Nyakunkon a Halloween, és nem olyan rég még én is azt mondtam, hogy ugyan már, kit érdekel, amerikai baromság, ez is csak üzlet, semmi közünk ehhez nekünk, magyaroknak, van nekünk saját Mindenszentekünk és Halottak napjánk, csudába a tökökkel és a többi hülyeséggel. Hogy némileg megváltozott a véleményem, annak két oka van. Az egyik, hogy rájöttem, hogy a fiaimmal töklámpást faragni igenis remek móka, a másik pedig maga Ray Bradbury.
Nem ismerem igazán jól a Halloween ünnepet ill. az amerikai kultúrát, de van egy olyan érzésem, hogy Bradbury nélkül nem csak az Addams család nem lett volna (és talán idevehetjük Tim Burton teljes életművét is), de maga a Halloween sem lenne annyira népszerű odaát. Bradburynek ez volt a kedvenc ünnepe, ahogy az megannyi írásából kiderül. De ebben a 1972-ben kiadott kisregényben van egy pont, ahol kijelenti, hogy az amerikai Halloween pont a lényegről feledkezik meg, azokról, akikről szólnia kellene: a holtakról, az elhunyt szeretteinkről, akiknek az emlékére, akiknek a lelki üdvéért szokás egyébként október végén-november elején ünnepet tartani.
Hogy ez ne így legyen, írta ezt az ifjúsági kisregényt, melynek van egyfajta tanmese jellege, de még a mai YA dömpingben is ritka, hogy valaki olyan komor, komoly és őszinte módon írjon, ahogy tette itt (is) a Mester.
Halloween este van, és egy illinois-i kisváros 12 éves fiúinak csapata épp összegyűlik a méltó ünneplésre. Mindnyájan valami rémisztőnek öltöztek be, ám egyikük, Pipkin hiányzik. Pipkin, a csodás, a csupa élet, csupa tűz, minden csínyre, kacagásra, mulatságra mindig kapható, sőt azt előidéző fiú. Tom Skelton (aki persze csontváznak – skeleton – öltözött be) és a többiek elmennek Pipkin házához, és elő is jön a srác, mindenféle jelmez nélkül, holtsápadt orcával, az oldalát fájlalja, és azt mondja nekik, menjenek csak előre, majd utoléri őket. Merthogy a gyerekek egy elhagyatott, kísérteties házhoz igyekeznek, hiszen abban nincs semmi poén, hogy mindenütt mindenki a treat-et választja (vagyis megvendégeli őket némi cukorkával, ilyesmivel), és senki nem kér a trickből (vagyis a csínyből, amit az kap, aki nem ad)… A rémisztő helyen találkoznak egy Moundshroud nevű, hátborzongató alakkal, na meg a címbéli Halloween fával, melyen számtalan töklámpás függ. Így veszi kezdetét évezredeken és különféle kultúrákon át tartó útjuk, melynek csupán a szerényebbik célja az, hogy megismerjék a Halottak kultuszának, ünnepének különféle módozatait. A fontosabbik az, hogy megmentsék Pipkint a halál torkából…
Bradbury ír Egyiptomról, a kelta druidákról, az ókori görög-római kultuszokról, a kereszténység hatásáról (így eljutnak a fiúk a Notre Dame-hoz is), végül Mexikóban kötnek ki, ahol a világhírű, zajos-látványos Halottak napi ünnep mellett ott van a számunkra oly ismerős is: a gyertyákkal teli temetők. Megannyi kaland vár Tomra és barátaira, és bár ezeken kissé kapkodva követik egymást, és a fiúk mintegy csak elkerülhetetlen szükséges elemként jelennek meg (sem jellemük kibontására nincs hely, sem arra, hogy cselekedeteik számottevő befolyással legyenek az eseményekre – kivéve a végkifejletet…), azt gondolom, ez egy izgalmas kisregény. Ha nem is szólhat a világ minden tájáról, ha néha kissé túl tudományos álláspontot is képvisel a téma misztikumához képest, a kalandok máig sem vesztettek izgalmasságukból, s a beleírt 
tudásanyag sem az érdekességéből. De azért Bradbury írt ennél rengeteg messze-messze jobbat is. „Cserébe” itt vannak Joe Mugnaini ódon, hátborzongató, egyszersmind játékos illusztrációi, melyek a kisregénnyel együtt váltak klasszikussá.
A kisregény egyébként eredetileg egy soha meg nem valósult forgatókönyvnek íródott, de 1993-ban mégis született belőle egy tévéfilm, a Hanna-Barbera Productions gondozásában, melyben Bradbury narrátorként is részt vett. Ebben csak négy gyerek van, és az időközben kifejlődött politikai korrektség jegyében az egyikük lány, meg ezt-azt átírtak, de alapvetően nem rossz darab.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
