Bár a klasszikus európai mesegyűjtemények közül Magyarországon a Grimm fivérek gyűjtötte történetekből így-úgy átírt és átválogatott kötetek a legismertebbek, korántsem az számít a legrégebbinek. A röviden leginkább csak Pentameron néven elhíresült (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) mű, Giambattista Basile kétkötetes opusza az 1630-as években jelent meg, és Grimmék is sok történetet vettek át belőle.
A Matteo Garrone rendezte 2015-ös film elvben ebből a gyűjteményből mutat be három mesét. Az elvarázsolt őz, A megnyúzott öregasszony és A bolha mindegyikébe természetesen jócskán kevertek más történetekből, és a mesék kedélyes, bár gyakran kegyetlen szemlélete helyett azért megesik, hogy inkább a sokkolás felé billen az eredmény. Persze a film műfaji meghatározásában szerepel a horror is – mégis mesékről van szó, és ha azokat rendesen elő akarja szedni az ember, bizony, elég borzalmasak. Sajnos itt előfordul, hogy nem a mesék horrorisztikus elemei domborodnak ki, hanem a Zs-kategória legrosszabb kliséi kerülnek elő (ne már, még mindig felkel?, jaj már, ne keljen már fel). Már csak azért is érdemes figyelembe venni ezt a címkét, nehogy valaki gyermekfilmnek higgye. Biztos vannak gyerekek, akiknek nem okozna lelki törést ez a film, de azért én inkább nem ajánlanám összcsaládi kikapcsolódásra..
Kicsit sajnáltam, hogy a három meséből nem is próbáltak egy történetet kovácsolni, a szereplők nagyjából csak biodíszlet szintjén bukkannak fel a másik két történetben, viszont önmagában valamiért az önálló szálak egyike sem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa a filmet. Nem volt feltétlenül szerencsétlen választás, de számomra midnenképp gyengének és disszonánsnak tűnt ez a dramaturgiai megoldás. Talán ha a három történet kiegyensúlyozottabb lenne, jobban működne az egész, de a sárkányszívből született ikrek meséje a brutállisan erős kezdés után fejnehéz marad, míg a naiv királykisasszony történetének a vége lesz annyira kemény, hogy a másik két szálat – számomra legalábbis – elhomályosítja. Elvben ugyan mind a három mese csúnyán odaüt a végén, egy filmbe nem fér bele, hogy gyors egymásutánban háromszor kirúgja a nézők alól a széket, nincs idő sem rendesen felépíteni, sem átélni három lezárást, egymás ellen dolgoznak a csattanók. Más szempontból viszont jó volt, hogy végre nem a szokásos „egy jó dolog után valami rossznak kell történnie, de nem történhet két rossz dolog egymás után, ó, istenem, de egyszerű és unalmas ritmus” hollywoodi séma alapján építkeztek, és annak ellenére nem tudtam az első jelenettől kezdve az adott szál teljes ívét és lezárását, hogy egész életemben eszeveszett sok mesét olvastam. Jó volt végre egyszer nem tudni, mi lesz, melyik mesét melyik másik mesébe úsztatják át, jó volt már majdnem izgulni, hogy mi lesz.
A film legnagyobb erénye, hogy elképesztően, észveszejtően gyönyörű. Lenyűgöző; a rendező annak idején festőként kezdte művészi pályafutását, és es meglátszik. Persze megkönnyíti az ember dolgát, ha igazi kastélyokban forgathat, márpedig itt kihasználták, hogy Olaszország bővölködik a műemlékekben. Csodálatosak a jelmezek is, és a színészek, a karakteres, már-már mesekönyv-illusztrációnak ható szerepekben: Vincent Cassel talán nem öregszik olyan sármosan, mint várni lehetett, de Salma Hayek tökéletes, hogy a mellékszereplőkről ne is beszéljünk, mert ott aztán végképp hihetetlen figurák kerülnek elő. A kedvencem az alkimista, akinél tökéletesebb Halált még nem nagyon láttam.
Összességében azt mondanám, tetszett a film, bár ezzel a történetvezetéssel maximum kultusza lesz, sikere nem. Látványos volt, érdekes, szokatlan – kicsit már túlzóan európai, de legalább mélységes mondanivalókat nem akart lenyomni a torkomon, és ezt mindig nagyra értékelem. Félreértések elkerülése végett, nem baj, ha valaminek van mondanivalója, de amikor az elkövetők rozsdás vastölcsért tolnak a gyomromig, hogy biztos megemésztődjön az a magvasság, ami a fejükből kipattant, azt általában nem szeretem. Szerencsére itt nem is zaklattak ilyesmivel – nyilván lehetne végtelen sok érdekes és szép szimbólumot vadászni a három mesében, de úgy néztem, nem kötelező. Kellemes volt, a képi világért mindenképp érdemes volt megnézni, de egyelőre azt hiszem, nem ez volt számomra 2015. legmeghatározóbb filmélménye.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]