Nem egész egy évtizeddel ezelőtt bekövetkezett egy igazi irodalmi/popkulturális rush Stephen King háza tájékán, egy amolyan tragédiából kibomló alkotási atomcsapás: az addig lassan csordogáló Setét Torony-ciklus a hírhedt-nevezetes balesetet követően két év alatt három vaskos kötettel bővült, aztán a függöny le is gördült. Akik régóta követték Gileádi Roland kalandjait, megérezték ezt a törést a negyedik és ötödik kötet között; hirtelen nagyon más lett minden. A történet világába betolakodtak más fikciók szereplői, a különféle realitások egymásba szakadtak, ami még nem annyira meglepő, csakhogy a Setét Torony-könyvsorozat lassacskán olyan lett, mint egy képregénybolti panteon, vagy mondjuk úgy, egy zsánerirodalom-történeti matricás könyv.
El lehet azon sokáig vitatkozni, hogy mindez mennyire konzisztens a mű premisszájával, vagy egyáltalán az egész életmű tekintetében, így a helyes, vagy sem, így a logikus, vagy sem, így élvezhető, vagy sem. Ebbe tulajdonképpen kár belemenni, viszont a törés az törés, mind narrációban, mind az egészet tekintve. A negyedik és az ötödik kötet között érezhető a folytonossági hiány: be nem tömött fog, átugrott szakadék, el nem sütött fegyverek. Az új könyv, melynek címe Átfúj a szél a kulcslyukon, itt próbál úgy helyezkedni, hogy a könyvek végső csoportképe ne tűnjön olyan csálénak; pedig nem is ezért jött, csakis azért, hogy meséljen nekünk. Mint sai Roland a tűz mellett.
Vaj igen, hogy mit is keres sai Roland a tűz mellett? Az új könyv elején a ka-tet elhagyta a mondvacsinált Óz városát. Calla Bryn Sturgis felé bandukolnak, amikor Csi megérzi egy alattomos vihar érkezését. Elbújnak, jól befűtenek, és itt kezdődik igazán az első mese. Egy visszaemlékezés. A kerettörténet után ez lesz a könyv három rétegéből a második. A visszaemlékezés Roland fiatalkorát idézi fel egy kisregény-hosszúságú horrorisztikus kaland erejéig, amely a közepén ismét megtörik, mivel a fiatal Roland is nekiáll mesélni. A szintén kisregény-hosszúságú történet-a-történetben képviseli a legalsó szintet. A mese befejeztével visszatérünk a visszaemlékezésbe, a visszaemlékezés végén pedig visszatérünk az idős Roland csapatához. Ez a megoldás egyfajta tiszteletadás az első könyv technikájának: a sorozat elején Roland a sivatagban áll, s visszaemlékezik a legutóbbi pihenőhelyére, ahol elmesélte Tull történetét. A történet itt is egyre jobban a múltba kanyarodik, majd visszatér ugyanazokkal a lépésekkel. Mint egy fordított Gauss-görbe.
A kerettörténet jóformán valóban nem több annál, ami. A Setét Torony fő szála nem halad (persze, merre is haladna, ha már lezárt egész?), ami nem gond. Kényelmetlen érzés a hetedik kötet után a ka-tetről olvasni. A visszaemlékezés már érdekesebb. Még a képregényekkel is konzisztens; a fiatal Rolandról szóló részeknek mindig van egy külön hangulata. Viszont ez sem több egy nagyon lineáris, nagyon egyszerű kitekintésnél. A mese viszont, amelyet a fiatal Roland mond el a szakács fiának, vagyis maga a fő attrackió, úgy kezdődik, mint bármelyik tündérmese: egyszer volt, hol nem volt. Nem kell ettől félni, mert King nem vált sem stílust, sem műfajt, sem zsánert. A történet szerves részét képezi a világ történelmének, a szereplők beszélnek John Farsonról, előkerül R.F., és egy kicsit belemélyedünk a mitológiába is.
Nem kertelek: kellemes, egyenes és szép történet a szintén Átfúj a szél a kulcslyukonnak nevezett középső szekció, vagyis végeredményben az, amiért ezt a könyvet valójában olvasnunk kell. Egy rövid fantasy-regény, amelynek két kerettörténete van – tulajdonképpen ennyi a könyv. Ha ennek a középső résznek nincs is katarzisa, a keretekbe való visszatérések egy-egy felfokozott érzelmű revelációként odakoppantják az olvasónak. Ahogy a mese és a múlt tanulságai keresztülrezegnek az időn, a valóságok vékony falán és elérnek az idős Rolandhoz, az szívmelengető érzés.
Őszinte, letisztult és szeretetteljes visszatérés ez a könyv abba a világba, ahol a horizontokon túl, valahol egy ében torony karcolja a mennyek felhőit, ahol rózsák ingadoznak a szélben, s ahol a hősök soha nem feledik atyáik arcát. Megköszönöm néked, sai King.
Magyarul megjelent: Európa Kiadó, 2013, fordította: Szántó Judit
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
A könyv jó, de sajnos a fordításon érezhető, hogy nem ugyanaz fordította, mint a többi kötetet. A megszokott, bevett fordulatok után el kellett telnie némi időnek (50-60 oldalnyinak), hogy átálljon az agyam. De a „mese” hangulata már a topon volt! 🙂