Amikor először hallottam, hogy Hangyaember címen szuperhősös film készül, nevettem. Amikor pedig megnéztem a filmet, ismét sokat nevettem, de nem ugyanazon az okból. Jöjjön a magyarázat.
A film elsődleges célcsoportja nyilván a képregényfaló marvelfan, én pedig a trailer előtt soha az életben nem hallottam erről a szereplőről. Egyébként is, a képregényhős-képzés szintaktikája megmosolyogtatónak tűnik: találjunk egy állatot, és rakjuk utána az “ember” szót; voilá, kész a hős. A hangyák amúgy sok szempontból rossz választásnak tűnnek. Habár szorgalmasak, sokan vannak, mégis, egy Chemotoxszal felfegyverkezett denveri (budapesti, szolnoki stb.) háziasszony is tömeggyilkos lehet a szemükben. Mit adhat hozzá ehhez egy ember?
A Hangya ötletesen és viszonylag elviselhető tudományos blablával oldja meg ezt a problémát. Az összezsugorítás egy Hank Pym (Michael Douglas) nevű tudós vörös folyadékával és egy speciális ruházattal válik lehetségessé. Pym azonban összeveszik lányával, és ambiciózus tanítványa, Darren Cross kigolyózza a saját cégéből. A két férfi motivációja világos: Pym azt akarja, hogy a zsugorítás maradjon titokban, különben eljön a miniatűr hadseregek kora, míg Dr. Cross eléggé elítélhető módon a saját, ugyancsak összetöpörítésre képes ruháját szeretné eladni a Hydrának és így szupergazdaggá válni.
Itt jön a képbe Scott Lang (Paul Rudd), aki villamosmérnök létére nem átallt Robin Hood-szerű betörést végrehajtani, minek következtében börtönviselt lett, és csak távolról figyelheti szeretett kislánya felcseperedését. Hank Pym azonban üzletet ajánl neki, miután hősünk betört a tudóshoz és meglovasította szupergúnyáját: hangyaméretű katonaként hatoljon be az egykori Pym Művekbe, és akadályozza meg, hogy Cross eladhassa saját fejlesztését. De nem kell félnie, nem lesz egyedül: különféle fajú, tanítható és irányítható (szárnyas és gyalogos) hangyák segítik küldetésében.
A film sztorija és a figurák elképesztően egyszerűek. A film mégsem süllyedt el nálam (mint például a teljesen súlytalan Bosszúállók 2.), és ennek oka a komolytalansága.
A szuperhősök munkaköri leírásában nem kevesebb, mint a világ megmentése szerepel az első helyen. Ennek megfelelően az átváltozott emberek meglehetősen macsók, komolyan veszik magukat, izomból beszólogatnak. Általában vagy emberfeletti képességekkel rendelkeznek egy balesetből / kísérletből kifolyólag, vagy maguk építettek maguknak csúcskütyüket, amellyel a többiek fölé emelkednek.
A mi Hangyánk egészen más. Paul Rudd profin hozza a Judd Apatow-filmekből megismert esendő kisembert, akit csupán a családja érdekel. Egyszer látjuk csak hasizomsztárnak, de nem ez a jellemző. A film – egyébként vígjátékos múltú – rendezője annyira sok könnyedebb részt emelt a filmbe, hogy szinte elsikkad a nagy veszély, ami az ilyen típusú filmek fontos kelléke. Ugyanis emberfeletti hőssé csak az emberfeletti fenyegetés vagy főrossz avathatja a szuperembert. Itt pedig elég elnagyolt mindkettő. A gonosz, őrült kliséjében a Crosst játszó Corey Stoll is inkább szánalomra méltó alak, mintsem világok elpusztítója.
A bevezetőben említett nevetés kiváltó okai közt szerepel még Scott barátja, a mellékszereplő Luis, aki az intellektuel, de bénázó bűnöző mintapéldánya (a sittre turmixgép-lopásért került). A Douglas-Rudd-Pena színészi háromszög hozza azt a vígjátéki dinamikát, amitől ez a film olyan Marvel-film, amely mintha egy párhuzamos Marvel-univerzumból érkezett volna.
Ezzel együtt rendkívül szórakoztató A Hangya, és a film végén nagyon is magunk előtt látjuk a hangyás szuperhősünk következő kalandjait.
A film megnézése után garantáltan másként nézünk a hangyákra (ld. Drágám, a kölykök összementek), és elgondolkodunk azon, hogy nem jobb-e kicsiny szuperhősnek lenni mint tagbaszakadt izompacsirtának.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
