Ugyan a méhektől, akárcsak más fullánkos rovaroktól, tartok, mindig is lenyűgözött félelmetesen jól szervezett életük, az összhang, amellyel a kaptár dolgozói együttműködnek a munkák megosztásától kezdve az eltáncolt térképekig.
Valószínűleg egy Fekete István szellemiségét követő, közönséges méheket bemutató regényt is szívesen olvastam volna, Laline Paull azonban ennél tovább ment: miközben nem mond ellent mindannak, amit a méhekről tudunk, olyan módon antropomorfizálta őket, hogy állatregényből fojtogatóan sötét disztópiát kerített.
A történetet Flora 717 szemén keresztül látjuk, aki nem egészen olyan, mint a társai: kíváncsibb, erősebb, intelligensebb, mint a megvetett takarítók, akik közé tartozik. Már születésekor felfigyel rá egy Zsálya papnő ( a méhek a virágoktól kölcsönzik kasztjaik nevét az értéktelenebb virágoktól a nagy becsben tartott mézelők felé haladva – üzenetértékű, hogy a takarítók még csak saját virágnevet sem kapnak, egyszerűen Floraként emlegetik őket).
Flora 717 szorgalmának, kitartásának és testi erejének köszönhetően egyre felelősségteljesebb feladatokat kap, és ahogy megjárja a bölcsődét, a mézkészítő műhelyt és a nektárgyűjtők körletét, megismerjük a méhek sokrétű társadalmát.
A könyv felidézte a gyerekkoromban olvasott A nagy kupola szégyenét, de jóval kegyetlenebb annál. A cuki, szorgos méhecskék képét felejtsük el: amelyik méh nem szolgálja a kaptár javát, amelyik deviáns, torzan született, netán maga is szaporodni merészel, halállal lakol. A kaptárnak nemcsak a külső fenyegetésekkel (darazsak, permetezés, időjárás) kell megküzdeniük, de a belső rend széthullásával is, ahogy a királynő, mindannyiuk imádott anyja élete végéhez közeledve hanyatlani kezd.
A történetnek ugyan van egy emberi szemszögből megírt kerete, de őszintén szólva ezt feleslegesnek tartottam. Lenyűgözően érdekes a méhek élete, a társadalmuk felépítése, a működésük, még ha néhol (főleg az elején) zavaró is az antropomorfizálás – az illatanyagokkal történő kommunikációt nagyon jól alkalmazza az írónő, kiválóan emeli be a világleírásba mindazt, amit a méhekről tudunk, emellett viszont furcsa „kezekről” vagy éppen „divatról” olvasni.
A történet izgalmas, véres és friss, pedig a méhek emberibbé formálásán kívül semmi olyan nem történik benne, ami ne fordulna elő a valóságban a kaptárokban és környékükön. A méhek szemszögéből a darazsak által jelentett fenyegetés, a pókok álnoksága, a kaptárba betört egér hatalmasra nagyítódik, a mobilantenna és a permetlé pusztítása pedig olyan hátborzongató, hogy az olvasó teljesen átértékeli az emberi szemszöget.
A méhek kegyetlenségéről, a királynő és a kaptár érdekét szolgáló pragmatikus testvérgyilkosságokról kendőzetlenül ír a könyv. Flora 717 élete során megtapasztalja, hogy a királynő mámorító, boldogságot hozó feromonjainak függönyén túl könyörtelenség és halál uralkodik. Aztán megtörténik a szinte elképzelhetetlen, és Flora 717 megszegi a törvényt: tojást rak, csak hogy aztán végig kelljen néznie, ahogy a lárváját – a gyermekét – felkoncolják a társai. A pókok pedig azt a jóslatot súgják meg neki, hogy ő okozza majd a kaptár vesztét…
Akit komolyan érdekel, hogyan élnek a méhek, milyen számukra egy lepermetezett repceföld vagy egy mobilszolgáltató adótornya, hogyan élik meg a méhészetet és milyen csodálatos és kegyetlen szervezettségben működnek, olvassa el a Bees-t.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>