Ahogy azt John Scalzi hazai sikere is bizonyítja, a katonai sci-finek itthon is van rajongótábora. Még inkább így van ez a hősi küzdelmekre és idealizált katonaságra jobban reagáló Amerikában, ahol Jack Campbell Lost Fleet sorozata nagy népszerűségre tett szert.
Valószínűleg nem kis része volt ebben a 2004-ben rebootolt Battlestar Galacticának, amely rögtön hatalmas rajongótábort vonzott magához. A cylonok elől menekülő kis flotta küzdelme hétről hétre milliókat tapasztott a képernyőhöz, és bár a későbbi évadok már nem váltották be a hozzá fűzött reményeket, ahogy a sorozat a kezdeti téma felől egyre inkább a miszticizmus felé mozdult el, a túlerővel szembeni ellenállás hősiességét sikerült jól kiaknáznia.
Hasonló premisszára épít a 2006-ban indult Lost Fleet sorozat is: egy száz éve húzódó űrháború végén a Szövetség a Szindikátus szívébe viszi flottáját, hogy végső csapást mérjen az ellenségre – azonban csapda várja őket. A Szindikátus kapurendszerének kódjai, amik egy áruló révén jutottak hozzájuk, ugyan megnyitották előttük az utat, de azt is elérték, hogy pontosan ott legyenek, ahol az ellenség le tud csapni rájuk. A tárgyalni induló admirálist és főtisztjeit kivégzik, a szétvert sereg élére pedig egy nemrégiben összeszedett és száz éve lefagyasztva az űrben hányódó háborús hős kerül: a legendás Black Jack Geary.
Gearynek nem jut sok idő, hogy megmelegedjen a feneke alatt a flottavezéri szék: egy órájuk van megadni magukat. Ő azonban más utat választ. Hatalmas túlerővel szemben kell valahogy bolygórendszerről bolygórendszerre küzdve hazavezetnie flottáját és elmenekítenie a kapurendszer kulcsát, miközben a Szindikátus üldözi.
Jack Geary teljesen más, lovagiasabb mentalitást képvisel, mint az „új” hadsereg, és a könyvben ezek a nemesebb eszmék ütköznek a háborús bűnök valóságával. A főszereplőnek meg kell küzdenie azzal is, hogy őt a szövetségben legendaként ünneplik, és neki egy róla alkotott, teljesen hamis és eltúlzott képnek kéne megfelelnie, miközben a flottán belül is többen fúrják. A régi és az új típusú katonaság szembenállása állandó konfliktust hordoz magában, amelynek feszültsége jól kiegészíti a külső támadók képében érkező izgalmakat.
Ez valódi katonai sci-fi, űrcsatákkal, taktikai és stratégiai döntésekkel, katonai hierarchián belüli kakaskodásokkal. Az űrcsaták egyébként figyelembe veszik a fizika törvényszerűségeit (például, hogy a nagy távolságok miatt a parancsok adott esetben több perc késéssel érnek el a flotta különböző tagjaihoz, és az ellenfélről kapott képek olykor több órásak), és a könyv vége felé bejött egy érdekes rejtély is, ami a későbbi kötetekben alighanem plusz színt visz majd az űrháború témájába. Eddig ugyanis két emberi csillagbirodalom feszült egymásnak, a demokratikus, szabadságjogokat képviselő Szövetség (természetesen nem titkoltan az idealizált Egyesült Államok könyvbeli megfelelője) és az elnyomó, szabadságjogok megvonásával uralkodó Szindikátus. Egyre inkább úgy néz ki azonban, hogy az emberek nincsenek egyedül a világegyetemben.
A Dauntless – ha valaki túl tudja tenni magát a „háborús becsületkódex” túlidealizált érvényesítésén – egy jól összerakott, izgalmas katonai sci-fi, ahol a csaták lassú és elkerülhetetlen folyamatának határozott szépsége van, és ahol egy erős, konfliktusokat magában hordozó, szilárd értékrenddel bíró főhős diktálja a cselekményt.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
Hadi scifi. Nyaminyami.