SFmag

Hosszú szünet, a Blue Ant trilógia lezárása után tér vissza Gibson a sci-fihez. A kérdés óhatatlanul felmerül: tud-e újat mutatni a kiberpunk élő legendája, vagy csupán öreges nosztalgiázásra futja az erejéből?

A közeljövő lepattant Amerikájában Flynne Fisher beugrik a bátyja helyett őrző-védősködni egy multiplayer játékba, ahol paparazzo drónok hajkurászása közben tanúja lesz egy bizarr gyilkosságnak. Vagy talán nem is játék volt – a lányt megpróbálják elhallgattatni, és ezért a célért egyre nagyobb pénzek és erőforrások mozdulnak meg. Ellenségei megvesznek bárkit és bármit, ami nem is olyan nehéz ebben az összeomló, korrupt Amerikában, ahol a többség drogfőzésből vegetál, vagy éppen az USA utolsó kelendő exportcikkében, a hadseregben próbál szerencsét.

Szerencsére a lánynak szövetségesei is akadnak, aki épp úgy nincsenek híján a tőkének és befolyásnak – ráadásul még azt is elárulják, hogy a jövőből telefonálnak. Egy olyan jövőből, ahol az ironikusan csak főnyereménynek nevezett összetett ökológiai és társadalmi kataklizma az emberiség nyolcvan százalékát kiirtotta. A túlélő gazdagok úrrá lettek a káoszon; nano- és egyéb technológiájukkal elkezdték rendbe tenni a világot, csak egyvalamivel birkóznak meg nehezen: pszichésen feldolgozni azt, hogy ők élnek, miközben a kevésbé szerencsések milliárdjai nyomorultul pusztultak el.

Wilf Netherton, a neurotikus publicista belecsöppen egy nyomozásba: eltűnik egy lány, és a bűntény nyomai egy csonkba vezetnek. A csonkok a világ olyan múltbeli változatai, amelyek a velük való kapcsolatfelvétel pillanatától saját idővonalban fejlődnek tovább. Így aztán kívülről befolyásolhatók, megváltoztathatók, akár istent játszana valaki, akár olcsó munkaerőt venne igénybe, akár csak a katasztrófa előtti boldog békeidőkön szeretne nosztalgiázni. Wilf és Flynne hamarosan közösen, egymás világában csak teleprezensen megjelenve próbálják kideríteni, ki és miért gyilkolt.

Flynne Amerikája csakugyan olyan, mintha Gibson lefújta volna a port a Híd-trilógia közeljövőjéről, és felturbózta volna a mai trendekkel – hajlítható telefon, kvadkopterek és 3D-nyomtatás –, ám a távolabbi jövőt friss fantáziával alkotja meg. Szemétszigetet építő, már alig-ember telepesek, távérzékeléssel viselhető testek (perifériák), egy átalakított London. Mindebben nem kis szerepet kap legendás atmoszférateremtő képessége, költői, precízen csiszolt mondatai és a pörgős cselekményszövés.

Ugyanakkor a szerző rajongói számos ismerős motívumot fedezhetnek fel Gibson korábbi munkáival. Burton lakókocsijának leírásakor biztos voltam benne, hogy valami bevonattal a falhoz és padlóhoz lesz ragasztva minden szemét:), és a bűntény mögött húzódó motiváció is deja vu-érzést kelthet. Itt jobb lett volna valami újat kitalálni.

Fotó: Jason Redmond/Wired

Amiben viszont hozzátesz a sajátos gibsoni jövőképhez, az a korábban kevésbé megcsillogtatott optimizmus: Flynne világában a nyilvánvaló szegénység ellenére is erős a barátságok és kapcsolatok szociális hálója, nem atomizált, magányos hősöket kapunk. A távolabbi jövő pedig tagadhatatlanul túljutott a „szarviharon” (ahogy Flynne nevezi), nyoma sincs már a „mindig minden egyre rosszabb lesz és sohasem jobb” érzésnek. A regény végére azonban Gibson fordít egyet a felálláson: miután Flynne és barátai a birtokukba jutott erőforrások segítségével nekiállnak, hogy új, biztatóbb jövőt teremtsenek saját idővonaluknak, immár Wilf kísértetiesen üres jövője tűnik zárványnak, csonknak – perifériának.

William Gibson új regénye nem vált világot, nem teremt új valamilyenpunkot – nem is akar –, azonban így sem vall szégyent a mai fiatalok között. Sőt.

Kapcsolódó: The Guardian-interjú a szerzővel a regény kapcsán

Hozzászólások

hozzászólás