Asarhia Marchra a városkapu előtt találtak rá csecsemőkorában. Penthero Iss, Spire Vanis városának rideg ura veszi a pártfogásába, nem szívjóságból, semmint számításból; Penthero dörzsölt figura, aki tisztában van vele, mekkora potenciál rejlik fogadott lányában. Elvégre, egy egyszeri csecsemőre nem bukkan az ember a városkapuban, kivéve, ha az a gyerek nagy dolgokra hivatott. Felcseperedvén Asarhia – barátainak Ash, ha volnának barátai – kísérteties teremtményekről kezd álmodni, melyek megállás nélkül szólongatják, kérlelik, hogy szabadítsa meg őket vérből szőtt kötelékeiktől, cserébe ők elhozzák az Apokalipszist, de úgy istenesen.
Raif Sevrance ifjú vadász, egyben a Blackhail klán tagja. Az északiak megvetik a puhány városiakat, ám sokkal jobban lekötik őket a klánok közötti torzsalkodások. Így amikor egy rajtaütés során Raif elveszti apját több klánbelijével együtt, a gyanú egy rivális klánra, a Bluddokra terelődik. Raifnek azonban még az apja elvesztésénél is jobban megkeseríti életét két dolog: az egyik, hogy ő egyáltalán nem biztos benne, hogy a gyilkosság mögött a Bludd klán áll, amivel kivívja a megüresedett klánvezéri posztot betöltő Mace Blackhail ellenszenvét. Mace egy ravasz, önző, ambiciózus ifjú, aki persze megesküszik, hogy megbosszulja a rajtaütésben elhunyt nevelőapját, a korábbi klánvezér Dargót, és ezzel háborúba sodorja északot. Raif pont az új klánvezérnek köszönhetően lesz kénytelen rájönni, hogy bizony mást jelent igazság és becsület.
A másik probléma, hogy akárcsak Ash, úgy Raif is egy különleges képességgel bír: egyszerűen képtelen hibázni az íjjal. Márpedig az északiak ferde szemmel néznek mindenkire, aki boszorkányos képességek birtokában van. Teszik egyrészt a városlakók nyomására – akik egyébként annyira nem tartják magukat ezekhez az előítéletekhez, csak amikor az érdekük úgy kívánja –, másrészt mert ezek a különös képességek a Sullokra, egy titokzatos, ősi faj képviselőire jellemzőek, akiktől minden egyszeri halandó tart. Így hát Raif hamar egyedül találja magát… még szerencse, hogy bácsikája a szárnya alá veszi.
A Cavern of Black Ice egy fantasy-ciklus nyitókötete, és a fent leírtak alapján könnyen tartozhatna a tizenkettő egy tucat kategóriába. Két dolog emeli ki társai közül. Az egyik a karakterek, nem is elsősorban a két főszereplő, akik klasszikus fantasy-hősök – noha az író, J. V. Jones rajtuk is árnyal –, hanem az őket körül vevő személyek. Angus bácsiból például könnyen lehetne a helyi Aragorn, ám Jonesnál egy olyan veteránná válik, aki az ellenségek elől kénytelen családjával a nyilvánosságtól távol élni – míg más fantasy regényekben a hasonló hivatással rendelkező hős egyszerűen nem alapít családot. Raif húga, Effie még csak nyolcéves, emellett zárkózott, magának való kislány, így nem sok betekintést kap a klánháborúba, de ettől még ugyanúgy aggódik bátyjáért, és elég értelmes ahhoz, hogy rájöjjön, valami nincs rendben Mace körül.
Említhetném még a testileg-lelkileg megtört felcser Heritas Cantot, vagy a kegyetlen, brutális, de az emberei által megkérdőjelezhetetlen hűséget érző városőrség vezér Marafice Eye-t, de a legösszetettebb, legsikerültebb karakter mind közül Vaylo Bludd, az ellenséges klán vezetője. Vaylo a korábbi klánvezér fattyaként ragadta magához a hatalmat, és ennek következtében tisztában vele, hogy mindent, amit megszerzett, nagyon könnyen el is veszhet, ha nem vigyáz. Egy könyörtelen klánúr, aki méltó a hírnevére, aki fiatalkorában követett el atrocitásokat, kötött alkut az ördöggel, ugyanakkor öregkorára már benőtt a feje lágya, és tisztában van vele, hogy felelősséggel tartozik saját klánja és a szövetségesei iránt. Két dolog melengeti meg öreg szívét, kutyái és unokái, de bármennyire is mogorva, a saját zord hírnevére büszke férfiú ő, tisztelettel bánik azokkal, akik szerinte megérdemlik, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség. Talán ő a legszimpatikusabb figura a történetben, és hamar azon kapjuk magunkat, hogy inkább neki szurkolunk, nem pedig a főhős klánjának.
Vele tökéletesen szembeállítható Mace Blackhail alakja, aki azonban mégis több a fantasy irodalomra oly jellemző öntelt, másokon átgázoló ifjúnál. Joffrey és Pompa az udvarban nevelkedtek, így tetteik többnyire impulzívak, Mace-t ezzel szemben legkicsinyesebb tervében is a számítás vezérli.
A regény másik erénye a világépítés. Ugyan csupán a világ északi szegletébe kapunk betekintést, Jones azonban olyan érzékien és átfogóan festi le a tajgalakók életét, hogy mi is érezzük a maró hideget, a süvítő szélt, a ropogó havat a talpunk alatt, és megtudjuk, mire kell vigyázni, ha túl akarjuk élni a fagyos pusztaságban.
A történet ugyan a fordulatai ellenére is többnyire kiszámítható marad, de Jones erénye nem is magában a történetben rejlik, hanem hogy azt miként tárja elénk. Nem egyszer találkozunk fantasy irodalomban nemi erőszakkal, ám ezt Jones nem az elszenvedő szemén vagy annak egy férfiismerősén keresztül láttatja velünk, olvasóval, hanem egy kislányén keresztül, aki mindenki másnál tehetetlenebbül és értetlenebbül áll a történtek előtt. Jones emellett nem hatásvadászatból fordul a nemi erőszakhoz, és általa tovább árnyalja a karaktereket: az elkövető más miatt bizonyul még aljasabbnak, az áldozatot mégsem töri meg, ő visszavág úgy, hogy nagyon is az erőszaktevő elevenébe talál.
A Cavern of Black Ice az A Sword of Shadows ciklus nyitókötete, és eddig három további rész követte, illetve még legalább egy további regényt várhatunk. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek beleveszni egy világba, szeretnek érdekes, árnyalt karakterekről olvasni, és nem riadnak el attól, ha már az első regény 800 oldalt számlál.
Érdekességek:
J. V. Jones 1963-ban látta meg a világot Liverpoolban Julie Victoria Jonesként, jelenleg a kaliforniai San Diegóban él, ahol marketingvezetőként dolgozik. Nevéhez a cikkben tárgyalt cikluson kívül egy trilógia, a The Book of Words és egy önálló regény, a The Barbed Coil fűződik.
További információ elérhető saját weboldalán.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Úgy tizenöt éve olvashattam,a történetre már nem emlékszem,csak arra ,hogy az utolsó oldalon felbukkanó név a „The Book of Words” egyik fő szereplője. A Book of Words trilógiát előtte olvastam és az sokkal jobban megmaradt az emlékezetemben. A Sword of Shadows további köteteit nem olvastam,megvettem őket,de akkor akartam volna elolvasni,amikor vége a trilógiának, csak hát lassabban halad az írónő mint vártam és nem csak három könyvből áll a sorozat.