomok, kiszáradt cserjék. Mindennél áthatóbb volt a csönd.

A távolban valami megcsillant. Egy fémdarab? Az autó volna?

Negyed órába telt, mire odaért. A szélvédőn tört meg a napfény, ettől eltekintve a terepjáró teljes egészében a homok alá szorult. Miklós megint körbenézett, a környék továbbra is kihalt volt. A homokkal fedett motorháztetőre térdelt, mély levegőt vett, aztán arcát, tenyerét az ablakhoz tapasztotta.

Az afrikai a zsákjával együtt eltűnt. A vezető felőli oldalon az ajtó nyitva volt, az ablak kitört, így akadálytalanul beömlött a homok, de Miklós így is észrevette a buckából kiálló kézfejet. Elhúzódott az ablaktól, és kívülről is vetett egy pillantást a homok mennyiségére. Esélytelennek tűnt, hogy kiássa Lakatot. Biztosan halott. Összeszedte magát, és megint ráhajolt az üvegre, körbenézett a műszerfalon. A helymeghatározó is hiányzott, benne a titkos átjáró adataival. Az ülés alatt még megvan a vízzel teli kulacs. Talán ha betörné az ablakot, és benyúlna érte.

Miklós felállt, és abba az irányba nézett, amerre a Fal húzódhatott. A buckáktól nem látott semmit. Felkapaszkodott az egyik tetejére, hogy onnan nézzen körbe. A távolban meglátta a Fal sávját, az őrtornyokat. A másik irányban pedig még messzebb a barna-fehér négyzeteket, Sátorváros kalyibáit.

Valaki feldobott minket a konkurenciánál, gondolta. Feldobtam őket a konkurenciánál, gondolná Horgony, amint meglát élve.

Miklós leroskadt a dűne gerincére, kezét néhány percre a tenyerébe temette. Aztán kabátja zárható belső zsebéből elővette ütött-kopott telefonját, és bekapcsolta.

*

Alma még sosem látott ekkora fejetlenséget az irodán. Szombat délelőtt volt, minden egyes monitoron a híradás ment, az energiakvóta most nem számított. A telefonok csöngtek. A szerződésesek úgy futkostak, mint a mérgezett egerek. Mindenki próbált elérni valakit.

Alma dermedten megállt az egyik képernyő előtt. A híradásban egy fekete hajú férfi beszélt, magyarul. Szavait angolul feliratozták – ismétlést mutattak. Kiírták alá a nevét és a rangját is, százados volt, a Röszkei Kapu parancsnoka. Alma egy darabig hallgatta. A beszámolót a híradósok osztott képernyőre tették, a kisebb, vörös keretes ablakban megjelent egy afrikai férfi arcképe, alatta a neve, aztán ugyanebben az ablakban élőképre váltottak. Lángoló napelemes autók roncsai, beomlott épületek, fedetlenül heverő, véres halottak. A romok között kutyákkal keresték a túlélőket; az előtérben fegyveresek ácsorogtak, a háttérben a szegedi dóm ikertornya előtt fekete füst gomolygott.

– Azonosítottuk a terroristát – recsegte a férfi a képernyőn –, Nadif Abdikarim szomáliai állampolgár egy pokolgéppel jutott át a Falon. Hogy ez miként sikerült neki, még vizsgálat tárgyát képezi. A menekültstátusz iránti kérelme korábban elutasításra került. Ismétlem, a Fal a támadásban nem sérült meg, lázadás nem tört ki a menekülttáborban. A továbbiakban mélységi ellenőrzéseket…

– Alma!

A lány összerezzent. Doki lépett hozzá.

– Mi tartott ennyi ideig?

– Szombat van. Nem állítottam be ébresztőt, és nemrég láttam csak, hogy üzentetek. Amint tudtam, jöttem. Mi történt?

A fiú hitetlenkedve mutatott a képernyőre.

– Hát nem látod? Egy őrült nigger robbantott Szegeden.

Alma újra a képernyőre nézett.

Miklós… Miklós, miért nem üzensz?

– Alma!

A lány felocsúdott.

– Tessék!

– Láss munkához! – kiáltotta elmenőben Doki.

– Várj! Hol van a képviselőasszony?

– Hol lenne? – tárta szét a kezét a fiú, és eltűnt Alma szeme elől.

Alma sarkon fordult, és lement a lépcsőn. Amikor a térre ért, és szemközt meglátta a Parlament épületét, futásnak eredt.

Izzadtan, szakadt harisnyával ért be a Parlament előcsarnokába. Cipősarka visszhangot vert a kövezeten. Belépési engedélyét megmutatta az őröknek, aztán felszaladt a körpanorámás ablakokhoz vezető feljárón.

– Odabent ülés folyik – mondta egy kék egyenruhás nő, és feltartotta a kezét.

– Tudom – zihálta a lány, és megint felmutatta az igazolványát. – Tudom.

Az őr arrébb lépett útjából.

Alma végigsietett a tolmácsok folyosóján a magyarokhoz. A fal mellett is sokan álltak, de éppen maradt egy hely két ember közt. Az egyiküket csak látásból ismerte, a másik Litta volt.

– Hé, nem a képviseleten kéne lenned?

– És neked? – kérdezett vissza Alma.

– Hallottad, mi történt?

Erre csak bólintással felelt. A gombóc nőttön-nőtt a torkában. Litta folytatta:

– Negyed órája megy az adok-kapok.

– Hogyhogy?

– A német konzervatívok szerint nem őrizzük megfelelően a határt. A rabszolga-maffia valószínűleg a tudtán kívül áthozott egy terroristát. És most már a hollandok szerint sem tartjuk féken a rabszolgavadászokat.

– Ők meg a megrendelőket – morogta Alma.

– Szerencsére a magyar képviselők nem ezzel érveltek – húzta el a száját Litta, és körülnézett. Már többen pislogtak feléjük, akik szerették volna zavartalanul hallgatni egy olasz képviselő cirkalmas, se vége, se hossza fölszólalását. Az álláspontja még mindig bizonytalan volt.

Litta közelebb hajolt Almához.

– Ha nincs Fal, még több terrorista jut át akadálytalanul. Éppen ennek megakadályozására kell több pénz, nagyobb összefogás, a hátországok támogatása. És itt jöttek a képviselőink azzal, hogy a történelemben mindig mi tartóztattuk fel az Európát veszélyeztető hordákat az országunk kirablása árán. Most köszönjük, nem kérnénk belőle megint. Főleg, hogy igen jelentős felszín alatti vízkészlettel rendelkezünk.

– Bedobták a vízkészletet? – vonta fel a szemöldökét Alma.

– Sőt. A francia konzervatívok kérésére nem erőltetjük a határon túli magyarok kedvezményes bejutási feltételeit.

Alma táskájában zenélni kezdett a telefon. Kapkodva kereste, mialatt a közelben minden szem felé fordult, de nem találta a készüléket. Littát hátrahagyva a kijárat felé szaladt.

Mire odakint előkaparta a készüléket, a hívás abbamaradt.

Miklós azonosítója láttán Alma könnyei eleredtek, és válasz nélkül elsietett a rosszallóan néző őr előtt. Ha visszahívja, hosszú időre kimeríti a kvótáját, de nem érdekelte. Miklós kereste: életben van, és nem kapták el. Nem varrták a nyakába azt, amit nem is ő követett el. Alma magára zárta a női mosdóban az egyik ajtót, a lehajtott ülőkére telepedett, és remegő kézzel hívást indított.

Fél óra múlva az öltönyös-kosztümös nők és férfiak szivárogni kezdtek kifelé, vagy a sajtószobába. Újságírók toporogtak a csarnokban. Alma távolról figyelte őket. A tömeg csak lassan oszlott szét. Az arcokon mosoly. Kézfogások. Ígéretek. Egy pillanatra meglátta a magyar képviselőket is. Ragyogtak. Megkönnyebbültek.

Alma lehajtotta a fejét. Tehát megszavazták.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el. A Parlament egyik büféjében ücsörgött, és a legolcsóbb kávéutánzatot iszogatta. Az épületben lassanként alábbhagyott a zsongás.

– Neked nem a képviseleten volna a helyed? – szólt egy ismerős hang. Oliverio helyet foglalt Almával szemben.

A lány vállat vont.

– Úgysem én kapom a szerződést.

– Honnan tudod?

– Mert sosem osztottam a munkaadóm álláspontját.

– Talán éppen azért kapod te.

– Nem, Oliv, nem kíváncsiak a véleményemre. Éltem… – Alma érezte, hogy kiszárad a torka. Öltem. – Kipróbáltam az elszigeteltséget. Nem működik, Oliv. Így háború lesz. És csak az a kiváltságunk, hogy utoljára pusztulunk el.

– Tudom.

– Akkor…

– Miért szavaztam meg az Európai Egyesült Államokat? – vágott a lány szavába a férfi, miközben egy intéssel elhajtotta az asztalukhoz lépő felszolgálót. – Utasítottak, Alma. És egyébként nem olyan nagy baj, hogy végre megalakult. Történelmet írtunk. Mostantól pedig az a dolgunk, neked, nekem, hogy valami módon felszámoljuk a Falat. Nem úgy, ahogy ez az elkeseredett afrikai tette, egy néma, káoszba süllyedő kontinens talán utolsó segélykiáltásaként.

– Harmincan meghaltak, Oliv! Hogy lehetsz ilyen cinikus?

– És még többen fognak. Ez a cinizmus.

Alma hátradőlt székében. A kávéutánzat kihűlt, már nem volt gusztusa hozzá.

Oliverio fürkészőn nézett rá.

– És mégis, mit tehetnék én? – sóhajtotta. – Lejár az ösztöndíjam, vissza kell térnem Magyarországra.

– Dolgozz nekem.

– Hogyan?

– Felvehetlek. Semmi sem tiltja. Európa államai egyesültek, Alma. – A férfi sietve hozzátette: – Ne aggódj, nem élek vissza a helyzettel. Adok neked kvótát, hogy annyit üzenj annak a valakinek, amennyit csak akarsz. De maradj itt Strasbourgban.

– Oliv, ő a Falon kívül rekedt.

A férfi széttárta a kezét.

– Akkor épp ideje, hogy munkához lássunk, nem igaz? – Közelebb hajolt, egymás szemébe néztek. – Na, gyere, meghívlak egy rendes kávéra. Most még kapni valódi arabicát.

Alma életében először a megfelelő helyen és időben érezte magát.

 VÉGE

A szerzőről

Lőrinczy Judit 1982. december 12-én született Szolnokon. Jogász, Pécsett él. Szabadidejében – immár több mint egy évtizede – ír. Fantasztikus irodalmi novellái fanzinokban, magazinokban, antológiákban láttak napvilágot (pl. „77” antológia, Galaktika). 2009-ben Negyvenhárom másodperc című, az Eyebrow Productions pályázatára íródott, öt perces színművét bemutatták Londonban (Royal Academy of Dramatic Arts; WriteBites). Első regénye, az Ingókövek – Sztálingrád másik csatája az Ad Astra Kiadónál jelent meg 2013-ban.