Az „Egyetlen esztendő” című novella 2009-ben jelent meg először a Nyulak • sellők • viszonyok című novelláskötetben, majd 2012-ben angol nyelven is „A Single Year” címmel (2013-ban jelölték a Science Fiction & Fantasy Fordítói Díjra novella kategóriában). Idén az Unconventional Fantasy, A Celebration of Forty Years of the World Fantasy Convention című kiadványban kerül újraközlésre a World Fantasy Conventionön.
***
Másokon, másokkal tanultam meg szeretni, hogy amikor Ivánnal találkoztam, már majdnem tudtam, mi az. Biztos voltam magamban, olyannyira, hogy eldöntöttem: otthagyom a kórházat, másik országba, másik világba költözöm. Annyira, hogy két év óta először ellátogattam apámhoz, hogy elmondjam neki: Indiába megyek valakivel, akit alig három hónapja ismerek, de minden későbbi hónapot a megismerésére akarok szánni.
Nem a beleegyezését vártam, olyasféle apa-lánya kapcsolat sohasem volt köztünk – inkább a dac mozgatott: a szemébe akartam nézni, bebizonyítandó magamnak, hogy most már merek. Általában nem hagyta jóvá a döntéseimet, mint ahogy tiltani sem tiltott semmit. Rendszerint rám hagyott mindent. Így aztán meglepett, amikor meg sem várta, hogy eljussak a végére, és közölte, hogy nem mehetek el Ivánnal. Erélyesen, majdnem úgy, ahogy egy rendes apa tenné.
– Miért nem? – kérdeztem, és nem vettem le róla a szemem. Néznem kellett, mert megígértem magamnak, hogy bátor leszek, és akármit mond, elviselem.
Nem felelt azonnal, de tekintetének szánalmától összecsikordultak a fogaim.
– Miért nem?
– Mert egy év múlva meghal.
Néztem apámat, ősz borosta-tarlós képét, szemét; mindig fáradt volt, már gyerekkoromban is – fáradt és beletörődő, mint az égitestek, amelyek ugyanazokat a köröket róják, és tudnak mindent, ami csak tudható.
– Biztos? – kérdeztem. – Érzed? Akkor is. Tudod? Nem érdekel, ha tudod.
– Mit mondjak, Judit? – nézett rám megint, pillantásától elfogott a légszomj. Kasszandra meredhetett így a trójaiakra.
– Akkor is – álltam fel. – Akkor is.
Reszkettem. Szűknek éreztem a dolgozószobáját.
Aztán már a küszöbön álltam, onnan néztem vissza rá: ugyanúgy ült az asztal mögött, kezét összekulcsolta, és ugyanolyan szánakozva nézett rám. Rácsaptam az ajtót, a következő pillanatban már a lépcsőn rohantam; még egy pillantás, máris az autóban ültem, kezem a gyújtáson. Akkor ért utol a lehagyott idő. Átrohant rajtam, dühöt és tehetetlen kétségbeesés hordalékát sodorva magával. Ütöttem a kormányt, és nem értettem, miért nem apámat pofoztam meg, amikor kimondta, amit nem lett volna szabad.
Mert hiába mondtam magamban, hogy akkor is, akkor is, hátha a szavak hullámverése kioldja a görcsöt a gyomromból, tudtam, igazat mondott.
Iván egy év múlva meghal.
#
Apám nem volt Kasszandra. Neki hinni kellett, mert az igazat mondta. Ezt tudtuk.
Csak mások gondolták, hogy ez ajándék; azok, akik nem ismerték őt, csak hallomásból, és még soha nem kaptak tőle jóslatot. Nem voltam még hároméves, amikor anyám elhagyta. Aztán elhagyták sorra későbbi női is. Nem azért, mert nem volt jó ember vagy alkalmas társ: jól keresett, kedves volt, udvarias, soha nem kiabált senkivel. De amikor szeme nem emberi szem volt többé, hanem lyuk a jövőre, mind megfutamodtak. Próbálták elviselni, de nem lehetett. Az ember nem élhet együtt valakivel, aki idősebb olykor a Naprendszernél.
Én kéthetente egyszer láttam csak, majd ahogy felnőttem, még ritkábban. Miután elváltam Gábortól, sokat beszélgettem apámmal, először csak telefonon, vádakat pattintva ide-oda, aztán már szelídebben, személyesen is, de egyik alkalommal újra megjelent szemében az a távoli köd, utána megrettenve hónapokig nem néztem feléje. Nem akartam engedni, hogy még egyszer beleszóljon az életembe.
Nem lehet igazán hozzászokni, hogy az ember apja jós. Elfelejthetjük egy időre, de aztán történik valami, és akkor már csak az idegenséget érzed. Ő sokszor észre sem vette magát. Emlékszem, egyszer – kisiskolás voltam még – a pirosban indult el a zebrán velem, mire eszelősen feltülköltek a dudák, ám amikor ösztönösen visszafogtam volna, magával húzott, és azt mondta: – Még nem! – Ment tovább, sietve, mint akik vele ellentétben nem ismerik haláluk időpontját. De a járása biztosabb volt. Tudta: amíg el nem jön a kijelölt idő, legyőzhetetlen. Felnéztem rá, mint egy csodára. De aztán egyszer ez is elmúlt. Nem nagy kunszt bátornak lenni, ha az ember tudja előre, hogy sérthetetlen.
Ma már pontosan tudom, anyám hogyan érzett azon a napon, amikor velem együtt elhagyta, apám pedig előre kivasalta és összehajtogatta a ruháit. Tudta, hogy ő fog szakítani, de azt akarta, hogy visszatartsák. Mindannyian azt akarjuk a szívünk mélyén.
Anyám tehát belépett az ajtón, nyelve hegyén voltak begyakorolt búcsúszavai. A ruhák azonban ott sorakoztak glédában a kanapén. Megelőzték.
– Látszott rajta, hogy vissza akar hívni – mondta anyám később. Válásom után beszélgettünk arról, hogyan szakadnak meg a kapcsolatok – nem is tudom, melyikünk hozta fel. Talán ekkor volt leginkább a barátnőm. Azóta sem. – Láttam rajta, megszakad a szíve, annyira visszatartana, de tudta előre, mi fog történni, és meg sem próbált változtatni rajta. Ezt nagyon sokáig nem bocsátottam meg. Hogy meg sem próbálta.
Kezdetben én sem értettem, apám miért nem próbált soha fordítani a sorson. Többször is firtattam, de mindig elütötte a kérdést azzal, nem azért lát a jövőbe, hogy megváltoztassa; hiszen én sem irányítom a tévében látott szereplők életét. Aztán évek múlva rájöttem, hogy ez volt az egyedüli válasz. Nem képes változtatni rajta, csak megmondja, mi történik. Ezt akarta tudtomra adni. Ezért hagyták el a női. Ezért búcsúztam el tőle én is, valahányszor megláttam rajta, hogy miközben mi beszélgetünk egymással, a bolygók lesugározzák neki a jövő egyik szeletét. Ha az ember úgysem képes fordítani a sorson, hát inkább ne tudja, mi vár rá.
Nem, ez nem teljesen igaz. Sokszor kérdeztem, mit lát. Csak Gábor óta nem faggatóztam.
Kamaszként állandóan azért nyaggattam, árulja el, sikerül-e a vizsgám, valóban orvos leszek-e, valóban gyógyszerész, valóban ápolónő? Nem, nem, igen. Ez is egyfajta pályaválasztási tanácsadás volt. Mit szól Marcihoz? Bélához? Attilához? Amikor elmondta: szép vagy csúnya lesz-e szerelmem vége, rájöttem, hallani sem akarom többé. Sose tudjam előre, soha, mert ez méreg, állandó sajgás, örökös hiba- és fogyatékosságkeresés. Miért nem fog működni? Miatta? Miattam? Melyikünk a kevés?
Megmondtam neki, tartsa meg magának az égitestek lassú gondolatait. Egy ideig nem is szólt, de az arcán átfutó árnyékokból tudtam, amikor a jövőmet látja. Nem érdekelt; összeszorítottam a számat, nem kérdeztem rá. Lehet, dac volt csupán, nem is jobbik meggyőződésem, hogy nem hagyom magam irányítani apám jóslatai által. Sikerült megállnom, hogy rákérdezzek. Egy darabig.
Amikor hozzámentem Gáborhoz, megkérdeztem apámat, mire számítsak. Nem kellett volna, de nagyon akartam tudni, jól döntöttem-e. Megerősítést vártam. Amikor azt mondta: – Három év –, úgy éreztem, becsapott. Nem hívtam meg az esküvőre. Ennek ellenére eljött; ott állt az utolsó sorban, de nem mert odalépni hozzánk a többi gratulálóval.
Valóban három év volt. Nem tudom, azért-e, mert tényleg nem lehetett volna több, vagy azért, mert már az elején tisztában voltam vele, hogy ennyi lesz, és hagytam kicsúszni kezemből a házasságomat. Lehet, már az esküvőn, az igen kimondásának pillanatában halott volt.
Utána valóban nem kérdeztem többször. Most sem. Magától döntött úgy, hogy elmondja, mert más lap nem maradt a kezében, hogy visszatartson. Hogy megóvjon?
Iván egy év múlva meghal…?
#
Iván orvos volt, két évvel fiatalabb nálam. Mindketten a Rókusban dolgoztunk, napközben is láttuk egymást – egy sietőskézfogás, egy elkapkodott csók a lépcsőfordulóban, ahol nem láthatnak a kollégák, egy kávészünet együtt –, ha nem is volt időnk meghitt beszélgetésre. Az apámnál tett látogatás utáni napon többször is láttam: elsuhant a látóterem peremén, egyszer a folyosón egy pillanatra megállt, hogy két lapockám közé simítsa tenyerét, aztán már lépett is tovább. Mindvégig ott égett nyelvemen a mondat: „Jártam apámnál és…” Hogy fejezhettem volna be előtte?…
Hogyan mondhatnám el neki? Mégis: el kell mondanom. Tudnia kell, hogy felkészülhessen, még ha nem is hisz nekem, még ha kinevet is. Ha tréfának veszi, akkor talán én is annak láthatom. Hahaha, milyen furcsa bogár az apám, mondom majd, és úgy teszek, mintha.
Mintha nem tudnám előre a jövőnket.
Ahogy az apám is teszi.
Mire véget ért a műszak, szinte már elpattantam az idegességtől, mint a túlfeszített húr. Úgy vágytam egy cigarettára, hogy amikor végül lejutottam a kertbe és rágyújtottam, csak a harmadiknál eszméltem rá, hogy nikotinéhemben nem emlékszem az előző kettőre sem. Anna a szomszéd osztályról utánam jött, nyugodtan fújta a füstöt, úgy kérdezte:
– No, mitől vagy úgy a plafonon? Összevesztetek?
Nem hinném, hogy valóban érdekelte. Megvolt a maga csendes tóvilága, nem engedett be soha annyit a külvilágból, hogy azt bármi megzavarja. Éppen ezért könnyedén válaszoltam.
– Semmi, csak az apám… Most kezd el nevelni, harmincévesen, és rögtön a tiltással kezdi.
Bólintott. Elszívta a cigarettáját, elnyomta a csikket.
– És tényleg elmész te is Indiába?
– Persze hogy el.
– Hát, sok szerencsét! Ápolónőként nehezebb lehet. Beszélni azokon a furcsa nyelveken. Ivánnak könnyű. A műtőasztalon ritkán csevegnek a betegek.
Azzal bement.
Néha azt hiszem, Anna nyugalma onnan ered, hogy elveszi másét. Megjegyzése elevenembe talált. Ivánnal szépen elterveztünk mindent: már a kórház is megvolt, ahol elhelyezkedhetünk. Neki jó gyakorlat lett volna, ami viszont engem illet… A beteg mindenhol beteg, de Annának igaza van: nekem beszélnem kell hozzájuk; nem elég, ha kicserélem a lepedőjüket. Valamennyi orvos jól tud ott angolul, de az én betegeim?… meg az ottani ápolónők, a kollégák?…
Majd feleslegesnek érzem magam – féltem, mégsem tudott volna megingatni semmi. Hiszen Iván ott lesz.
De meddig?
Erre a gondolatra azonban már valóban görcsbe rándult a gyomrom. Mikor Iván mögém lopózott és megérintette tarkómat, úgy ugrottam félre, mintha láng nyalt volna meg.
– Menjünk haza! – kértem szinte könyörgőn, meglepett szemébe nézve. – Minél hamarabb!
– Induljunk! – válaszolt. Ezt szerettem benne. Tudta, mi különbség van fontos, nem fontos között, mikor nem akadékoskodhat. Magyarázatot sem kívánt azonnal. Tudta, előbb-utóbb megteszem.
– Nos? – kérdezte később, otthon, amikor már elmúlt tíz perc, és orrom megtelt az illatával. – Mi a baj?
– Attól félek, elveszítelek.
Felnevetett – nem gúnyosan, megkönnyebbülten. Mintha ez olyan csacskaság lenne, ami még egy kis kétkedést sem érdemel.
– De hát mi juttatta ezt eszedbe?
– Jártam apámnál, és… – Nem tudtam kimondani a teljes igazságot. – Megtiltotta, hogy elmenjek veled!
– Nem vagy elég felnőtt ahhoz, hogy ne szóljon bele az életedbe?
– Ó, dehogynem, csak…
Mert könnyebb volt, beszéltem neki apámról, arról, hogy milyen volt kéthetente látni, mennyit segített és mennyit nem, amíg felnőttem. Arról is, mennyire nem tudtam néha azt sem, hogy szeretem-e. Iván odaadóan hallgatott, mint egy gyereket, és a végén azt mondta nagylelkűen, megérti. Ettől ingerült lettem, mert tudtam, fogalma sincs semmiről. Nem érthette. Hiszen amit apám a jövőjéről mondott, nem árultam el neki mégsem.
#
A kimondatlan szónak súlya van. Először még alig érzed, aztán, ahogy egyre gyűlik benned, egyszer csak rádöbbensz: nem fér el benned. Vagy kimondod, vagy tovább tartogatod, ám ha ezt teszed, előbb-utóbb azon kapod magad, hogy nyom, szorít a szíveden. Mindig érzed, még akkor is, ha boldog vagy. Akkor különösen.
Így voltam ezzel én is. Nem mondtam meg Ivánnak, mi fog történni, részben azért, mert magam sem tudtam pontosan, részben, mert nem akartam, hogy ettől veszítse el a fényt a szemében. Boldog volt. Bizonyos értelemben én is – ám amíg nevettem, simogattam, szerettem, egyik részem rólam leválva, kívülről figyelt bennünket, és azt ismételgette: „Nem tart már sokáig.”
Megvadultam tőle. Ha az ember elzárja magát a jövőtől, a jelen gazdagabbnak tűnik egy időre, így volt ez velem is. Úgy éreztem, ez a pillanat tökéletes; s még inkább az, mivel soha többet nem ismétlődik meg.
Édesebb, ha tudod, hogy vége lesz.
#
Ez így ment két hónapig, amikor már csak néhány hét volt az utazásig. A legjobb két hónap volt az ötből, és egyúttal a legrosszabb kettő is. Aztán egyik este, amikor Ivánon ültem és arcába lenéztem, egyszerre túl sok lett a tudás. A szeretkezésünk után nyugodt volt, fiatal és szebb, mint bármely másik arc az életemből, keze lassan, gondolkodás nélkül cirógatta a derekamat.
Két hónapig búcsúzkodtam – tudtam is, hogy ezt teszem – és nem bírtam volna még tíz hónapig csinálni ugyanezt.
Békésen nézett rám – védtelen volt, jövőjével szemben teljesen sebezhető. A félhomály olyan volt még, mint egy fészek, de bennem egy ideje csak gyűltek a szavak, és éreztem, hogy ez a béke már nem kényelmes. Kinőttem.
– Nem megyek veled Delhibe.
Keze megállt a derekamon.
– Miért?
Megráztam a fejem. Továbbra sem akartam megmondani neki.
– Nem megyek veled.
– De… – Mondani akart valamit, arcomba meredt, keze, mintha csak leejtette volna, hirtelen lehullt rólam. Nagy sokára pislogott párat. – Ó! És amikor visszajövök? Folytatjuk?
Elfordítottam róla pillantásomat. Könyveit néztem a polcokon. Azokat, amiket már olvastam, és azokat, amiket meg eztán akartam kölcsönkérni. Majd a könyvtárból…
– Nem fogjuk folytatni – mondtam halkan.
Összekapaszkodtunk, sokáig csak sírtam, Iván gyöngéden simogatta a hátamat. Megint szeretkeztünk, vadul, életre-halálra, végül összecsomagoltam és eljöttem. Háromszor fordultam vissza az ajtóból, hogy megcsókoljam, és minden alkalommal nehezebb volt rávenni magam az indulásra. De muszáj volt. A lenti kaput már tíz évvel öregebben, kiürülve csuktam be. Nem maradt bennem semmi, csak ürességem súlya.
#
A következő héten kétszer zárkóztam zokogva be a mosdóba. Maradék szabadságomat kivettem, mert ha továbbra is mindennap látom Ivánt, visszafordítom az egészet – kivéve a döntésemet, hogy elhallgatom előle: meg fog halni –, mégis vele megyek, és pokolba azzal, ami tíz hónap múlva történik! Otthon ültem, és csal vártam, vártam, hogy az utolsó óráim is elmúljanak, amikor még újra elintézhettem volna a kiutazáshoz szükséges papírmunkát.
Felhívott, persze. Nem is egyszer. Kedves volt, a hangjából ítélve nyugodt, de pontosan tudtam, ez nem jelent semmit. Kínosan hosszú szünetekkel teltek meg a telefonbeszélgetések, ahol csak két seb lélegzett a vonal két végén. Tudtam, hogyan érzi magát, jobban, mint azt, én hogy érzem saját magamat.
Nem mondta el, most mire gondol, de hosszan, görcsösen kapaszkodva az emlékbe beszélt arról, milyen volt leutazni Debrecenbe a konferenciára velem – még a legelején. Milyen volt, amikor elaludtam a vállán vezetés közben. Én elmondtam neki, milyen volt felébredni, amikor megérintette az arcomat – finomabban, mint bárki előtte. Felidéztük, amikor egyszer, hajnalban ott ragadtunk egy isten háta mögötti peronon, mert álomból riadva rossz helyen szálltunk le, és a fűvel felvert betonon ülve néztük végig a napfelkeltét az alföldi tarló fölött. Ott kezdtük tervezni a közös indiai utat, és földeken a hajnali vörös fény egészen olyan volt, mintha trópusi rőt talajon ömlene végig. A telefonban azt kérdezte, hogy van anyám lába, én pedig megüzentem a húgának, hogy kedvenc boltjában most leárazták a szoknyákat.
Beszélgettünk, látszólag mindennaposan, mert abszurdnak tűnt, hogy már nem vagyunk együtt; és nemsokára kilép életemből végleg, mert ennél véglegesebb kilépő nem létezik. Nevettünk a telefonba; néha úgy éreztem, egészen közel ül hozzám, közvetlenül a fülembe suttog – mégsem találkoztunk. De nem mondtuk ki, hogy vége, mert mindketten tudtuk, hogy ez egészen más.
Elutazott, én visszamentem dolgozni. Néhány hónap múlva kénytelen voltam beismerni, hogy az egész fölösleges volt. Ugyanúgy gondolok rá, ugyanúgy számolom visszafelé a napokat, és ugyanúgy félek.
Azt hittem, nem is fogom feloldani a félelmet mindaddig, amíg le nem telik az év; talán még azután sem. Olykor az ember tudja, mi az, ami örökre szól.
Ekkor történt, hogy megláttam a villamoson apámat.
Azóta nem beszéltem vele, hogy jóslata maga alá temetett. Első gondolatom most is az volt, hogy leszállok, mielőtt meglát, mégis odafurakodtam a tömegen át és köszönés nélkül megszólítottam:
– Nem lett volna szabad megmondanod.
Összerezzent. Csak ekkor vette észre, hogy én vagyok, arcára zavar ült ki – talán bűntudat.
– Hogyan akadályozhatom meg? – kapaszkodtam bele.
– Megakadályozni?
– Ne szórakozz, tudod, mire gondolok! Megfordítani, elébe menni… hiszen tudom, mi fog történni. Megakadályozhatom. Nem? – Hangomra megdermedtek körülöttünk az utasok. Olyan igyekvéssel fordították el rólunk a pillantásukat, hogy figyelmük feszült burát borított ránk.
– Nem akadályozhatod meg, ez a jövő – mondta idegesen, körülnézett. – Figyelj, nem lehetne… leszállni?
Nevettem, pedig nem is akartam. Fulladoztam tőle.
– Most is te szeretnéd diktálni mit, és mikor mondasz el? – Legyintettem. – Jó. Szálljunk le!
A feszültség követett minket a villamosmegállóba. Nem vártam meg, míg a peronról eloszlanak az emberek.
– Nem hiszem el, hogy nincs értelme – mondtam. – A jóslataid… nem lehetnek feleslegesek. Biztos, hogy változtathatunk rajtuk!
Fáradtan nézett rám.
– Tőlem vársz feleletet? Én csak elmondom, amit látok. Nem én találom ki a jövőt, nincs semmi befolyásom rá.
Meglöktem. Legalább annyira meglepett dühös mozdulatom, mint őt.
– Nem igaz, hogy nem próbáltad!
– De, próbáltam – mondta, hangja keserűvé vált. Csak most támadt föl tekintetében valami halvány indulat. – Próbáltam, de nem lehet! Nincs más út, mint ezt elfogadni, különben beleőrül az ember. Neked is ezt ajánlom.
Ráztam a fejem.
– Ne mondtad volna el akkor!
– Sajnálom. – Kezét kinyújtotta, talán, hogy magához húzzon, de sosem éreztük magunkat igazán fesztelenül ahhoz, hogy természetessé váljon az ölelés. Most is inkább odébb léptem.
– Vagy azért mondtad el, hogy megpróbáljam… – Fölnéztem rá, megéreztem: ez az! Csak ez lehetett az oka. – Mert meg kell próbálnom, hátha…
– Nem!
– Akkor miért?!
– Mert én is hibázhatok.
Fejemet ingattam.
– Akkor mondd meg, velem mi lesz! Én mit fogok tenni?
Ismerős arc, de még mindig nem tudom, mit érzek vele kapcsolatban. Szeretem? Gyűlölöm? Megvetem?
– Nem így megy ez. Nincs befolyásom rá, mit láthatok meg és mi az, amit nem. Azt hiszed, nem irányítottam volna, ha megtehetem? Judit, figyelj… – Felém nyúlt megint, ezúttal megérintett, mielőtt elkaptam volna a fejem.
– Akkor bármit, bármit mondj, ami velem megtörténik, és még az év letelte előtt!
Újabb villamos érkezett. Emberek lökték meg könyökömet, ahogy a zebra felé tolongtak. Mi egymást néztük. Láttam, pillantása megváltozik, sötétebb lesz.
Megdörzsölte arcát.
– Ebben a félévben egy beteged meg fog halni, amíg ügyeletben vagy. Nem tudom, mikor. Nem hallod meg, hogy hív.
– Megmenthetném?
– Nem tudom. Nem vagyok orvos, és nem látok többet, mint amennyi látnom engedtetik. Judit! Nincs értelme.
– De van.
Otthagytam. Nem köszöntem el. Nem tudtam, igaza van-e vagy sem, csak azt, hogy az egyetlen lehetőség számomra, ha nem fogadom el, amit állít, ha hiszek abban, hogy a sorson igenis változtathatok.
#
Voltaképpen roppant egyszerű volt az elképzelésem: ha meg tudom változtatni saját jövőmet, Ivánét is meg tudom. Valahogyan. Mert nem létezik, hogy előre meg legyen írva a sors. Nem hiszem el.
Próbatételként fogtam fel. Valahányszor én kerültem ügyeletbe, negyedóránként körbejártam a kórtermeken, nehogy történjen bármi. Nem voltak súlyos műtétesek; biztos voltam benne, ha valamelyik rosszul lenne, ennyi idő elég, hogy jelezzen nekem.
Volt is néhány rosszullét, a folyosón összeesett egy néni, de halál egy sem. Eltelt egy hónap, aztán kettő, elbizonytalanodtam. Mi van, ha már elmúlt a veszély? Mi van, ha a folyosón elájult néni volt az, akit meg kellett mentenem? Megváltoztattam már a jövőt vagy sem?
Néha azt gondoltam, fellélegezhetek. De megint elfogott a szorongás, nem mertem lazíthattam, hátha épp az az óra lesz az, amikor bekövetkezik a megjósolt halál. Kezdtem megérteni, milyen lehet apámnak: tudni és mégse tudni, várni valamire, aminek vagy az időpontját, vagy a körülményeit nem tudja pontosan, épp csak annyit, hogy a fenyegetés mindenkor nyomja a tarkóját.
Iván haláláról sem tudtam, csak azt, hogy körülbelül mikor következik be. Azon kaptam magam, hogy elképzelem: elüti egy autó, ámokfutó lövi le, fiatalsága ellenére infarktust kap, vagy megbetegszik az indiai víztől. Úristen, öngyilkos lesz, mert…
Mert elhagytam.
Nem, kiáltottam magamra, és újra: nem, nem, nem, de a gondolat már megszületett, belém akasztotta horgait.
Egyik estém különösen nyomasztó volt. A nővérszoba sárgás világítása beteg-színűvé tette a falakat, semmi más nem neszezett, csak az óra a falon. Egyedül voltam, hirtelen elfogott a félelem légszomja, mert abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy Iván miattam fog meghalni.
– Késő van – mondta apám, amikor felvette a telefont.
– Hogyan hal meg?
– Kicsoda?
– Tudod! Iván.
Sóhajtása úgy borzolta fülemet, mintha mellettem állna.
– Judit, kérlek, ne kínozd magad ezzel! Mi lenne, ha átjönnél, és beszélnénk? Talán könnyebb lenne elfogadnod, hogy…
– Hogyan fog meghalni?!
– Nem szeretném elmondani.
Kirobbant belőlem az indulat:
– Mert gyáva vagy! Nem hiszem el! Te azért kaptad a képességed, hogy aztán besöpörd a szőnyeg alá? Nem hiszem el! A világ nem így működik. Lelked rajta, te ne tégy semmit, de tőlem ugyanezt ne várd el! Nem vagyok olyan, mint te!
– Csak magadnak nehezíted meg a…
– Na és? Az én életem! Még ha rendes apa lettél volna is, akkor sem sajátíthatnád ki az életemet, hogy te döntsd el, mit tegyek vele és mit nem! Ó, baszd meg, nem hiszem el! Most akarsz engem megvédeni?
Dermesztő csend támadt. Forró homlokom szinte égetett, muszáj volt rászorítanom a tenyeremet. Éreztem, még többet is mondanék: trágárságok, vádak, elfojtott gyűlölet tolultak nyelvemre, de ajkamat beharaptam, hogy ki ne szökjenek. Éreztem, már ennyi is túlment mindenen.
– Agyonüti egy faág – mondta végül apám színtelen hangon, és letette a kagylót.
– Ennyi? – kiabáltam, de a vonal már üres volt.
Csak ültem, ölemben a mobillal. Nehéz volt megmozdulni, és amikor végül felálltam, remegett a térdem. Kimentem, hogy megnézzem a kórtermeimet.
A folyosó hideg volt és csillogó, ahogy az éjszakai világítás visszaverődött a csempékről. Apámtól megkaptam a választ, mégis kiürültnek éreztem magam. Amikor benéztem a harmadik kórterembe, egy pillanatig csak álltam. Láttam, ahogy az egyik beteg a másik fölé hajol, kezében párna, de a látvány nem jutott el sem a szívemig, sem az agyamig. Az sem, ahogy mozdulok rá.
Kitéptem a párnát az aszott öregasszonykézből, ő végigkarmolta karomat.
– Meg akart ölni! – kiáltott fel. – Láttam a szemén, tudtam… már nappal el akarta lopni a pénzemet, a párna alá kellett rejtenem előle.
A másik asszony szájára hajoltam – érdes volt és öregszagú –, de már késő volt. Mintha tudtam volna. Újraéleszteni kezdtem, muszáj volt megpróbálnom! Csak utána ragadtam meg ismét a még mindig tébolyodottan hablatyoló vénasszony remegéstől rázkódó karját.
– Figyelte, mikor alszom el! Csak arra várt, hogy elaludjak, és elvehesse a pénzem! Láttam a kezét! El akartam altatni – a hangja zokogásba fulladt. – Csak el akartam altatni…
Most már a másik két beteg is felébredt, szemük csillogott a sötétben. Azt hiszem, csak miattuk nem ütöttem meg az öregasszonyt. Nem azért, mert elhülyült és megölte az ágyszomszédját – hanem mert beteljesített egy jóslatot, amit meg kellett volna akadályoznom.
– Velem jön! – kiáltottam az arcába. Nagyot rántottam rajta, kihúztam a kórteremből, mintha a porkolábja lennék. Jelentenem kellett. Sírt, de nem néztem rá.
Az én szemem száraz volt.
#
Megpróbáltam figyelmeztetni. Fölhívtam Új-Delhiben. Azonnal fölvette. Mint aki várta.
– Judit? – szólt bele. Hangja annyira mohó és boldog volt, mintha nem telt volna el öt hónap azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Hogyan is lett volna elég hetente az az egy email, ami összekötött. – Hogyhogy?
– Hiányzott a hangod. – Ahogy kimondtam, tudtam, ez a valódi ok, nem az, hogy figyelmeztessem. Egész testem sajgott a hiányától, mely hangját hallva alakot kapott, és körém fonta fojtó karjait.
– A tied is. – Elhallgatott. Én sem tudtam megszólalni. Aztán eszembe jutott…
– Figyelj! – kezdtem bele. – Ha vihar van… ne sétálj az utcán, főleg fák alatt ne!… És mindig nézd meg, nem ritkítják-e éppen a lombokat, ha elsétálsz alattuk. Vigyázz magadra…
– Tessék? – Elnevette magát.
– Nem viccelek. Vigyázz a fákkal!
Nem értette. Még egyszer elhadartam az egészet, de tudtam, mit sem fog fel szavaimból. Nem hisz nekem.
– Ígérd meg! – követeltem kétségbeesetten.
– Jól van – mondta, és tovább nevetett. – Jól van. És te? Azt mondd, te hogy vagy?
– Jól – vágtam rá, de most nem akartam vele semmiségekről beszélni. – Megígéred?
– Meg! Úgy lesz, vigyázok a fákkal.
– Akkor jó. Szia!
Letettem. Azonnal számba került a cigaretta, nem tudom, hogyan. Nem emlékeztem rá, mikor vettem elő.
Iván hangján hallottam, nem érti, mit akarok. Nem fogja tartani az ígéretét. Bolondság, mondja majd, még ha az első napon figyeli is a fákat, utána belátja, hogy az égvilágon semmi értelme nincs, és apránként elfelejti majd az egész habókos kérést. Ugyanúgy él tovább, sétál a fák alatt, ha eszébe is jut, mit ígért nekem, csak mosolyog rajta. Bolondos jószág, mondja majd magában, és arcomat tenyerében érzi egy pillanatra. Ennyi.
Levélben is megírtam neki, de késő lett volna már beszélni apám jóslatairól. Hogyan hihetné el? Elhinném-e magam, ha nem nőttem volna bele egy jósda légkörébe?
Apám bocsánatot akart kérni, legalábbis erre következtettem abból, hogy több sms-t küldött, találkozót sürgetve. Amikor megpróbált fölhívni, kinyomtam a telefont. A leveleit – látni akar, csak beszélgetni, na persze – töröltem. Lehet, hogy nem ő öli meg Ivánt, de tudta a halálát, mégis félreállt, és engem is félre akart húzni.
– Apád felhívott – mondta aztán egy nap anyám, amikor átmentem hozzá. Nem nézett föl a tűzhelyről. – Beszélni akar veled.
Ők már nagyon rég nem beszéltek egymással. Ha végképp elkerülhetetlen volt, hogy érintkezzenek, rajtam keresztül üzengettek. Nem gyűlölték egymást – apám azt hiszem, tartott anyámtól, aki viszont levegőnek nézte.
– Miattam van – szabadkoztam. – Már egy hónapja próbál elérni. Bocs.
– Mást nem mondott. – Anyám hangján érezni lehetett, hogy ironikusan mosolyog. – Csak megkért, hogy szóljak neked: feltétlenül keresd meg, aztán elbúcsúzott. Nem igazán tud velem mit kezdeni, azt hiszem. Terítesz?
Előszedtem a tányérokat: neki egy sima fehéret, magamnak a gyerekkori kéket, amelynek peremén kisautók, biciklik, hajók futottak végig.
– Nem tudod, mit akart?
Vállat vont.
– Rég nem kérdezek rá a dolgaira. Tudod, hogy az milyen kockázatokkal jár. – Fanyar volt a hangja, mint mindig, ha apámról beszélt. – Még a végén megtudnék valamit.
– Ja, tudom.
– Ezért nem beszélsz vele? – nézett rám kutató, hosszú pillantással. – Merhetek?
Bólintottam.
A bableves forró volt és sűrű, égette a nyelvemet. Jó volt anyám konyhájában ülni, pedig már régen éreztem magam nála otthon. A fények tompák voltak, a neszek finomak: a macska dorombolása a tűzhely előtt, a mosógép halk moraja a fürdőszobából. Nem az ismerős tányér, hangok vagy ízek nyugtattak meg: az egyetértés békéje abból fakadt, hogy egyikünk sem beszélt már apámmal, ugyanazon okból. Mintha hirtelen egy oldalra kerültünk volna, közelebb egymáshoz, pedig még mindig különböztünk.
Hamarabb fejeztem be az evést, mint ő. Hátradőltem és végignéztem a konyhán. Zsúfolt volt, tele kacatokkal, hűtő tetején felejtett horgolással, kinyitva letett könyvekkel.
– Ha apa akkor visszahív, visszamentél volna?
Meglepetten nézett fel.
– Mire gondolsz?
– Amikor elhoztál engem tőle, kiskoromban. Ha akkor visszahív… hiszen azt mondtad, akartad… akkor visszamész? Akkor vele maradsz, hiába látta előre azt, hogy elhagyod? – Nem tettem hozzá: akkor megtöröd a jóslatot?
Megcibálta szája szélét a mosoly, mintha horog akadt volna belé.
– Olyan rég volt, Jucó…
– Visszamentél volna?
– Talán. Nem tudom. De sokáig nem bírtam volna akkor sem.
Megrázta a fejét, inkább csak magának, és evett tovább.
– Lényegtelen – mondta aztán.
Ráhagytam. Talán neki volt igaza.
#
Apám meghalt. Nem láttam előtte, nem beszéltem vele. Az utolsó üzenetét anélkül, hogy meghallgattam volna, letöröltem a hangpostafiókomból; mikor megtudtam, mi történt, már késő volt. Nem tudom, mit akart mondani. Próbáltam kitalálni, ezer üzenetét elképzeltem, de nem tudhatom, melyik volt az igazi. Ha köztük volt egyáltalán.
Infarktusa volt. Talán megmenthette volna saját magát, ha felhívja előtte a mentőket: hiszen tudta, mikor következik be a halála. De nem tett semmi ilyet. Egyszerűen lefeküdt az ágyába és megvárta, míg rúg egy utolsót a szíve. Ki volt készítve az asztalára egy üveg whisky és egy nagy tábla mogyorós csokoládé, a kedvence. Az ezüstpapír félig volt csak kibontva, mintha meggondolta volna magát: mégsem kellett neki.
Megörököltem a lakását. Én pakoltam össze a holmiját, és úgy volt, hogy én is dobom ki, de aztán valahol a parkettára hajigálás és a kartonládákba pakolás között félúton rám tört az érzés, hogy a pulóver, amit épp a kezemben tartok, az apám. És a könyvek a polcokon – szintén ő. A használt fogkefe, a hűtőben hagyott ételmaradék, a telefirkált jegyzettömb az asztalon, a régi gitár a sarokban – ő, ő, ő. Össze nem illő, egymás nélkül hiányos tárgyak, amiket többé nem ragaszt össze semmi. Próbáltam beleképzelni a pulóverbe apámat, kezébe a tollát, papucsába a lábát, de nem ment. Az emlékeim lyukasak voltak.
Beszélni akart velem. Még utoljára.
Ha tudtam volna…
De aztán beláttam, hogy ez sem ment fel: ha az lett volna az egyetlen oka, hogy beszélek vele, hogy egy hónap, egy hét vagy egy nap múlva meghal, akkor sem lettem volna kevésbé idegen.
Álltam a lakásában, amelyben mindenről tudtam, hogy hol a helye, én mégis elvesztem, és próbáltam megérteni őt, de nem ment. Elkéstem vele. De volt, amivel még nem.
#
Vettem egy jegyet Indiába. Csak oda; nem tudtam, mikor fogok visszajönni, meddig kell maradnom. Csak abban voltam biztos, most már nem mozdulok Iván mellől. Nem számít, mi történik egy nap, két nap, három nap, vagy akár egy hónap múlva: csak azt akartam, hogy vele legyek, ne pedig egy másik földrészen, egyedül.
Kijött elém a delhi reptérre. Azt hiszem, nagy tömeg hullámzott közöttünk, amikor kiléptem a váróterembe, de az egész eltűnt, amint megpillantottam Ivánt – vagy talán csak félrelöktem a többieket, nem emlékszem.
– Vártam rád – mondta a taxiban. A marka körbevette kezemet, nehogy elveszítse – finoman tartotta, akár a madarat. – De tudtam, hogy jössz.
– Én nem tudtam.
– Tudtam helyetted is! – Elnevette magát. – Nem, nem tudtam. De örülök.
– És vigyáztál a fákkal? – kérdeztem.
– Vihar idején ki sem dugtam az orromat, ahogy meghagytad. Jó ötlet volt a figyelmeztetés: minden fáról te jutottál eszembe. Kis ravasz. Ezért csináltad?
Szédültem a közelségétől. Régen láttam, most minden vonása újnak tűnt, ugyanakkor mégis fájón ismerősnek. Ujjbegyeim emlékeztek rá, ha a szemem nem is. A bőröm memóriája jobb volt, mint az enyém.
Nem figyeltem másra, csak a szemére, a szájára, ahogy beszélt. Észrevettem, mennyire lebarnult, a nyakát megvágta borotválkozáskor és hogy kezd ritkulni a haja. Ez lehetett az oka. Óvatlan voltam. Még meg sem szoktam, hogy vigyáznom kell rá – pedig azért érkeztem.
Ahogy a szállása felé sétáltunk, a csomagjaimat húzva, nem vettem észre a teherautót, mint ahogy nem vettem észre az embereket, a házakat, a motorbicikliket sem. Minden csak később, utólag jutott el a tudatomig: az összes sípoló-tülkölő hang, a kiabálások, az ének az utcán, a járda pereméről felszálló bűz. Nem láttam, hogy a teherautó bekanyarodik mellettünk, sem azt, hogy platójáról kilendül egy elszabadult farönk.
Iván engem nézett, a házára mutatott a háta mögött.
– Voltak patkányok, de mérget tettem ki – mondta éppen. – Ugye nem félsz?
A szemével mást üzent. Mosolyogtam, és éppen válaszoltam volna erre a másik, kimondatlan kérdésre, és akkor.
A farönk engem is eltalálhatott volna, de csak a szelét éreztem. Iván azonban úgy dőlt el, mint egy tekebáb. A feje… képtelen vagyok leírni, mi történt a fejével.
Nem bírtam felfogni. Álltam a váratlanul hangos zsivajjal megtelő utcán, megcsapta orromat a bűz és a nehéz ételek csípős szaga, és néztem Ivánt, aki előttem hevert. Ösztönösen lehajoltam, de aztán megtorpant a mozdulat. Akkor is felismertem volna, hogy meghalt, ha nem láttam volna előtte számtalan másik halottat. Tudtam.
Letelt az egy esztendő.
Az emberek kiabálásából semmit nem értettem. Idegen nyelven beszéltek, idegenek voltak. Bőröndömet vér pettyezte, kezemen hűlni éreztem Iván ujjainak nyomát.
Messzire úsztak a hangok, távolivá vált a kép is, és rám törtek az emlékek.
Először a múltból: Iván, ahogyan nevet, amikor rejteni próbálja, hogy valami fáj neki; a keze érintése a hasamon; a mozdulat, ahogyan hátrarázza a haját – aztán jöttek az emlékek a jövőből is: én, ahogy elfutok minden szerelem elől; én, aki elengedek, mert megtartani jobban fáj; én, aki az utolsó jós lesz ezen a Földön, a legutolsó, mert senkinek nem szülök gyereket.
Emlékeztem arra, hogy magányosan öregszem meg, és aztán, amikor véletlenül – vagy szándékosan – nyitva marad a gáz, úgy lobbanok el, hogy nincs szinte semmi, amit sajnáljak, hacsak az nem, hogy nincsen kit, mit sajnálnom. Tökéletes halál lesz, mert előtte sem éltem.
Beleborzongtam a bizonyosságba, és aztán megint ott álltam a járdán, mellettem két indiai nő, akik a kezemet szorongatták, és angolul beszéltek hozzám. Már nagyobb tömeg gyűlt össze. Ivánra ponyvát borítottak, egy árus portékája hevert rajta még korábban.
Néztem a mintás szövetet, és még mindig nem jöttek a könnyek. Csak később, a rendőrségen, ahol senki nem értette a kiejtésemet és a tört angolomat, és rám jött a dadogás.
Arra nem emlékszem, mikor és hogyan utaztam haza.
#
Békén hagytak. Talán megérezték, hogy a pillantásom szögesdrót, a némaságom téglafal – mindenesetre nem közeledtek hozzám. Tudták, mi történt, beszéltek is róla, hallottam a nővérszobából kiszűrődő félmondatokat. Bár szerettem volna látni, ahogy bűntudatosan elhallgatnak, amikor belépek – érezzék csak ők is rosszul magukat –, inkább mindig megvártam a folyosón, amíg magától továbbgördül a téma.
Sokat dohányoztam egyedül a kórházkertben. Megfigyeltem: a többiek mindig máskor mentek le, ha tehették, amíg én lepedőt cseréltem, injekciót adtam be, ebédet osztottam. Már tél volt, az ujjaim pirosra fagytak, fázott a lábam a klumpában, mert csak kabátot kaptam magamra, mégsem mentem be, amíg legalább két szálat el nem szívtam.
– Meg fogunk fázni – szólalt meg Anna a hátam mögött az egyik fagyos délutánon.
Hátranéztem. Még kabátot sem viselt, csak egy kardigánt. Nem látszott rajta, hogy valóban fázna, inkább mintha csak azért szólt volna, hogy fölfigyeljek rá. Helyet engedtem neki a szemetes hamutálja mellett. Amikor közelebb lépett, megszédültem egy pillanatra. Terhes volt, csak még nem tudta: emlékeztem rá, hogy elmegy szülni. Egy darabig hallgattam, aztán azt mondtam:
– Meg fog ártani a sok cigaretta.
Rekedten nevetett. – Neked talán nem? Több a véredben a nikotin, mint a hemoglobin.
Vállat vontam. Én tudom, hogyan fogok meghalni, és nem a cigarettától. „Még nem”, mondta valahol emlékeim között az apám, és áthúzott magával az úttesten.
Hallgattunk, fújtuk a füstöt.
– Mi újság? – kérdeztem végül a kérdezés kedvéért.
– Van egy kórtermem, tele halottakkal – mondta nyugodtan. – Remélem, karácsonyig még kihúzzák.
Biccentettem. Az ilyen termektől válnak az ápolónők megkeseredetté. Mosoly és biztatás csak egy darabig tartanak ki. Az első fél év végéig, úgy emlékszem.
– Átveszem, ha gondolod. – Nekem mindegy volt.
– Nem probléma – mondta, és elnyomta a cigarettát. – Jössz? Van egy kiló mandarinom, kérsz?
Fölmentem vele az ő folyosójukra. Nővérszobájuk kisebb, de otthonosabb volt a miénknél, valaki telepakolta mikulásvirágokkal, fahéj illatát éreztem; egyik szekrényajtóról egy köteg fölfűzött kéreg lógott. Behunytam a szemem. Iván parfümjében is mindig volt csipetnyi fahéj, és rádöbbentem: leginkább az illata hiányzik, mintha az jellemezte volna egész lényét. Erre tovább fogok emlékezni, mint az arcára.
Mandarint ettünk, miközben Anna a karácsonyi ajándékkészítésről beszélt. Nem kérdezte, én kit ajándékozok meg és mivel, és ez zavart, bár nem akartam volna válaszolni. Amikor eljött az idő, hogy végignézzen a termein, elkísértem. Talán nem tartok vele, ha nem érzem úgy, hogy beszélgetésünk nincs lezárva.
A kórteremben valójában halottak feküdtek. Még éltek, de ahogy végignéztem rajtuk, láttam, mikor halnak meg.
– Igazad volt – súgtam Annának.
– Miben?
Csak intettem a fejemmel. Megvártam, míg körbejárta a termet. Minden ágynál megállt és megkérdezte, miben segíthet. Azon gondolkodtam, vajon megmondjam-e neki, hogy lesz, aki nem éri meg a karácsonyt, de aztán nem szóltam egy szót sem. Ismertem az apámat, ő sem árulta volna el. Erre megvolt az oka. Így aztán, amikor Anna kijött a folyosóra, csak rámosolyogtam.
– Te is ugyanezt teszed – mondta visszafelé menet.
– Mit?
– Tudod, hogy csak pár könnyebb napot szerezhetsz nekik, mégsem adod föl. – Megállt a nővérszoba ajtajában. – Hát, szia!
– Szia. – Nem mozdultam. Aztán: – Azt hiszem, terhes vagy.
A meghökkenés az arcán. A boldogság. Ki gondolta volna, ámultam el. Csak ennyi az egész? Jósol az ember, és már jót is tesz? Aztán a szúrás: apám miért nem mondta el, ha egy kis örömöt előre meglátott?
– Honnan veszed?
Megvontam a vállam. – Megérzés. – Elfordultam, amikor eszembe jutott, mit fogadtam meg. Nekem nem lesz. Soha. Már bántam, hogy kiszaladt a számon.
– Mennem kell. A betegeim várnak rám.
Bólintott. – Pedig neked is kéne egy nővér – jegyezte meg a régi, száraz hangján.
Már megint, gondoltam. Megint kibillentett. Fájt a megjegyzése, pedig nem értettem igazán, mire céloz.
Visszaindultam a saját emeletemre. Akkor is Anna szavain gondolkodtam, amikor megigazítottam betegeim párnáját, hogy kényelmesebben feküdjenek.
– Kérek egy pohár vizet – zökkentett ki töprengésemből egy reszelős hang.
Lenéztem a nénire. Aszott barackarc nézett vissza rám. Abban a pillanatban összezavarodott látásom, amit még nem tudtam elfojtani, és fölvillanó emlékekként – mintha a sajátjaim lettek volna – láttam, hogy fölépül a műtétből és szerelmes lesz, majd férjhez megy. Döbbenten bámultam rá. Bőre sárgás volt, szeme sarkában csipa ült – nem olyasvalaki, akire még élet várna. És mégis.
Töltöttem neki egy pohár vizet. Kezem remegett. Ha ő megteheti…
– Ne tessék aggódni – mondtam, és nyújtottam a poharat. Apám minden jóslatot magban tartott, jót, rosszat egyaránt, bár az utóbbi hajlamosabb volt kibukni a száján. Én megtehetem, hogy elmondom a jót. Apróság, de megtehetem. – Két hét, és olyan lesz, mint új korában. Még táncolni is fog az esküvőjén.
Nevetett. – Én? Ugyan már! Inkább a magáén, Juditka.
Az enyémen aztán nem, mondtam volna, de a torkomon akadt a szó. A néni arca a nevetéstől fiatalabbnak tűnt, sajnáltam volna, ha ismét komorrá öregszik. Meg aztán… Elakadt a lélegzetem. Kitárult előttem a jövőlátás minden ostobasága és hiábavalósága, és elvesztem a gondolatok árjában.
– Csak tessék elhinni – tettem le a poharat a szekrényére; szinte kimenekültem a folyosóra.
Arcomra szorítottam kezem. Tudtam, hogy mielőtt apám meghalt volna, jövőmről akart üzenni. Jót vagy rosszat? Rádöbbentem: nem számít, mit üzent. Sem az, amit látok a jövőmben – hiszen alig különbözünk mi ketten: a néni meg én. Én csak egy kicsivel tudok többet, egy egészen kicsivel, mégis arra kértem, higgyen nekem. No és én? Hiszek önmagamnak és annak, amit láttam?
Vagy úgy döntök, hogy nem hiszek, csak annak, amire vágyom?
Összeszorítottam a fogamat, és reméltem, hogy van még valamennyi a szívemből, mert éreznie kell még. Ha meg is szakad, érezni fog.
Ismerem a jövőt. De teszek ellene.
Aztán elfordultam fahéjillatú múltamtól, és miközben klumpán egyre gyorsabban, hangosabban végigkopogott a folyosón, ahogy menekültem a szobám felé, a jövőm végre sósan, áradón felengedett, majd kicsordult.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
