Az idei Hugo-díjakat augusztus 17-én, vasárnap osztják ki Londonban, a WSFS saját rendezvényén, a LondoCon 3-on. Az eddigi Hugo-hétjeinkhez híven most is kísérletet teszünk az SFmag látószögébe került művek közül minél többet bemutatni.
Elsőként a képzőművészeti kategória (Best Professional Artist) idei jelöltjei kerülnek sorra. Azok is, akikről már volt szó a korábbi (2011.) cikkünkben. A nevek ugyanis – sajnos – szinte évről évre ugyanazok, pedig a magam részéről szívesebben látnék újabbakat is. (Aki nem hiszi, vessen egy pillantást erre a listára.)
Tehát az idei jelöltek – ez a tárgyévben közreadott munkáik alapján dőlt el, azokkal szállnak versenybe, még ha a művészek neve mellett konkrét cím, mint az íróknál, nincs – a következők:
Fiona Staples
Galen Dara
Julie Dillon
Daniel Dos Santos
John Picacio
John Harris
A valaha Hugo-díjra jelölt festők közt egyszerre még soha nem volt ennyi nő (három), ez egyúttal először jelenti azt is, hogy a tárgyév jelöltjeinek a fele nő. Csupán 1971-ben – akkor is a férjével, alkotótársával megosztva – nyert díjat e kategóriában nő, mégpedig Diane és Leo Dillon.
John Picacio 2005 óta folyamatosan ott van a jelöltek között, 2012-ben és 2013-ban díjra is váltotta a jelölést.
Daniel Dos Santos neve a jelöltek közt 2009-ben tűnt fel először, azóta ő is folyamatosan jelen van, de díjat még nem sikerült besöpörnie.
Julie Dillonnak és John Harrisnek ez a második jelölése, Fiona Staples és Galen Dara most szerepelnek először a jelöltek listáján, mint legjobb képzőművész. Kezdjük velük.
Fiona Staplest aligha kell bemutatni a képregények rajongóinak, elismeréseit felsorolni is nehéz, én csak azt nem értem, miért csak most vették őt észre a Hugo-díj szavazói – legalábbis ebben a kategóriában (tavaly ugyanis nyert egy Hugót Best Graphic Story kategóriában, amelyben idén is jelölt – a Sagáért).
Ami talán a legszembetűnőbb a képein: a lényeglátás és a pontosság. Elengedhetetlen tulajdonságok, ha valaki képregényeket illusztrál – megragadni néhány képkockán a történést –, és igaz ez nem csak a kompozícióra, de a kidolgozásra is. Staples méltán van versenyben a Hugóért.
Galen Dara egyedi hangulatú képei a portfóliójában sokkal jobban tetszenek, mint a szavazók rendelkezésére bocsátott, újra elképzelt Óz-világa. Nem csoda: a portfólióban kidolgozottabb, szürreális, sötét hangulatú illusztrációkat találunk, a voter’s packben pedig csak harsány, „eldolgozatlan színekkel” készült vázlatokat.
Érdemes viszont megnézni az amerikai festőnő Lightspeed Magazinnak készített, jellegzetes stílusú illusztrációit is.
Julie Dillon (rokoni kapcsolatra utaló információt nem találtam a 1971-es említett győztesekkel) amerikai illusztrátor, kétszer nyert Chesley-díjat, 2012-ben jelölték World Fantasy-díjra is. A képei mintha aranyló fényben fürdenének; a kompozícióiban gyakoriak az ellipszisek, vagy a szokatlan irányok.
Gyakran ábrázol nőket, színesbőrű és távol-keleti embereket, stílusát azonban kevésbé találom egyedinek, szemben Darával, vagy a soron következő festőével.
John Harris a mezőny „nagy öregje”. Az 1948-ban, Londonban született festő képzeletvilága összefonódott a brit és amerikai sci-fi kiadással, könyvborítóit megtaláljuk Asimov, Pohl, Vance regényein. Ilyen az, amikor klasszikus, elmélyült festészeti tudással valaki science fiction és fantasy képeket (is) készít – méghozzá hagyományos technikával (főként pasztellel és olajjal) –, Harris egyszerűen más ligában játszik, mint bárki a mezőnyben.
Stílusa azonnal felismerhető, rendkívül festői, nem törekszik éles határokra, jóval nagyobb szerepet kapnak a kevert színek, foltok és fények.
Fontosabbak számára a futurisztikus, különös tájak, mint az alakok – képein nincsenek pózoló hősök, az emberek elmosódott, elsöpörhető alakok csupán. Harris munkái éppen ezért nyomasztóak, még ha nagy teret is látunk, a nem evilági fények, színek miatt bezártság érzetünk támad.
Mindezzel szemben a tetoválások és csillanó kardok festője, Daniel Dos Santos mindig is sokkal inkább kiszolgálta azt az igényt, amelyet az SF könyvkiadás az illusztrátortól a mai napig megkövetel: pozőr, kifejezéstelen arcú, lehetőleg vonzó kinézetű alakok véletlenszerű semleges háttér előtt.
Dos Santos munkáit régebben sem kedveltem igazán, valahogy „belőle” is túl sok van, a mostani Hugo-jelölését pedig szerintem magához képest is gyengébb munkákért kapta. Vitathatatlan a technikai tudása (a képek nem számítógépes grafikák, még ha annak is tűnnek), de legalább ennyire a képek üressége is.
A nagy technikai tudáshoz képest a Firefly sorozat (és a Serenity film) színészeire – hiába a törekvés – csak emlékeztetnek az alakok. Árulkodóak az itt-ott értelmetlenül csillanó fények (pl. a pisztoly markolatán), érződik, hogy bizonyos részek jobban érdekelték a festőt (pl. a nő arca, ékszerei), míg a kép többi, érdektelenebb részeit indokolatlanul elnagyolta (pl. Nathan Fillion jobb kézfeje, nadrágja, kabátja).
John Picacio rajzi tudásához kétség sem fér, az arcok fotóreferenciák éles, nagy pontosságú, éppen ezért „fotótorz” reprodukciói. Picacio védjegye az igen egyszerű színhasználat, erős kontrasztok, a kevert technika.
A képek hatása széteső, a két technika – hagyományos rajz és számítógépes grafikai program használata – markánsan elkülönül, a képek mintha nem egységes fejlesztés, hanem utómunka eredményei volnának: nem egymásra épülő színrétegeket, hanem utólagos színezést látunk inkább, amelyekre harmadik rétegként kerül rá egy-egy fényeffekt.
A rétegek itt-ott jóval nagyobb kidolgozottságot mutatnak, mint a kép más felületei, pl. az arcok részletgazdagsága térbeli hatást kölcsönöz – de csak az arcnak. Mellette, az alak ruhája olyan egyszerű, nem is hisszük el, hogy viseli, inkább csak rá van ragasztva – a plakátra.
Összességében, ha választani kellene, én John Harrisre és Fiona Staplesre szavaznék, és egyúttal hoznék valami szabályt, hogy John Picaciót és Dan Dos Santost már ne lehessen jelölni, lássunk helyettük mást.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>