SFmag

A Korongvilág-regényekre már jó ideje erősen jellemző a tematizáltság, amikor Terry Pratchett a mi világunk egy-egy jelenségét figurázza ki, az utóbbi időben pedig a humor mellett egyre inkább a kritikus, gondolkodásra serkentő szándék is megjelenik.

Az Unseen Academicals a varázsló-alsorozathoz tartozik, és a Láthatatlan Egyetem bájosan diszfunkcionális kara és kisegítő személyzete játssza benne a főszerepet. A henye karnak döntenie kell: vagy napi háromszori étkezésre szorítják magukat (nem, nem, soha!), vagy lejátszanak egy focimeccset. A foci azonban Ankh-Morporkban igencsak erőszakos sport, és „új” szabályokra van szükség a megregulázáshoz.

Bár a regény a Láthatatlan Egyetemre fókuszál, ezúttal nem a varázslók a legfontosabb szereplők, hanem négy fiatal, akik az épület működtetésének kis fogaskerekeiként szolgálnak: Nutt, akinek származása még őt magát is megrémíti; Trev Lively, Ankh-Morpork legendás (és halott) csodacsatárának fia; valamint Glenda és Juliet, akik a konyhában szorgoskodnak – egyikük dolgos, két lábbal földön járó teremtés, a másik álmodozó szépség, akinek üres fejéből néha egészen váratlan és lényeglátó kérdések röppennek elő.

Pratchett utóbbi regényeiben rendre és egyre nyíltabban felbukkan a rasszizmus illetve a domináns kultúra nyitottságának és zártságának kérdése. A kronológiailag (és megírás sorrendjében) az Unseen Academicals után következő Snuffban ezt már túlbeszéltnek éreztem, itt azonban eltalálta az arányokat a csodálatos humor, az újabb kifigurázott kulturális elem (a foci), az ismert szereplők (a varázslók) és az újabbak között. Utóbbiak nagyon jól működnek: Trev, az egyszerű fiú, akiből egészen váratlanul tör elő a lélek nemessége (és a fociérzék); Juliet, a gyönyörű és butácska lány, aki nemcsak a maga álmát valósíthatja meg, de másoknak is eladja az álmot; Glenda, a gyakorlatias szakácsnő és Nutt, a túlművelt gyertyaöntő, aki mindenáron értékes akar lenni, mert különben… baj lesz.

Sok szereplő, sok kis történet, de a legerősebb mind közül Nutté. Fajirtás, rasszizmus, emberi gonoszság, fajtól független nemesség, a kedvesség ereje, az igazság természete… ezek a témák mind bele vannak dolgozva ennek a kis lénynek a történetébe, aki a származása terhét cipelve a hátán próbál úgy élni, hogy több, jobb lehessen egy olyan világban, ami Pratchett szavaival élve olyan, mint egy rákokkal teli hordó: a rákok nyüzsögnek, de sosem másznak ki a hordóból, mert amint az egyik elindulna, a többi lerántja az ollójával és rátapos.

Terry Pratchett

Azt szeretem Pratchettben, hogy veszedelmesen szellemes. Szórakoztat. Megnevettet. Aztán jön egy mondat, ami az abszurd szereplők és helyzet dacára is olyannyira igaz, hogy az embernek elakad a lélegzete. Az a fajta igazság ez, ami belevág az emberbe és ott marad a nyoma. És jól is teszi, mert kellemetlen és kényelmetlen igazságok is akadnak köztük (nemcsak selyempapucsos igazságok, de szöges bakancsosak is), és ezekről beszélni kell.

Még egy humoros fantasyben is. Sőt, talán épp a bohóc tudja legjobban megmutatni ezeket. Rengeteg az olyan fantasy, amelyben fajok között feszül szörnyű ellentét, és gyakori a hős, aki elfogadtatja magát és emberként helytáll az elfek/törpék/vámpírok között. De csak mint egyén. A fajok továbbra sem közelednek egymáshoz, a fantasy világokba épített rasszizmus érintetlen marad. Pratchett itt továbbmegy, és úgy ledózerolja a határokat, hogy azokon nem csupán egy kivételes személy tud átslisszolni, hanem valódi társadalmi változásokra is van remény. És ez nem csak Nutt érdeme, hanem mindenkié, aki képes azt mondani a másiknak, származásra, fajra való tekintet nélkül: van benned érték.

Van a könyv végén egy párbeszéd, amikor Nuttnak felajánlják, hogy menjen vissza a népéhez és tanítsa meg őket civilizáltan élni, ő pedig visszakérdez: „és az emberekhez kit fognak küldeni?”

Hát, például Pratchettet az ő csodálatos szavaival és igazságaival.

Hozzászólások

hozzászólás