Rick Remender a Fear Agent óta nagy kedvencem, és a Black Science pándimenzionális SF-agymenése is igen szórakoztató képregény (legalábbis eleinte az volt, mert aztán a második kötet kicsit leült a sztori), azonban ezúttal az Image Comics égisze alatt sokkal komolyabb témába fogott.
A nagyon távoli jövőben járunk a Földön, azt követően, hogy a Nap már elkezdett vörös óriássá duzzadni, és a felszín lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka a sugárzás és a hő elöl az óceánok mélyére menekült, és űrszondákat küldött szét, szerte a világűrbe, hogy új lakható bolygót keressen a számukra. A szondákról lassanként elfeledkeznek, mert évezredek után sem hoznak hírt új, lakható planétákról, az emberi civilizáció maradéka pedig nihilista-dekadens fertőben tengeti mindennapjait víz alatti kupolavárosaiban, amelyek lassanként egymással is elvesztik a kapcsolatot, és beletörődnek a közelgő, lassú végbe. Már a felütés is „vidám”, ugye?
Salus városa az utolsó ismert víz alatti kupola, itt él a Caine-család, a nyughatatlan és örök optimista anya, Stel Caine, a férje és három gyermekük. Egy Saluson kívülre tett kalandjuk során azonban kalózok támadják meg a család tengeralattjáróját, Stel férje meghal, két lánygyermeküket elragadja, Roln, a kalózok vezére.
Évek telnek el Stel beteges optimizmusa azonban rendíthetetlen. Egyetlen fiával, a családi tragédiába lelkileg belerokkant Marikkal próbálja fenntartani a kapcsolatát, ami nem egyszerű, mert Marik lezüllött, kiégett fiatal felnőtté cseperedik, aki nem bírja elviselni az édesanyjából áradó pozitivizmust, ráadásul gyilkosságba is keveredik.
Ekkor fogják egy visszatérő és egy másik lakott világot felfedező űrszonda jelzéseit a felszínről. Stel azonnal meg akarja keresni a szondát, de az orgiákban fuldokló Salus vezető szenátorait csak nagyon nehezen tudja rávenni, hogy felengedjék a felszínre, ahová évezredek óta nem tette ember a lábát, vagy legalábbis soha nem tért vissza senki, aki megpróbálta volna.
Végül Stel és fia elindulnak a szonda keresésére…
Remender állítólag 50 füzetre tervezi a történetet, azaz kitalálható, hogy ebben az első öt füzetet összegyűjtő első kötetben még a közelébe sem érnek a felszínnek, azonban helyette belecsöppennek az egész család múltját és jövőjét meghatározó események közepébe az úgynevezett Harmadik Város romjaira bukkanva, és a Low az a fajta történet, ahol senki nincs biztonságban, nincsenek sérthetetlen hősök, és a világ egyáltalán nem segíti a szereplők sorsának alakulását…
Furcsa a viszonyom ehhez a képregényhez, már jónéhány hete olvastam, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszett. Ennek oka elsősorban a vizuális rész. Pedig Greg Tocchini rajzai, valamint a színezés egészen különleges, egy-egy oldal megkomponáltsága már-már művészi magasságokba emelkedik, csak ettől még elnagyoltnak, kidolgozatlannak tűnik, márpedig Salus városának egyedi világára minden részletére kíváncsi lettem volna a fura járművektől kezdve az öltözködésen át az épületbelsőkig. Jobban szeretem, ha részleteiben is látom, hogy mi van az adott képkockában, és ez itt nem egészen működik, mintha életlen lenne az egész. És az összhatás tényleg gyönyörű és egészen egyedi, csak a történetet nem segíti szerintem eléggé.
Egyébként maga a történet sem adta könnyen magát, csak a második felére állt össze, hogy hova is tart. A karakterek érdekesek és komplexek, emiatt valószínűleg lesz, aki nem fogja kedvelni őket annyira, mert nem egy gyors és olcsó poénnal teszik magukat azonnal kedvelhetővé, hanem meg kell őket ismerni a megértésükhöz.
Fura képregény ez, amiből még bármi lehet, mert a koncepciója rendkívül egyedi, és nagyon kíváncsi vagyok, hová kanyarodik a továbbiakban. Talán még a rajzstílust is megszokom idővel.
Hozzászólások
[hackett további írásai]
