A nyolcvanas években több meghatározó fantasy mű született, amelyeket ma klasszikusként tartunk számon. Ezek közül több (Setét Torony-ciklus, Raymond E. Feist Az érzőszívű mágusa, Glen Cooktól A Fekete Sereg, Terry Pratchett-től A mágia színe és a klasszikus szerepjátékregények, hogy csak néhányat említsünk) itthon is megjelent, Elizabeth Moon Paksenarrion-ciklusa azonban egy-két vájtfülű olvasót leszámítva egyáltalán nem ismert itthon, holott fontos műről van szó.
Az eredetileg egyetlen történetnek szánt The Deed of Paksenarrion először három kötetre szabdalva jelent meg, az első kötet az unalmas The Sheepfarmer’s Daughter címen jelent meg, ami simán bukásra predesztinálhatta volna, ám olyan új megközelítést hozott a fantasybe, ami kiemelte az akkoriban (is) népszerű questre épülő fantasyk közül és az egyik legnépszerűbb sorozattá tette (jelenleg 10 kötetnél tart, a legutóbbi idén májusban jelent meg), gyakorlatilag huszonöt éve folyamatosan nyomtatásban van és több százezres rajongótábora van szerte a világon.
A történet Paksenarrion (röviden Paks) életét meséli el onnan fogva, hogy egy elrendezett házasság elől menekülve felvételét kéri egy zsoldoskompániába, addig, míg paladin nem lesz belőle. Útja azonban elveti a fantasyben megszokott „kiválasztott hős különleges képességekkel” toposzt, és egy olyan hétköznapi lányt mutat be, akit a szorgalma, kitartása és fejlett erkölcsi érzéke emel ki társai közül és viszi egyre közelebb a dicső célhoz.
Elizabeth Moon hivatásos katona volt (noha számítógépspecialista volt, és nem harcoló egységben működött) és mentősként is dolgozott, ezért elég jó tapasztalata van a katonai egységek működésével és a harctéri sérülésekkel kapcsolatban. Paks a zsoldoskompániában fokozatosan egyre többször kerül éles helyzetbe, és ezeket Moon teljesen hitelesen ábrázolja, mint ahogy a csapat mindennapi életét is. Emiatt az első kötet (tehát a The Deed of Paksenarrion első harmada) lassúnak tűnhet egy mai olvasó számára, ekkor alapozza meg Moon a karaktert, építi fel azt a harcost, aki aztán kitűnik társai közül, de a hadjáratok nem csupán a dicsőségről meg a menő kardviadalokról szólnak, hanem a menetelésről, latrinaásásról, esőben, porban, hőségben küzdésről – és a bajtársakról, akik hullanak, mint a legyek. Moon ugyanabba az iskolába járt, mint Martin, noha pár osztállyal feljebb – nem szent neki sem Paks, sem a társai élete és biztonsága, olyan kegyetlenül bánik velük, ahogyan maga az élet, és az olvasó sosem lehet biztos benne, hogy a hősök megússzák ép bőrrel a kalandokat (amik ilyen realista megközelítésben nem annyira kalandnak, mint inkább szívássorozatnak foghatók fel).
A Phelan herceg zsoldoskompániájában harcoló Paks néhány év hadjárat után, miután legyőznek egy áruló hadurat, meghasonlik, és mivel nem tudja összeegyeztetni a pénzért harcoló csapatok mentalitását a saját értékrendjével (mivel ő a „ jó” oldalán szeretne állni), kilép a csapatból és magányos útra indul.
Itt kezdődik igazán a fantasy, mert míg a regény elején a mágia csak visszafogottan jelent meg, a történet előrehaladtával egyre gyakoribbá válik, és apránként Paksenarrion kitüntetett szerepére is fény derül. Állítólag Elizabeth Moont zavarta a DnD játékok életszerűtlen paladin-képe, és ezért próbált regényében egy olyan alakot alkotni, aki megfelel a paladinság minden kritériumának, ugyanakkor hús-vér ember. Ez az egyensúlyozás a kiválasztott hős és az alulról, önerőből magát felküzdő lány között nehéz feladat lehetett, amit Moon jól teljesít.
Ahogy Paks egyre nagyobb figyelmet kelt a lovagok között is, úgy figyel fel rá egy sötét hatalom is, és próbálja megtörni. Moon nem kíméli hősét, a második kötet végén konkrétan a gödör fenekén hagyja ott, megalázva, meggyötörve, gyáván, saját magából kifordítva, hogy aztán ismét felálljon és legyőzze saját korlátait. Gyógyulása nem varázsütésre, mágiával történik, hanem sok munkával és jelleme megszilárdulásával, és amikor a könyv legvégén a szerző még utoljára megkínozza hősét, a végeredmény egy valódi paladin, egy szent, akit nem egy vallás mozgat, hanem a saját igazságérzete.
Gyönyörű, nagy ívű történet, mely több addig fennálló hagyományt is felrúg: nemcsak a kiválasztott hős mítoszával számol le (hiszen Paks önerőből lesz az, aki, tán csak egy kicsi isteni figyelem segíti), hanem egy mitikus történetet mond el végtelenül realista eszközökkel (ennyi vér, verejték, sár és munka tán még sosem volt korábban fantasyben), és bár a sztori maga klasszikus (trónra kerül az elveszett örökös), nem az eltűnt királyt követi, nem őt helyezi középpontba, hanem a katonát, aki megtalálja a királyt. Ráadásul a hőse egy nő, aki férfiak között és velük egyenrangúként keresi egy nagyon is férfias szakmával a kenyerét.
A regénynek ugyanakkor van több gyenge pontja is. Mivel Paksenarriont nem érdekli a szex, és ezért az erős női hőst hagyományos női szerepben nem láthatjuk, ez hiányérzetet kelthet. Viselkedéséből, konfliktusmegoldásaiból ugyan egy nő képe rajzolódik ki, és végtére is a szentek cölibátusa teljesen elfogadott dolog, de kihagyott lehetőségnek éreztem a szex kérdésének mellőzését a könyvben. Lemondani a szexről egy dolog, de nem is érezni azt, hogy valamiről lemond a hős, a könnyebbik út. (Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy bár Paks maga nem kezdeményez szexet, a szexualitás más szereplők esetén jelen van a történetben, és a zsoldostársaságban szerzett első tapasztalata egyike egy erőszakra tett kísérlet). Gond lehet továbbá a lassan felfutó történetív, amit valóban csak az 1024 oldalas omnibus kötettel lehet ténylegesen élvezni, az első kiadás szétdarabolásával a sztori akadozónak és antikatartikusnak tűnhetett. Engem zavart az is, hogy érződnek a regényen a szerepjátékos gyökerek (Moon Greyhawk-játékos volt), mert bár a világ ábrázolása realisztikus, a „kasztok” és a mágia működése DnD-t idéz, még ha az írónő rendkívül mértéktartó is ebben, és ügyel arra, hogy a bildungsroman ne legyen ilyen földhözragadt környezetben parodisztikusan heroikus.
Mindazonáltal tökéletesen érthető, miért volt ez a regény népszerű a nyolcvanas évek végén, és miért az még mindig, és egészen bizonyos, hogy Paksenarrion sok női fantasy hősnek ihlető alakja lehetett. (Erős a gyanúm, hogy George R. R. Martin is olvashatta a The Deed of Paksenarriont, és nem csak amiatt, ahogyan a karaktereit kezeli, hiszen tarth-i Brienne akár Paks húga is lehetne.) Elizabeth Moon majdnem tökéletes egyensúlyt talált a low és a high fantasy között, és műve egyike a fantasy mérföldköveinek, amit még most, majdnem harminc évvel első megjelenése után is érdemes elolvasni.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
Paladin? Nofene 😀 A kaszt életszerűsítését célzó könyvvel én is találkoztam már, de az egy modern „hard magic” stílusú regény:
Tim Akers: The Horns of Ruin
@Noro: Érdekesen hangzik. 🙂
Mennyire jó könyvek? Fantasy rajongóként tetszene? Például A tűz és jég dala az egyik kedvenc sorozatom. Ezen kívül még van jó pár, amit szeretek, leginkább a low fantasy-t.
Sajnos meg kell várnom, amíg kijön magyarul.
@Nalenth: Szerintem, ha A tűz és jég dala tetszett, de el tudod viselni, ha erősebb a fekete-fehér felosztás egy világban, akkor jó eséllyel ez is tetszeni fog, mert ez a sorozat is nagyon erősen a karakterekre épít és elég realisztikusan ábrázolja a harcot és a mindennapi életet.
@hanna: Köszönöm a választ. Jól sikerült az ismertető, meghozta hozzá a kedvem. 🙂
Remélem hamarosan kiadják magyarul, minőségi fordítással. Ha jól tudom a Delta Vision kiadó tervezi is, bár nem mostanában lesz aktuális.
@hanna: Van esély a sorozat megjelenésére a Gabo kiadónál?
A Delta Vision fórumán szavazás alatt van, de nem hiszem, hogy tíz éven belül lesz rá prioritásuk (csak a félreértés elkerülése végett: nem gúnyos hangnemben írom, komolyan gondolom).
@Nalenth: Gondolkodtunk rajta, de kevés esélyt látok rá (inkább a frissebb megjelenésekre koncentrálunk).
A Deltánál jó helye lenne egyébként, mivel pont azokra a DnD köpönyegéből kibújt fantasykra reflektál és azokat gondolja tovább, amelyek régóta a DV fantasykiadásának gerincét adják.