Ha létezik író, akit nem kell a hazai közönségnek bemutatnom, az Neil Gaiman. Azon kevesek közé tartozik, akiknek szinte minden regénye vagy novelláskötete megjelent hazánkban, és még a kísérletező Sandmannel is próbát tettek, még ha nem is jutottak vele messzire. Az említett képregénycikluson kívül kimondottan kedvelem még tőle a Tükör és füstöt, az Amerikai isteneket, a Csillagport, az 1602-t és a Soseholt, valamint a nemrég elhunyt Sir Terry Pratchettel közösen együttírt Elveszett próféciákat.
Nemcsak mennyiségben vagyunk jól ellátva Gaiman művek terén, hanem a gyorsaságra sem panaszkodhatunk. Az Agave igencsak szívén viseli az író alkotásait, mert alig jelennek meg külföldön, szinte azonnal megtalálhatók lesznek a magyar boltok polcain. A Felkavaró tartalmat csak idén adták ki angol nyelvterületeken, de máris kapható magyar nyelven.
Ami persze szép és jó, de milyen a szóban forgó novelláskötet? Elvégre nem minden arany, ami Neil Gaiman, és bár a legutóbbi regénye, az Óceán az út végén kimondottan tetszett, pont az előző novelláskötete, a Törékeny holmik csalódás volt. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy spoilermentesen végigmegyek a különböző írásokon. Röviden, tömören, amiből aztán mindenki eldöntheti, melyik alkotás is szól neki.
Bevezető: ha valaki tud előszót írni, az Neil Gaiman. Nemcsak a saját alkotásaihoz, hanem másokéhoz is (az egyik kedvencem a J. Michael Straczynski első Rising Stars kötetéhez írt előszava). Kiváló stílusának köszönhetően az ember azt érzi, hogy az író ott ül mellette, és egy pohár jó bor társaságában mesél neki egy otthonos kis helyen, legyen az elegáns pub vagy könyvespolcokkal teli vendégszoba, miközben odakint beesteledik. Gaiman szeret mesélni, ezekben a bevezetőkben legtöbbször arról, hogy mik ihlették. De persze igazából mindegy is, ugyanis képes körénk mesélni a már említett pubot és vendégszobát, illetve saját magát is, amint barátságosan, közvetlen hangnemben ecseteli az alkotás fortélyait. Ezt a fejezetet mindenképpen kétszer javaslom elolvasni, egyszer a novellák előtt, majd miután végeztünk velük.
Hogyan rakjunk össze széket: kétféle ember van, aki érti Gaiman verseit és aki nem. Nem fogok hazudni, én az utóbbiak közé tartozom. Ez ennek ellenére tetszett, talán mert jópofán és őszintén mesél az alkotói válságról. Emellett ennek a versnek valóban a Bevezető után van a helye.
Holdlabirintus: hangulatos novella, amiből leginkább az atmoszféra marad meg. Aki szeret sötétedés után járni a vadont, az kedvelni fogja ezt az írást.
Ami Cassandrát illeti: ez a novella idézi talán legjobban a Tükör és füst hangulatát és színvonalát. A főhős gyerekkorában kitalált magának egy barátnőt, hogy aztán felnőttkorára egyszer csak megjelenjen életében a barátain, családján keresztül. Az az életérzés köszön vissza belőle, ami miatt Gaimant megszerettük, a csattanó pedig kimondottan ötletes a végén.
Le a komor tengerhez: nem rossz írás, de bevallom, végig azt éreztem, hogy ez egy olyan rövid képregényhez készült, amit Dave McKean illusztrált volna. Kicsit olyan, mintha egy rémálomból ébredtünk volna: már semmire nem emlékszünk, de az érzés továbbra is ottmarad velünk. Egyébként én simán úgy fordítottam volna a címet, hogy Le a halott óceánhoz.
„Az igazság egy barlang a fekete hegyen”: van egy barlang, tele arannyal. Bárki kihozhat belőle bármennyit, de otthagyja lelkének egy darabját. Azt hinnénk, hogy megint egy példázatot olvashatunk az emberi kicsinyességről és kapzsiságról, pedig sokkal keserűbb (vagy keserédesebb, ízlés szerint) történetről van szó, ahol kicsit mindkét karakter más, mint aminek eleinte hisszük. Nem úgy, mint a ponyvák szereplői, akik végig álarcot viselnek egészen az utolsó előtti pillanatig, hanem úgy, mint a tündérek: ha szemünk sarkából nézzük őket, a körvonalaik fodrozódni kezdenek.
Utolsó házinénim: ez az írás is olyan, mint álomból ébredni, és ez is a tengerhez kötődik, mint a kettővel korábbi novella. Persze, a lidércnyomások tudnak fojtogatóak lenni, és nem ritkán csuromvizesen ébredünk belőlük.
Kalandos történet: ez aranyosan gaimani, és kicsit a Szerencsére a tejre hajaz. Azt hinnénk, hogy szüleink mindig is a világ legunalmasabb emberei voltak, erre kiderül, hogy ők is ezt akarják elhitetni velünk. Pedig nem.
Narancs: egy rendőri vallomás válaszaiból bontakozik ki előttük egy cseppet sem hétköznapi történet, amelyben az egyik családtagunk válik emberfeletti lénnyé egy hétköznapi(nak szánt) szer következtében. És itt senki ne szuperhősre gondoljon, hanem inkább a 2001: Űrodüsszeia Csillaggyermekére vagy egy Alkonyzóna epizód hősére.
Mesenaptár: tizenkét jópofa, emberi történet, ami egy twitteres projektből nőtte ki magát. Akad köztük jópofa Sötét Zsaruk homázs, de olyan is van, amelyik a legjobb Bradbury alkotásokat juttatja eszünkbe.
A halál és a méz esete: Sherlock Holmes történet némi ezotériával. A talány megoldásába persze még véletlenül sem avatnak be minket, holott mintha ez lenne a Holmes-írások szíve-lelke, de semmi gond. Gaiman képes úgy szerethető történetet kerekíteni a legismertebb detektívről, hogy közben egy szál fejtörő sem jut az olvasónak.
Aki elfelejtette Bradbury-t: és hamár előbb említettem, akkor íme, egy tökéletes rajongói levél az egyik legnagyobb sci-fi írónak. Gaiman kiválóan hozza Bradbury stílusát, és a végére olyan, mintha Guy Montag belső monológját hallgatnánk. Emellett rengeteg utalás van kedvenc Bradbury novelláinkra… igaz, A ködkürt nincs köztük, amire nincs mentség.
Jeruzsálem: semmi extra. Csak a város, amit emberek emeltek, emberek hódítottak és emberek látogatnak meg. Emberek, akiket esendőségük miatt szeretünk. Gaiman legalábbis biztosan.
Klikk-Klakk, a Zörgőszörny: ha akartunk már úgy éjszaka megnyugtatni kisgyereket, hogy magunk sem voltunk biztosak a hangok eredetében, ez a mi novellánk. Csak ne egyedül olvassuk. Kiváltképpen, hogy ez is egy olyan álomból ébredős írás, mint amiről már korábban is írtam.
A Közömbösség Rásegítő: Jack Vance az egyik legkedvesebb íróm. Imádom a Haldokló Föld-regények barokkos stílusát, melankolikus cinizmusát, dekadens karaktereit. Gaiman pedig zseniálisan hozza mindezeket, ugyanakkor nem is hazudtolja meg magát, a keretes szerkezet napjainkban játszódik. Bár egy Vance-novellában meglennék e nélkül, itt teljességgel helyén van.
(Viszont nem igaz, hogy a Bevezetőben nem lehetett volna magyarul leírni A túlvilág szeme címét.)
„És zokogni, mint Alexandrosz”: Gaiman a saját bevallása szerint azért adott neki ilyen butuska címet, merthogy a történet maga is butuska. Szerintem teljesen rendben van, egy rövid, csattanós novella, ami nem csak arra ad választ, hogy miért nem léteznek az egykor megjövendölt jövő masinái, hanem azt is, hogy vajon észrevennénk-e őket, ha éppen kiszúrnák a szemünket. Ezt mind a nagy öregek stílusában.
Semmi óra: ez az írás sajnálatos módon egy fanfic szintjén van. Semmi gondom pedig a Ki vagy, doki? sorozattal, de a Semmi óra egyszerű, és mindaz, ami a szóban forgó sorozatban idegesíthet, az itt maximálisan megvan. Kár, mert Gaiman stílusával lehetett volna valami markáns, maradandó, de ez a novella tényleg azokat az írásokat idézi minőségében, amit rajongói oldalakon olvashatunk. Jó, Gaiman is rajongó, de akkor is. A Semmi óra helyére sajnos kerülhettek volna sokkal jobb művek is – és én most az üres oldalakat is idesorolom.
Gyöngyök és gyémántok: tündérmese: Holle anyó modern köntösben. Semmi több, de annak tökéletes.
A sovány, fehér herceg visszatér: imádom David Bowie-t. A dalai egyszerre túlvilágiak és végtelenül emberiek. Míg más zenészek nagy gonddal alakítanak ki egy imázst magukról, addig ő kismillióval rendelkezett pályafutása során. Amikor pedig összeállt Freddie Mercuryvel az Under Pressure szám elkészítéséig, esküszöm, hogy tíz párhuzamos univerzumban indult meg az ősrobbanás egyszerre.
Gaiman nem is tudja vissza adni Bowie varázsát. Persze, ahhoz kellene Bowie hangja, megjelenése, személyes varázsa. Ez a történet működhetne egy szám intrójának, persze kicsit megkurtítva, önmagában viszont inkább tűnik pszichedelikus semmitmondásnak. Persze, Gaiman is zseni, de más médiumok varázsát nem tudja feltétlen visszaadni az írott szó világán belül.
Nőnemű végződések: jópofa az alapötlet, de a kukkoló emberszoborra a végén én gondolkodás nélkül kihívtam volna a rendőrséget, különösen, mert úgysem tesz hirtelen mozdulatot.
Tekintettel a formaságokra: ez is egy Gaiman-vers, amit általában nem értek, de legalább felkonferálja a következő novellát, úgyhogy valamennyire mégis.
Az alvó és az orsó: jó ez az írás, csak éppen nem Gaimantől, aki ennél hússzor jobb folklór-átiratokat írt. Kicsit olyan, mintha egy lelkes és egyébként tehetséges epigon írta volna, aki egyébiránt D&D-n cseperedett fel. Nincs ezzel semmi gond, Hófehérke is gyűjti az XP-t első szintű törpe kalandorai társaságában. Oké, a boss fightban van egy gaimanien jó csavar elhelyezve, amitől mindenki rögtön szintet is lép.
A boszorka dolga illetve Relig Odhráin földjén: Gaiman versek, és, hát, ahogy a kötet elején írja, legalább ingyen vannak. Egyébként nem igaz, hogy nem értékelem én a költészetét. Bármennyire is csalódtam a Törékeny holmikban, az Utasítások máig a kedvencem.
Fekete kutya: élvezetes írás, ami nem éri el az Amerikai istenek szintjét, de maximálisan túlszárnyalja A völgy császárát. Árnyék eljut egy kisvároskába, és mivel ő csak olyan kisvároskákba jut el, amelyeknek sötét titkuk van, hát, a maga módján megoldja őket. A fekete kutya egyébként az a mitikus alak, aki jelen van az angolszász folklórban, számunkra valahogy mégis csak idegen, pedig a kerekasztal lovagjait meg a többit gond nélkül képesek vagyunk befogadni.
Összességében úgy érzem, hogy a Felkavaró tartalom minőségében a Tükör és füst és a Törékeny holmik között helyezkedik el, félúton, kicsit közelebb az előbbihez, mint az utóbbihoz. Bár úgy érzem, hogy a Ki vagy doki? írásnál megtörik a lendület, amit nem is szerez többé vissza, a kötetben számtalan emlékezetes írás akad, amiért érdemes beruházni.
Egyetlen egy dolog előtt állok csak értetlenül: miért Felkavaró tartalom a kötet címe? Igen, nem egy novellában szembesülünk megfoghatatlan, irracionális félelmeinkkel. De sokkal többen ott a megértés, ami által többek leszünk, ami által valódi kincsek birtokába jutunk.
Az én szótáramban a felkavaró tartalom teljesen mást jelent, éppenséggel ennek az ellenkezőjét. Az önző emberi ostobaságot, ami elvesz, akkor is, ha nem nyer vele semmit. Mert a valódi gonoszt nem a sötétben lapuló árnyak jelentik, hanem az ember. Éppen ezért felkavaróak az olyan történetek, mint a Trónok harca, amely hősei mintha nem is ismernének mást a szenvedésen kívül.
De Gaiman nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Talán sokkal jobban illene a kötetre az a cím, hogy Gyógyír felkavaró tartalomra (Remedy for Trigger Warning). Ugyanis arra tökéletes, hogy segítsen megtalálni a helyünket a rengeteg szörnyűség között. Amire valljuk be, mindnyájunknak szükségünk van.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
