SFmag

Gyakran éri az a vád a tipikus fantasy-hőst, hogy egyetlen valódi szerepük az olvasó kamaszkori vágyainak kielégítése. Elvégre melyikünk nem akart volna csak egy pillanatra acélos tekintetű, szilaj barbár, rettenthetetlen lovag vagy nagy hatalmú varázsló lenni, aki halomra gyilkolja ellenségeit és az esetek döntő többségében elnyeri a lány szívét is, hogy mást ne is említsünk. Az is gyakran hangzik el, hogy ezen hősök gátlástalan szociopaták, akiket nem tántorít el erkölcs a céljaik elérésétől – elvégre attól lesz happy end, hogy ők nyernek, bármi áron. Csak mivel ők a főhősök, ezért ők a jófiúk is, szemben mondjuk a tizenötödik verőlegénnyel, akit a negyedik oldalon felaprít valamelyikük, és akit – a hőssel szemben – talán várná odahaza családja.

Ravasz Cugel, a Haldokló Föld legprominensebb kalandora pontosan ilyen karakter – a különbség csak annyi, hogy ezzel az alkotója, Jack Vance is tisztában van, és kétséget sem hagy afelől, miként vélekedik (anti-)hőséről. Van valami szeretetreméltó abban, amilyen kifinomult módon képes Vance leszedni a keresztvizet Cugelről – hősünk ugyanis szentül meg van győződve, hogy ő az az úri tolvaj, aki röhögve képes túljárni mások eszén, frappáns, művelt, a nők kedvence, és úgy egyáltalán arra rendeltetett, hogy a lába előtt heverjen a világ. Csakhogy mi sem állhatna messzebb tőle.

Vance nem ítélkezik, nem rág semmit az olvasója szájába. Hagyja, hogy a szereplők tettei mutassák meg, kik is ők valójában, a legtöbb humor pedig pont a szavaknak és ezeknek a tetteknek a kontrasztjából fakad. Persze, már csupán abból kiderül, mekkora paprikajancsik is valójában, hogy kinyitják a szájukat és elkezdik fényezni magukat.„Cugel nagyon sokoldalú ember volt, befolyásolható és hajthatatlan egyaránt.” Vance így jellemzi röviden hősét, és ezzel ebbe az egy mondatba találóan belesűrít mindent, amit fontos tudnunk a főszereplőről.

Nem mintha ezzel egyedül lenne, ugyanis a Haldokló Földön Cugel nem számít kirívó esetnek – a népesség legalább kilencven százaléka, szerencsevadászokat, mágusokat, elfeledett isteneket, démonokat és szörnyetegeket beleszámítva kicsinyes, kisszerű, gyarló, gerinctelen kontár. Valahol persze érthető – a távoli jövőben járunk, a nap vörös korongja fáradtan vonszolja magát az égen, azzal fenyegetve, hogy bármikor kihunyhat. A hold régóta levált a Földről, a sötét éjszakában pedig különböző rémek vadásznak az emberekre. Kit érdekelnek hát magasztos eszmék? A megritkult emberek romvárosokban élnek, és igyekeznek minél kisebb tudomást venni a rájuk váró végzetről. Finom ételek, zamatos borok, szép nők, divat – a jövő gyermekeit ez érdekli. Annyira adnak a külsőségekre, hogy zömük szaktekintély a tudomány egy olyan specializált szegletében, amelyet rajtuk kívül bajosan ismer más – így nem is tudnak felsülni senki előtt. A kevésbé iskolázottak pedig öt perc alatt kitalálnak valamit, hogy ne maradjanak szégyenben – de hé, ez is csak az ismeretek sokszínűségét növeli!

A haldokló föld egy külön alzsáner a fantasztikus irodalmon belül, amit talán leginkább a poszt-apokaliptikus művekkel lehet szembe állítani. Míg a poszt-apokaliptikus alkotásokban történt valami a múltban, egy hirtelen, pusztító erejű végítélet, ami a kőkorba vetette vissza az emberiséget, akik barbár állapotok között küzdenek a túlélésükért – és olykor a civilizáció újravirágoztatásáért –, addig a haldokló föld irányzat képviselőiben az eltelt eónok őrlik fel lassan a bolygónkat. Ha civilizáció és kultúra tekintetében a poszt-apokaliptikus a pusztaság, a haldokló föld a túlburjánzott, rothadó kert… nem egy ember rendelkezik egy régi masinával, megmaradt bűbájjal vagy könyvekkel egy elfeledett birodalom színházi hagyományairól – épp csak az veszett el, ami fontos. A poszt-apokaliptikus hőse a félállati szintre süllyedt ember, aki mocsokban küzd az életéért, a haldokló föld hőse a kifinomult, cinikus, megjelenésre adó személy, akit csupán valami megszállottság vagy kicsinyesség véd az életuntságtól.

Ugyan nem Vance találta ki ezt az alzsánert – sokan Clark Ashton Smith Zothique c. ciklusát tartják annak –, mégis, az övé a legmeghatározóbb. Annyira, hogy olyan ismert írók, mint Michael Moorcock, Gene Wolfe és George R. R. Martin is őt jelölte meg példaképnek, amikor kipróbálták magukat ebben a kategóriában.

De milyen világ is Vance Haldokló Földje azon kívül, hogy közelít a végzete felé? Nos, egy sivár vadon, amit csupán itt-ott szakítanak meg apró kultúrák. Ezek az eltelt évmilliók során egyre belterjesebbek és egzotikusabbak lettek, megcsontosodott hagyományok és kicsavart, kifacsart elvek jellemzik őket. Számukra a világ a láthatárig terjed, és bizonyos szempontból ez Vance közegének az egyik legnagyobb varázsa. Hogy minden hegy mögött egy újabb városka bújhat meg, amely lakóiban az emberi természet egyik jellemvonásának a könyörtelen kifigurázását ismerhetjük fel. A fantasy irodalomban nagy divat a világhoz térképeket rajzolni – ez a Haldokló Föld esetében szóba sem jöhet. Igaz, mióta szerepjátékot adtak ki ehhez a háttérhez, azóta lehet néhánnyal találkozni, ám a regények esetén ez inkább elvesz, semmint hozzáad az atmoszférához. Vance ugyanígy nem bajlódik sokat a nyelvekkel – széttagoltság ide vagy oda, mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli. Persze, az egy, nagy közös nyelvet használva is hajlamosak elbeszélni egymás mellett, már amikor nem szándékosan forgatják ki saját és beszédpartnerük szavait. A történelemmel ugyanez a helyzet; egyáltalán azt nem tudjuk meg, hogy egy eónt hány évben mérnek, ahogy az elbukott birodalmaknak is elsősorban az egzotikusság növelése a szerepük.

Bár kétséget kizáróan Cugel a legismertebb és legfoglalkoztatottabb hőse az utolsó – huszonnegyedik – eónnak, a legelső részben azonban még nem szerepel, ami egy novellás kötet volt, 1950-ben jelent meg és a Haldokló Föld címet viselte. Helyette hat nézőpont karakter sorsát kísérhetjük nyomon: Miíri Turjant, aki értelmes életet akar teremteni; Maziriant, a mágust, akit a társai iránt érzett féltékenység és a mohóság jellemez; T’saist, a háborodott elméjű asszonyt; Lianét, a Kószát, aki sok szempontból Cugel Béta-verziója; Ulan Dhort, akit varázsló nagybátyja bíz meg a legveszélyesebb küldetésekkel; és a hihetetlen tudásszomjjal bíró Sferéi Guyalt. Ugyan ez a kötet még csak bemelegítésnek tűnik Cugel kalandjai mellett, már itt érződik Vance sajátos hangvétele, az extravagáns, kicsinyes szereplők, a kísérteties vadon és az azt még kísértetiesebbé tevő emberi butaság. Van egyfajta melankolikus költőiség abban, ahogy Mazarian üldözi Turjan szerelmét, ahogy Ulan Dhor felfedezi Ampridatvir romvárosát, ahogy Guyal egy különös párhoz tér be éjszakára.

Ezzel szemben az 1966-os A túlvilág szeme kizárólag Ravasz Cugel hányattatásait mutatja be. Tolvajunk ugyanis elköveti azt a hibát, hogy betör egy varázsló, bizonyos Nevető Iucounu palotájába, aki aztán büntetésül elröpíti a messzi északra, hogy ott megszerezze a címadó ereklyét. Társul maga mellé egy űrbéli parazitát kap, aki gondoskodik, hogy hősünk vissza is térjen megbízójához, illetve egy amulettet, ami ehetővé tesz minden vackot, melyek ettől függetlenül megőrzik az ízüket.

Ha pedig ereklye megszerzéséről van szó, akkor általában az a jellemző, hogy a hős az egész történetet a varázstárgy felkutatására teszi fel, és csak a legvégén szerzi meg, már amennyiben a szóban forgó holmi létezik. Ez a MacGuffin – valami, ami úgy mozgatja a történetet, hogy közben talán ténylegesen fel sem bukkan benne. Ehhez képest Cugel hamar megszerzi a szóban forgó szemet, és nekivág a hazaútnak. Így a történet során más fantasy-hősökkel ellentétben nem minél távolabb, hanem közelebb kerül az otthonához.

Nem mintha az olyan egyszerű lenne. Egyrészt az otthonát jelentő Almery-t sokan legalább annyira kitalált helynek vélik, mint ahogy ő vélte annak a szemet, másrészt meg a hihetetlen távolságot gyalog kénytelen megtenni – és a Haldokló Föld jellegzetességei minduntalan akadályozzák őt küldetése teljesítésében. Ami részéről a bosszú az őt ért hányattatásokért.

Ki más is lehetne hát az ő nemezise, mint egy rettegett varázsló? Igen ám, csak míg más fantasyknél egyértelmű szembeállítás figyelhető meg – a szilaj barbárokra dekadens bűbájosok, a bociszemű parasztfiúkra feketébe öltözött, mételyt árasztó fekete mágusok jutnak –, addig Cugel semmivel sem különb Iucoununál. Ellenkezőleg, míg más fantasykben a bosszút az írók szülőgyilkosággal és hasonló nyalánkságokkal igazolják, addig itt valahol érthető a mágus reakciója, akkor is, ha a maga módján Iucounu is kisszerű – és ugyanolyan méltatlan a hírnevéhez, mint hősünk. Ugyanis a maguk módján mindketten nagy balfácánok… igaz, ez Iucounuról csak a történet vége felé derül ki.

Ravasz Cugelről azonban már a kezdetek kezdetén. Egy tipikus fantasyhős a küldetése során vagyonra és társakra tesz szert, elnyeri egy szép hölgy szívét, és felkavarja a régi rendet, hogy valami jobb kerüljön a helyére. Cugel valahányszor szert tesz pénzre, nők, vagy más utazók társaságára, rövid úton elveszti a saját kicsinyességéből és ostobaságából kifolyólag, nyomában pedig csak felfordulás és pusztulás jár. Hősünk nem egyszer mereng el azon, hogy vajon méltatlanul birtokolja állandó eposzi jelzőjét – az olvasónak azonban egy idő után kétsége sem marad efelől.

Bár A túlvilág szemét a toposzok és klisék kiforgatásával mutattam be, a mű legfőbb erénye mégsem ez, hanem a csípős, barokkos stílusa és emberismerete. A barokkosság nem csak a kacifántos mondatokban és kifejezésekben érhető tetten, de a világnézetben is – a regényt olyan figurák népesítik be, akiknek amoralitásáról a Da Ponte – Mozart koprodukciók szereplői jutnak eszünkbe. Élvezet olvasni a karakterek párbeszédeit – és mögéjük látni. Olykor ezek csak felszínességet takarnak, máskor komoly bigottságot.

Amikor például Cugel egy olyan faluba jut, melynek környékén kísérteties égi rémek ragadják el az óvatlanokat, akkor igyekszik mindent megtudni ezekről a szárnyas lényekről. A falusiak szerint azonban a Szárnyas Lények egy isten hírnökei, és csak a haldoklókat viszik magukkal a Paradicsomba. Igaz, közben leejtik őket a magasból, de hát ebből is csak az isten kegyessége látszik – elvégre nem jobb a gyors halál a lassú elmúlásnál? Nem, ragadhatnak gyereket is, mert egy isten tudja, kinek mikor jön el az ideje, és nem, nem merészkednek a Szárnyas Lények szirtjeinek közelébe, mert az ottani föld kigőzölése ártalmas az egészségre. Ez – hősünk tudatlanságából eredő kiszolgáltatottságával karöltve – megtízszerezi ezeknek a titokzatos lényeknek a félelmetességét.

A stíluson és a karakterábrázoláson kívül még Vance egyik nagy erénye gazdag képzelete. Hirtelen egyetlen írót sem tudok, aki ilyen páratlan, sziporkázó fantáziával rendelkezik – talán csak Michael Moorcock szállhatna versenybe. Ugyan Moorcocknál talán néhány kép, néhány leírás markánsabb, mint amivel Vance-nél találkozhatunk, és jobban az agyunkba ég, Vance képes ezt az atmoszférát egyenletesebben hozni, mint Moorcock. Ez talán pont a már említett fesztelen stílusnak és karakterábrázolásnak is köszönhető. Ugyan Moorcock az, akire az Örökkévaló Bajnok koncepciójával a fantasy-toposzok nagy kiforgatójaként hivatkoznak, mégis, Vance olyan könnyeden és természetesen hozza a Haldokló Föld életművészeinek stílusát, hogy mellettük Elric egy görcsös pozőrnek tűnik.

Szót ejtenék még a varázslásról, ugyanis ez lehetne az egyik legmeglepőbb mágiarendszer, ha a D&D alkotói nem ezt vették volna alapul a szerepjátékukhoz. Innen származik ugyanis az, hogy a varázsló az emlékezetébe vés egy bűbájt, ami elmondáskor kirepül a fejéből. Igen ám, csak míg a szerepjátékok az évtizedek során ezt egy üres rutinná tették, addig Vance-nél teljes mértékben illik a színes és elrugaszkodott világ hangulatához. A hosszú, kacifántos varázsnevek ugyanis meglehetősen (ön)ironikusak, és sokszor inkább a mágusok egóját tükrözik, mint bármi mást. Bárki varázsolhat, ha képes a hosszú szövegek bemagolására – azonban ha csak egy szótag tévesen hangzik el, az komoly következményekkel jár.

Ez az, ami Cugelt újra a világ végére száműzi, és az 1983-ban megjelent folytatásban, a Démonpikkelyekben kénytelen újra megtenni az utat Almerybe – ezúttal az ellenkező irányból. A folytatás is egy pikareszk regény, az apró mikrocivilizációk nem csak a térképen, de a regényben is felcserélhetőek, hősünk pedig továbbra is olyan kultúrákkal találkozik, amik külön-külön őrületbe kergették volna Lemuel Gullivert. Az egyetlen különbség az, hogy Cugel a regény során egy kicsit megfontoltabb és egy hangyányit emberségesebb lesz – továbbra is egy önző rohadék, de már akadnak emberek, akiket nem áll szándékában hátba szúrni.

Vance még három kisregénnyel tér vissza a Haldokló Föld világához 1984-ben, amiket a Rhialto the Marvellous (Rhialto, a Csudálatos) gyűjteményes kötetben adtak ki. Ezek közül magyarul a Fader fuvallata a Kard és boszorkányság Cherubion antológiában jelent meg, a Morreiont az Osiris füzetek második számában adták ki, míg a A Murthét 2013-ban olvashattuk magyarul a Delta Vision gondozásában magyarra fordított gyűjteményes kötetben. Ez a három kisregény a Haldokló Föld varázslóinak a díszes kompániáját mutatja be, akik leginkább egy egyetem tanári karának csípős és gonosz karikatúrái.

Ugyan Vance azóta nem látogatott vissza a Föld történetének végére, más alkotók ezt megtették helyette. Az egyik író, bizonyos Michael Shea ezt már 1974-ben megtette, amikor egy Vance által is jóváhagyott folytatást írt Ravasz Cugel címen, amit később a Démonpikkelyek nem-kanonikussá tett. A Ravasz Cugel kifejezetten szórakoztató regény lett, mely önállóan megáll a lábán… ugyanakkor Shea, legyen bármilyen jó író, elvérzik Vance mellett. Ez pedig nem Shea szegénységi bizonyítványa, ellenkezőleg – azt mutatja meg, milyen magasra tette Vance a mércét. Shea méltó követő, jó képzelőerővel, akkor is, ha Ravasz Cugelről legszívesebben Vance-től olvasunk. Később Shea példaképe hatására megalkotta saját karakterét, aki a Nifft, the Lean (Szikár Nifft) névre hallgatott.

De a Haldokló Föld történetek előtt emeli kalapját a Songs of the Dying Earth antológia is, amely 2009-ben jelent meg, és olyan alkotók járultak hozzá novelláikkal, mint George R R Martin, Neil Gaiman, Tad Williams, Dan Simmons, Elizabeth Noon, Robert Silverberg vagy Tannith Lee. Ami nem keveset árul el Vance hatásáról…

Mert Vance markáns, egyedi, és a kisujjában több varázslat van, mint egy falka dzsinnben. Megérdemli, hogy a regényeit újra és újraolvassuk, függetlenül attól, hogy rajongunk-e a fantasztikumért, vagy sem. Viszont akik fantasy-rajongóknak vallják magukat, ne adj’ Isten fantasy írására adják a fejüket, azoknak Vance-et én mindenképpen kötelezővé tenném, ugyanis egyike azoknak az alkotóknak, akitől a legtöbbet lehet tanulni.

További információk:

– Jack Vance 1916-ban született San Fransiscóban, John Holbrook Vance-ként. Olyan írók voltak hatással rá, mint P. G. Wodehouse, L. Frank Baum, Jules Verne, Lord Dunsany, vagy a nemrég megint reflektorfénybe került Edgar Rise Burroughs. Pályafutása során számtalan díjat söpört be, és olyan írók barátságát nyerte el, mint Poul Anderson vagy Frank Herbert. Nagy jazzrajongó. Ugyan már a nyolcvanas években megvakult, egy kifejezetten a számára írt íróprogram segítségével változatlanul alkotott – legutóbb ennek a segítségével jelenhetett meg önéletrajza, This is Me, Jack Vance!, 2009 júliusában. 2013-ban hagyott itt minket.

– Magyarul a Haldokló Föld regények mellett olyan alkotásai jelentek meg, mint a Sárkányurak, Az utolsó várkastély, a Lyonesse-trilógia, a Trullion, a Klau rabszolgái, a Folyóvilág, valamint a Démonmesterek novella, melyeket egytől-egyig Nemes István fordított. A Mitr című novellája a Galaktika 84. számában jelent meg, M. Nagy Péter fordításában. Legutóbb a Rhialto, a Csudálatos került kiadásra 2013-ban.

– A Haldokló Föld egy szerepjáték-sorozatot is ihletett, amit a világ egyik szörnyetegéről elkeresztelt Pelgrane Press adott ki. Itt indulhatunk Cugel szintű piti tolvajként, Turjan-féle varázshasználóként, vagy Rhialtóhoz hasonló nagy hatalmú mágusként. A szerepjáték egyik jellegzetessége, hogy nem abban mérik a játékosok győzelmét, hogy ki hány ellenséget ölt le – elvégre a gyilkosság még az amorális Cugelre sem volt jellemző –, hanem hogy milyen szórakoztatóan voltak képesek hozni a karakterüket.

– Youtube videó, amit a Haldokló Föld ihletett.

Hozzászólások

hozzászólás