Mindig furcsa érzés száz évvel ezelőtt alkotóktól fantasztikumot olvasni – nem a fantasztikum természete miatt, hanem az író körül felépülő társadalmak természete, és azok hatásai miatt. Amikor Wells és társai igazgatják zsebkendőiket zakójukban, hogy igen, ők felvilágosult, szocialista emberek. Sehol nincs még a mindent elsöprő ideológiai terror, a világ látszólag bürokráciákat épít, hatékonyan, úri képmutatással, a testi, zsigeri dolgoktól elszigetelt civilizációt álmodva.
Akutagava Rjúnoszuke 1927-ben, harmincöt évesen vetett véget saját életének: éppen abban az évben, amikor ez a vékonyka regény megjelent. Akutagava félt, hogy mentális betegség keríti hatalmába. Meghatározatlan szorongás gyötörte. A Víz alatti emberek (Kappa, 河童) egy pszichiátriai intézet gondozottjának narratívája, aki képtelen kalandjairól mesél, legalábbis arra utal, hogy a történet fantazmagória, mégis, a fantasztikus események tényszerű, tárgyilagos leírása ezzel ellentmond. Ez adja a könyv furcsa hatását.
Nem újszerű technika ez a szerzőtől, mondhatni, védjegye írásainak, számos novellájának. Régi legendákat, japán néphiedelmeket, nyugati meséket tett elevenebbé, rémisztőbbé azáltal, hogy a realizmus és a pszichoanalízis eszközeivel vizsgálta őket újra. A Víz alatti emberek egy fiktív társadalom létét sejteti a japán vidék mögött: itt élnek a kappák, ezek az alacsony, madárember-szerű lények, közéjük keveredik a narrátor.
A kapitalizmus és a nihilizmus utópiája / disztópiája ez az ország. A nem dolgozó kappákat elgázosítják és megeszik. A szex egyfajta ragadozó-játszma. A magzatok választhatják, hogy elvetessék őket. Egy szkeptikus költő öngyilkosságot követ el, de visszatér a szelleme: csodálja azokat, akik önkezükkel vetettek véget életüknek, és kíváncsi saját életművének további sorsára. A narrátor, akiből végül a huszonhármas páciens lesz, megfigyel, tűnődik, vitatkozik, kérdez, majd visszatér saját világába, ahol felfedezi, hogy mennyire képmutató, tökéletlen is a mi világunk.
Nincs igazán nagyobb, összetettebb történet, amely súlyt adna a könyvnek (minden értelemben), de valójában nem is akar több lenni, mint egy hosszabb elbeszélés: illusztrációkkal együtt is alig nyolcvan oldal. Annál is érdekesebb, mert Akutagava életművében mégis kulcsfontosságú, jelentős alkotás. Olyannyira, hogy halálának évfordulóját el is nevezték „Kappaki”-nek (július 24). Szatíra a japán társadalom teljesítmény-orientált, anyagias természetéről: beillik a Szép új világ és az 1984 mellé, csak éppen japán oldalról érkezett.
Mindenesetre, létezik ez a könyv nálunk is, csak kissé elfelejtetten hever könyvtárakban, maga a szerző pedig mintha elkerülné a mai olvasók figyelmét. Pedig legjobb novellái újra és újra előkerülnek nyomtatásban, az egyik újrafordított gyűjtemény, A vihar kapujában például már csak azért is érdekes, mert két olyan történetet is tartalmaz, amely Kuroszava nagyszerű filmjét ihlette (Rashômon, 1950), ugyanakkor a fantasztikum iránt fogékonyak is szemezgethetnek az egyes történetek finoman megrajzolt, mitologikus jeleneteiből.
Kétségkívül ennek az életműnek az egyik legjobban sikerült darabja a Víz alatti emberek, ha valaki rátalál antikváriumokban, könyvtárakban, ne szaladjon el felette a figyelme.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
