Az emberek félnek a sötétben. A gyerekek mindenféle rémségeket képzelnek az ágy alá, de sokan még felnőttként se mernének egyedül útnak indulni a vaksötét éjszakában, távol a város fényeitől. Peter V. Brett regénye egy olyan világban játszódik, ahol ezek a félelmek nagyon is megalapozottak. Szörnyetegek, magványok jelennek meg a semmiből napnyugta után, melyek ellepik a világot. Az emberek házaikba rejtőznek és csupán néhány varázsjel, rovás az, ami megakadályozza a lényeket, hogy betörjenek az otthonokba és megöljenek mindenkit. A családok pedig úgy alszanak el, hogy hallják a mágikus védelmeket ütő magványok hangját. Csak kevesen mernek harcolni, még kevesebben élik túl. És ez van minden éjjel.
A fülszöveg alapján az ember egy izgalmas, sötét hangulatú fantasyt várhat, de Brett csak részben teljesíti az elvárásokat – a könyv kiváló, de mást kapunk, mint amire számítunk. A rovásember ugyanis alapvetően egy fejlődésregény. A három főszereplő még gyerek a mű kezdetén és az oldalak előrehaladtával érnek felnőtté. Arlen a legproaktívabb, tenni akar valamit a magványok ellen és így sejthető, hogy a regénysorozatban neki jut majd a katalizátorszerep – ha megéli. Kalandvágyó és kísérletező, általa tudunk meg a legtöbbet a rovásmágiáról. Leesha a női főszereplőnk, egyben ő szenvedi el a legtöbb családon belüli erőszakot. Megtört személyét csak az billenti helyre, amikor talál egy erős mintát magának a falu Gyógyfüvésze (gyógyítója) személyében, aki tanítványának fogadja. Rojerről tudjuk meg a legkevesebbet: ő egy (az első jelenetében) elárvult zsonglőrtanonc, amolyan bárdféle, és meglepő hatásokat képes elérni a hegedűjével. Mindhárom szereplő teljesen más személyiség és az izgalmak nagy része (leszámítva az utolsó száz-százötven oldalt) főként személyes életükhöz, tragédiájukhoz kötődik. Brett annyira árnyaltan dolgozza ki őket, annyira könnyű őket megszeretni, hogy ezektől válik a könyv letehetetlenné. Az számít csak, hogy vajon Arlen megmenti-e édesanyját, túléli-e az utazást a pusztában, és ha igen bejárja-e majd az ismert világot. Hogy Leesha megszabadul-e erőszakos anyjától és férjhez megy-e majd hazug kedveséhez. Hogy Rojer éhen hal-e kegyvesztett mesterével vagy csonka kezével zsonglőrré avatják-e.
Mindezen személyes sorsokon keresztül azonban kibontakoznak egy epikus játszma szálai, melyből sejthetjük, hogy a három főszereplő sorsa valami nagyobb történésnek a része, ami hosszú távon (de nem ebben a kötetben) az egész világra kihatással lehet. Apró utalásokról, történésekről, felfedezésekről van szó, melyek következtében a karakterközpontú dark(os) fantasy kikacsintgat az epikus fantasy irányába. A könyv egyik legnagyobb „hibája” lehetne, hogy a regényt felfoghatjuk egyfajta nagyra nőtt prológusnak egy hosszabb, tényleg epikus léptékű sorozathoz. Ennek egyik jele, hogy a főszereplők a könyv kétharmadáig nem is találkoznak. Brett azonban pont az ügyesen megalkotott karakterekkel küszöböli ki ezt a hibát, hisz annyira megkedvelhetjük őket, hogy személyes konfliktusaik megoldása kerül az előtérbe. Így „kénytelenek vagyunk” rájuk, a jelenre koncentrálni, nem pedig csupán egy sorozat unalmas felvezetését látjuk a műben. A regénynek pedig van saját lezárása is.
A karakterek mellett másodlagos, ám a könyv egyediségét nagymértékben meghatározza a világépítés. Nem mentes a poszt-apokaliptikus vonásoktól, hisz a néhány városra csökkent civilizációban még emlékeznek arra az időre, amikor legyőzték a démonokat, a tudomány fejlett volt. Nehéz belőni a korszakot, hisz virágzó királyságok és mágia jellemezték, de ebből az időből maradt fenn a betonkészítés tudománya és történnek utalások korábban létezett gépekre is. A jelenkor fejlettsége nagyjából a középkori szintre süllyedt vissza (khm..egy fantasynél ez valamiért nem meglepő..), de bizonyos mértékű mágia mindennapos. Ez pedig a démonoktól védő rovásokon alapszik, amit Brett igen ötletesen alkot meg. Találunk rovásozott falakat, póznákat, járóköveket, fegyvereket és pajzsokat is. A kisebb városokban rovások védik a házakat, melyeket sokszor egy helyi írástudó „barkácsol” össze, míg a nagyobb helyeken specializált rovásvetők dolgoznak hidakon, városfalakon, de még néhány utat is rovások oltalmaznak. Ebből látható: a mágia nem tehetséghez kötött: aki ismeri az adott jelet, az képes átlagemberként is felrajzolni és alkalmazni. Mondanom sem kell, a jelek legnagyobb része elveszett. Van azonban egy titokzatos alak, aki az ősi jeleket kutatja és igyekszik azokat a magványok elleni háborúban felhasználni: ő a titokzatos (és címadó) Rovásember, akinek az egész testét rovások borítják és állítólag magványhúst eszik. A fentiekből látható, hogy a szerző felhasználta, ízlelgette majd alaposan testre szabta a „démonok/szörnyetegek dúlta világ” toposzát. A részletgazdagsághoz képest kissé leegyszerűsítettnek találom azonban, hogy minden városnak megvan a maga erősen specializált funkciója: Lakten a vízből, Angiers az erdőkből szerzi árúit, Rizen földet művel, stb.
Ami a sötét hangulatot illeti: jó pár (mellék) szereplő elhullik, és a szerző jól ábrázolja a magványok fenyegetését, hatásukat az emberek mindennapjaira. Találhatunk a könyvben még családion belüli (nemi) erőszakot és egy zaftos árulást is, így az emberek egymás ellen elkövetett szörnyűségeire is van példánk. Mégis úgy éreztem, hogy A rovásember még nem lett igazi „gritty” fantasy – bár nem sokon múlik. A főszereplők, noha sorsuk hányattatott, nincsenek annyira kilátástalan helyzetben, hogy az író felesleges kegyetlenségére panaszkodjunk. Brett történetében akad fény és árnyék is. Csak remélni tudom, hogy a későbbi kötetekben sem erősödnek meg annyira az emberek, hogy a magványokat egyszerű lemészárolandó fogdmegekké degradálja (néhány erre utaló jel sajnos volt).
A könyvnek sajnos akadnak kevésbé jól sikerült részei is. A fent részletezett sötétebb hangulathoz nem passzolnak a Rovásemberhez kötödő jelenetek, melyek nem egyszer (főleg a karakter bevezetésekor) feleslegesen hatásvadászok lettek. A magványok elleni háborúnak is vannak megmagyarázatlan homályos pontjai. A gyengébb lényeket például meg lehet ölni, de nem igazán láttam hogy valaki próbálkozott volna a rovások biztonságos védelméből nyílzáporral csökkenteni a magványpopulációt. A másik oldalról nézve: a magványok nagyjából állati intelligenciával bírnak és tudnak ravaszak is lenni. Ennek ellenére még nem jöttek rá, hogy fatörzseket, sziklákat lehetne hajigálni az emberek házaihoz, védműveihez. Hasonlóan fájdalmas volt számomra Leesha szerelmi szála a könyv második felében, ami a műhöz nem méltóan sztereotipikus és unalmas.
Összességében elmondható, hogy Brett ügyesen egyensúlyozik a dark fantasy reménytelensége, az epikus fantasy egész világra kiható perspektívája, a kalandregények pörgése és a fejlődésregények karakterközpontúsága határán. Csak remélni tudom, hogy nem borul fel mindez a második kötetben, ami A sivatag lándzsája címen decemberben jelenik meg.
Hasznos linkek
Érdekességek:
- A Démon-ciklus egy ötrészes sorozat, melynek A rovásember az első kötete. Angolszász nyelvterületen tavaly jelent meg a harmadik kötet (The Daylight War), a negyedik pedig (The Skull Throne) jövőre várható.
- A rovásembernek két angol címe van: Az Államokban The Warded Man, míg az egyesült Királyságban The Painted Man címmel jelent meg.
- A sorozathoz lazább szálakkal kapcsolódik a The Great Bazaar, and Other Stories antológia, mely egy kisregényen kívül tartalmaz kihagyott jeleneteket, egy fogalomgyűjteményt és egy rováslistát is. Brett második kisregénye, a Brayan’s Gold, is megjelent, míg a harmadik (Messenger’s Legacy ) 2014. novemberében kerül a polcokra.
Hozzászólások
[Arcanist további írásai]
Nemrég olvastam, szórakoztató darab. Mondjuk ezek a dark/heroic hibridek nekem általában bejönnek.
Az első bekezdésről teljesen az Ink jutott az eszembe, bár ott álmokról van szó, a többi bekezdéshez meg már tényleg semmi köze, de ha valakinek bejön a trailer, nézze meg a filmet, szerintem megéri.
https://www.youtube.com/watch?v=ZBGeErufQdY
Egy ilyen SF oldalra idefér.
Kb. a könyv harmadánál járok, és azt hiszem, hogy Leesha szerelmi szálát már nem várom meg. Abercrombie után, hasonlóan sötét és realisztikus hangvételű regényt kerestem, ahol nincs eltúlozva a mágia szerepe és ahol hús-vér karakterek szerepelnek. Ehelyett egy világépítési hibáktól hemzsegő tiniregényt vettem a kezembe. Ráadásul az írásmóddal sem vagyok elégedett.
Számomra csalódás ez könyv, de feltehetően nem én vagyok a célközönség.
Nekem tetszett a Rovásember, de szarvas hibák vannak benne, amik nagyon sokat rontanak a történeten.
A legnagyobb hiba az, hogy amikor Arlen, -a rovásember az erdőben találkozik a zenész fiúval és a gyógyfüves lánnyal, onnantól teljesen bárgyú a történet. A viselkedésük, a párbeszédek, a történet onnantól olyan mintha egy totál tehetségtelen valaki írta volna. Jól elkülönül a regény többi részétől. Számomra így el is rontotta az amúgy jó történetet.
A másik dolog pedig a világ, amiben a történet játszódik. Ez egy epikus történet, ami több vaskos kötetből fog állni. Viszont a cselekmény a világ egy apró területén játszódik, ahol csupán néhány város és falu van. Ez így nem reális hiszen az a világ is biztosan hatalmas, ahol máshol is vannak települések, a világ minden részén. Ahol ugyanilyen problémáik vannak az embereknek a démonokkal. És ott is biztosan vannak harcosok, különleges fegyverek és rovások.