SFmag

Vaelin Al Sorna mindössze tízéves gyerek, amikor apja otthagyja egy katonai kolostor kapujának küszöbén, ahol a királyság legnagyobb harcosait képezik ki. Szerencsétlen kölyök nem sok magyarázatot kap, mindössze a családi mottót hebegi el apuka – aki egyébiránt a királyság legfőbb pallosa, azaz hadura –, mielőtt továbblovagolna. A fiú lelkivilágán nem segít az sem, hogy nemrég vesztette el édesanyját, ráadásul kiképzőmestereihez képest R. Lee Erney karakterei szelíd lelkű balett oktatók. A kölyök javára legyen írva, hogy önsajnálat helyett már csak dacból is elhatározza, hogy sikerrel vesz minden elébe gördülő akadályt, amiből akad rengeteg, nemcsak személyes fronton – a gyerekekre váró próbatételek gyakran követelnek életet.

A szemünk előtt felcseperedő legény pedig barátokat szerez és veszt el, illetve ellenségeket szerez és tart meg, valamint természetesen szerelmes is lesz. Persze ezeket nem mind egyszerre teszi, hanem szépen elcsepegtetve a hatszázötven oldalon, amiben természetesen találhatunk cselszövést és háborút egyaránt, de a lényeg mégis végig a hősünkön van, hogy miként éli meg a veszteséget, árulást és sötét titkokat, melyek többsége személyes, nem pedig epikus, egész világra kiható, noha azokból sincs hiány. Ezen a téren leginkább Patrick Rothfuss A szél neve regényére emlékeztet a könyv, habár Vaelin cseppet sem barátságos körülmények között találkozik saját krónikásával.

Ami azt illeti, én pont a keretszálat éreztem a leggyengébbnek A vér énekében. Nem vészes, de igazából túl sokat nem ad hozzá a történethez, legfeljebb annyit, hogy más szemén keresztül láthatjuk hősünket. Természetesen az elmesélt és megélt kalandok között azért akad különbség, aminek oka elsősorban az, hogy Vaelin másokat védjen, és nem pedig, hogy saját magát láttasson jobb színben.

És hogy mire utal a cím? Nem kaszabolásra, mert bár harci jelenetekben nincs híján a regény, Anthony Ryant a vérontásnál magánál sokkal inkább érdekli annak utóhatása. Hősünk különös képességét hívják vér énekének, ami leginkább Peter Parker pókösztönére hasonlít, noha annál jóval misztikusabb és sokrétűbb. Ezt a hatalmat persze Vaelin nem veri nagydobra, és nem csak azért, mert mások irigyelnék ezt az adottságot, hanem mert az inkvizíció lassú tűzön pirítja meg azokat, akik bármilyen különös képesség birtokában vannak. Ahogy azokat is, akik eltérő nézetet vallanak hit kérdésében, vagy úgy egyáltalán bármi más téren, mint az a Királyság vezetőinek tetsző.

Világleírásból nem sokat kapunk, egyrészt azért, mert a kötet első feléig hősünk csak különleges alkalmakkor hagyhatja el a kolostort, de utána is Vaelin szemén keresztül látjuk az Egységes Királyságot és az azon túl elterülő területeket. Félreértés ne essék, kidolgozott kultúrákat kapunk, de Ryan csak annyit láttat belőlük, ami feltétlenül fontos hősünk és a történet megértéséhez.

A világalkotásnál sokkal nagyobb szerepet kap a jellemábrázolás, így nemcsak Vaelin forr ki a szemünk előtt, de a fiú mesterei és barátai, valamint az életében ilyen-olyan okból fontossá váló hölgyek is. Külön dicséret illeti Janus királyt, aki néhány mondattal a regény legmarkánsabb karakterévé növi ki magát.

Töredelmesen bevallom, részint a kerettörténet miatt, de eleinte nem nagyon értettem a sok hozsannát, amit A vér éneke kapott a Goodreads és az Amazon oldalain, de a történet előre haladtával egyre jobban magával ragadott Anthony Ryan regénye. És mivel természetesen a szóban forgó regény egy trilógia nyitódarabja, ezért hát kíváncsi vagyok, mi vár ránk a folytatásokban.

Gondolom, még több háború, sötét titok és Vaelin Al Sorna.

Érdekességek

– A szerző oldala

Hozzászólások

hozzászólás