Jonathan Hickman, számos Marvel-szuperhősképregény írója részemről eddig elsősorban az East of West című posztapokaliptikus, alternatív történelmi-western-sci-fi képregényéről volt ismerős, amely elképesztően szerteágazó, részletesen kidolgozott világgal rendelkezik, szóval, egyértelmű, hogy ha Hickman sci-fit ír, akkor nem viccel.
Vagy mégis?
Itt van egy korábbi, Nick Pitarra rajzolóval elkezdett története, a The Manhattan Projects, és én még egy ilyen elborult agymenést életemben nem olvastam. Majdnem minden képkockája briliáns, sci-fi és tudományszerető embereknek kötelező olvasmánnyá tenném, mert a tudomány ennyire szórakoztató még sosem volt. És megkockáztatom, a sci-fi zsáner sem nagyon.
Ebben az alternatív világban a Manhattan-terv valójában nem úgy történt, mint a törtémelemkönyvekből ismerjük, az atombomba csak egy mellékes fedősztori volt, Robert Oppenheimer, Albert Einstein, Richard Feynman és a többiek gyakorlatilag minden mással kísérletezgetnek, dimenzió- és térkapukat nyitnak, feltöltik a halott Roosevelt elnök tudatát egy számítógépbe és egyfajta MI-t csinálnak belőle, emellett idegen civilizációkkal tárgyalgatnak. Mindezt a tudomány égisze alatt.
És a karakterek…
Nehéz spoilerek nélkül beszélni róluk, Robert Oppenheimer és ikertestvérének története rögtön az elején húsz oldalnyi gyomros, merthogy a (valóságban nem létező) testvér, Joseph egy skizofrén sorozatgyilkos kannibál, aki elfogyasztja az áldozatai agyát, ezzel újabb személyiségeket kreál magának, és végül a szuperintelligens bátyja agyát elfogyasztva helyette ő kerül a Manhattan Terv élére. Ez megalapozza a továbbiakat.
Később kiderül, hogy miért ül Einstein naphosszat egy fura szarkofág elől, miért nem tud Hitler kedvence, a hatalmas robotkarral rendelkező Wernher von Braun, aki később az USA-ban folytatta tudományos munkásságát, rakétákat építeni, és hogyan is kerül ő is a Manhattan-tervbe. Ja, és hogy Truman elnök szabadkőműves orgiákat tart az ovális irodában, később Kennedy elnök persze már konszolidáltabb, ő csak kokaint szippant időnként megbeszélések közben, a fiatal Richard Feynman pedig minden nap elmondja a tükör előtt, hogy milyen okos, jóképű és tökéletes. Továbbá itt van a talán kevésbé ismert, fiatal tudós, Harry Daghlian, aki a
valóságban 25 évesen meghalt egy atombaleset során elszenvedett sugárdózistól, de a képregény világában túlélte a balesetet, és valójában egy folyton a többieket önnön sugárzása elől védő szkafanderben járó, csontvázszerű, radiaktiv szuperhumán. Enrico Fermi pedig konkrétan egy idegen lény.
A második kötetben aztán megjelennek az oroszok, Jurij Gagarin, aki sosem veszi le az űrruháját, Lajka kutya, akinek beépített gépfegyvere van, és okosabb, mint a legtöbb ember, valamint Ustinov marsall, a robottestben lebegő emberi agy, és a hidegháború nevű kommunikációs fedősztori mellett, titokban együtt dolgoznak tovább a Manhattan Terveken.
A történet a karakterekre fókuszál, és miközben haladunk előre az időben újabb és újabb titkok derülnek ki az egyes tudósok furcsábbnál furcsább múltjáról. Oppenheimer időnként kicsit ellopja a showt, mert a legabszurdabb részek az ő fejében játszódnak, ahol a történet legelején megevett Robert tudata konkrétan háborút indít Joseph ellen, és itt aztán teljesen elszabadult az alkotók fantáziája. Ezeket a részeket nem lehet elmesélni, ezeket látni kell.
Nem igazán szeretem a vicces scifit, emiatt ezt a képregényt sokáig elkerültem, valamiért taszított a géppisztolyos Einstennel fémjelzett történet, de jó nagyot tévedtem, mert rendkívül intelligens és ötletes az egész koncepció, rendkívül szemtelen és abszurd az egész, a legendás fizikusok ilyesfajta heroizálása pedig elképesztően jól működik.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
