Mindig felcsillan a szemem egy olyan fantasyregény kapcsán, ami gyökeresen szakít a középkori sztereotípiákkal és egy olyan világba repít el, ami az író beteg fantáziájának terméke. Ebben az igen csak kiszámíthatatlan halmazban külön „dobozt” foglalnak el azok a művek, amelyekben valamilyen módon megjelenik a technológia is. A The Pastel City pedig ilyen regény: rendkívül hangulatosan vegyíti a tradicionális fantasyt egy romba dőlt modern civilizáció gépeivel, a kiégett zsoldos archetípusát az egyedi karakterábrázolással. Ja és nem egy mai darab: 1970-ben írták.
Címével ellentétben a The Pastel City nem egy városban (sokkal inkább egy városért) játszódik. Adott egy világ, amely a múlt romjaira épül. Találunk itt antigravitációs siklókat éppúgy mint sugárfegyvereket, de ezeket a jelenkor emberei nem képesek (többnyire) sem megjavítani, sem megérteni, használni azonban igen. Külön iparág épült a pusztaságban lévő romvárosok kincseinek guberálására. A „világ” kifejezés persze túlzás, hisz az ismert civilizáció nem terjed sokkal tovább Viriconium városán. Azon kívül csak 1-1 erőd, primitív falvak és atomháborúban (vagy ki tudja miben) kialakult pusztaságok találhatóak. Az évszázados béke azonban elpuhította a városiakat és az északi barbárok serege (élükön a királyi család egy trónkövetelő tagjával) relatív nagy fenyegetést jelent. Tegeus Cromis, kiszolgált elit testőr, aki sokkal jobb költőnek tartja magát, mint kardforgatónak, azonban eleget tesz királynője kérésének: megpróbálja összegyűjteni az elit testőrség maradék tagjait, hogy együtt vegyék fel a harcot a külső és belső ellenséggel szemben. A fentiek után már nem térünk vissza Viriconium városába, a könyv legnagyobb része a természetben játszódik (áthatolhatatlan erdőségek, vegyi anyagokkal megmérgezett vizű mocsarak, pusztító háború utáni sivatagok, elöntött romvárosok, csupa móka és kacagás). A haladás érzetét, az idő teltét a folyamatos utazás biztosítja.
Az egyik, amit szerettem a könyvben, hogy a lassú kezdés után is
zonyú pörgős. A szerző mindig bedob valamit, ami felborítja az eddigi elképzeléseket. Sajnos egy kicsit úgy, mint amikor egy kalandmester szívatja a játékosait (és utaztatja újabb és újabb helyszínekre). De ez bocsánatos, lévén minden helyszín rendkívül hangulatosra sikeredett. Ezen felül a fenyegetés is súlyosabb, mint aminek látszik. A barbárok ugyanis valahogy felébresztettek néhány (száz? ezer?) ősidőkben hibernált, harcra tenyésztett lényt, és kétséges, hogy le tudják őket kapcsolni, ha végeztek hadjáratukkal. „Hőseinknek” pedig nagyon sietniük kell, mert ha a lények elérik Viriconium városát, a megadás semmit sem fog jelenteni nekik. Harrison pedig gyakran emlékeztet minket (és a karaktereket) hogy milyen kevés idejük maradt. A már említett hősök egy posztapokaliptikus sci-fi szereplőinek és egy tipikus kalandozócsapatnak a keverékei. Egyiküket sem érzem kimondottan érdekes karakternek, kivéve tegeus Cromist, az önjelölt költő-kardforgatót, akit viszont nagyon megszerettem. Kivételesen jól sikerült újragondolása a kiégett hős archetípusnak és számomra inkább introvertált figura mintsem az a szótlanul is fenyegető.
Harrison alapvetően a lényegre koncentrál és ez igaz a világépítésre is. A világot rommá változtató háborúkra csak utalásokat kapunk és a jelenkorból is csak annyit ismerünk meg, ami feltétlenül szükséges a könyv élvezetéhez (az egyetlen kivétel az első néhány oldal, amiben kis történelemleckeként röviden bemutatja az elmúlt pár száz évet). Ami viszont abszolút telitalálat, az a technológia. Egy idő után már a szemöldököm sem emelkedett meg, amikor kardforgatók felett elsuhanó siklókról és exoskeleton-páncélban küzdő törpe mérnökről olvastam (egyedi darab egyébkéntis). Nem olvastam még olyan könyvet, amire ennyire igaz lett volna Clarke mondása, miszerint a kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától. Tipikus példa a toronyban lakó „varázsló”, akinek van szép színes köpenye, a tornyából villámokat tud kilőni és teljes nyugalommal megmagyarázza a hercegnőnek, hogy a palotájában lévő „titokzatos tájakat mutató bűvös ablakok” valójában elromlott monitorok, amelyek folyton egy képet sugároznak.
Hasonlóan a lényegre koncentrál a narratíva is. Nincsenek hosszas leírások vagy monológok, a dialógusok sincsenek elnyújtva. Harrison nagyon választékosan ír, nyelvezete nem anyanyelvűnek nehezebben érthető. Nagyon szerettem, ahogyan a karakterek leírásában alkalmazza az ismétléseket: bizonyos szereplők esetében kiemel egy-egy tulajdonságot és azt többször is felemlegeti, néha más szavakkal, néha ugyanúgy. Jane királynő színre lépésekor mindig megemlékezik hajának gyönyörű vöröséről, míg tegeus Cromis kapcsán beleégett az emlékezetembe, hogy – saját belátása szerint – jobb költő mint harcos és – a kor szokásával ellentétben – nem nevezte el kardját.
Amit még szeretnék kiemelni, hogy az író szépen beépíti a regénybe a „barbárok” és a „civilizáció” összecsapását. Egyrészt tombol a közöttük a háború, másrészt a jelenkor fejlettsége sehol sincs a régmúlt idők birodalmaihoz képest (amiről láthattuk, hova vezetett). A végén pedig nagyon szépen csavar egyet az egészen: „Today we are the barbarians. Look at them” – hangzik el tegeus Cromis szájából. (Nincs a témaválasztással egyedül, Moorcock Elric-sagája is számtalanszor felhozza a fiatal életerős kultúrák felemelkedését a régi mágikus birodalmak hanyatlásával).
Összességében nekem kimondottan pozitív csalódás volt a The Pastel City. Kicsit tipikus fantasy utazóregény, kicsit posztapokaliptikus sci-fi feeling, és mindez koherensen összeheggesztve. Ha nem is olvasom el még egyszer, emlékezni fogok rá.
Linkek&Érdekességek
- a szerző blogja
- Harrison sci-fiben is alkot, magyarul is megjelent Fény című regénye
- A The Pastel City az első mű, ami Viriconium városát behozza helyszínnek, de van még bőven. A Viriconium-ciklust több gyűjteményes kiadás is feldolgozza (spoileres link!). Az egyik ilyen Viriconium kiadáshoz Neil Gaiman írt egy szép előszót.
Hozzászólások
[Arcanist további írásai]
