SFmag

[A szerző megjegyzése: Ez a három részes cikk együtt teszi ki annak a készülő monográfiának második fejezetét, amely a fantasy-irodalom történetét, fejlődését, hatásait vizsgálja – részletesen 1814-2014 között. A könyv részleteit közzétéve kérek segítséget, megjegyzéseket, kérdéseket, hozzáfűznivalókat, hogy az anyagból tényleg ne maradjanak le lényeges dolgok. „A fantasy elődei” című fejezet a fantasy inspirációs forrásait vizsgálja. A könyvről és a módszertanról további információk itt.]

Sok fantasy-szerző emel át fiktív lényeket, történeti motívumokat ókori mitológiákból, középkori mondákból, néphiedelmekből, tehát a fantasy megértéséhez részben itt kell keresnünk a válaszokat. Természetesen nem arról van szó, hogy minden fantasy ezt az útvonalat követi, de a zsáner vizsgálatába ez egy viszonylag jó belépési pont – ennek a fejezetnek tehát célja röviden bemutatni a leggyakrabban hivatkozott mitológiákat, irodalmi műveket és folklórt, mint a fantasy forrásait és esetleges elődeit.[1]

Joseph Campbell 1949-ben megjelent könyve, Az ezerarcú hős kimerítő tanulmány arról, hogy miért virágoznak a mítoszok, és milyen hasonlóságok fedezhetőek fel bennük: a monomítosz elméletében abból indul ki, hogy a mitológia szimbólumai nem mesterséges emberi találmányok, hanem a psziché spontán megnyilatkozásai. Úgy véli, a „mitológia és a rítus legfőbb szerepe mindig is az volt, hogy olyan szimbólumokat szolgáltasson, amelyek előrehajtják az emberi lelket, ellenpontozva azokat az állandó fantáziákat, amelyek éppen ellenkezőleg: igyekeznek azt gúzsba kötni.”[2]

Felfedezi, hogy a világ legtávolibb tájain születő mítoszoknak is hasonló felépítésük van, történeti motívumaik pedig különös egyezést mutatnak. A könyv fejezeteiben a hős útjáról beszél, ahogy átesik a megszokott fordulatokon (kalandra hívás, beavatás, próbatételek, külső segítség, a hős átalakulása, stb.), ezeket megmutatja az egyes népek mítoszaiban, majd ezzel a munkásságával később olyan szerzők életművére is hat, mint E. R. Eddison, J. R. R. Tolkien, vagy éppen George Lucas, akik a fantasy eszközeivel a monomítosz nyomán igyekeztek saját mitológiát teremteni.[3]

Hogy a fantasy mennyiben próbál meg a mítoszok helyébe lépni, ezt lehetetlen felmérni (valószínűleg egyáltalán nem ez a célja), de az világosnak tűnik, hogy a fantasy megpróbálja továbbvinni a mítoszok és legendák egyes hatásait és alapvető funkcióit, eképpen tehát a fantasy közelebb áll a mítoszokhoz, mesékhez, mint a modern irodalom lineáris fejlődéstörténetének bármely újabb formáihoz. A fantasy hagyományőrző szerepéről Jim Casey írja: „a fantasztikus művekben lehetnek modernista technikák, mint tudatfolyam, parallax (különböző nézőpontok) vagy metafikciós kísérletek, de ezek a művek ritkán fogadják el a modernizmus buzgó tradíció-ellenességét”.[4]

Megkezdve a kutatást észrevehetjük, hogy az egyik legnagyobb szakirodalma Tolkien előképeinek van: ő régi mítoszokat, középkori irodalmat, epikus költeményeket egyaránt tanulmányozott (A Szilmarilok maga is egyszerzős angol mitológiának indult), tehát talán a legrégebbi anyagokat vizsgálta, amelyek a fantasy egészét inspirálták.

Egy jó példa az óészaki mitológiai és hősi énekek gyűjteménye, az Edda. Tolkien filológusként többek között neveket kölcsönzött a műből; ha összevetjük a Völuspá ide vonatkozó versszakait és A hobbit törpjeinek neveit, azonnal láthatjuk a hasonlóságot (sok helyen akár teljes egyezést):

11. Nýi, Niði, / Norðri, Suðri, / Austri, Vestri, / Alþjófr, Dvalinn, / Nár ok Náinn / Nípingr, Dáinn / Bívurr, Bávurr, / Bömburr, Nóri, / Ánn ok Ánarr, / Óinn, Mjöðvitnir.

12. Veggr ok Gandalfr, / Vindalfr, Þorinn, / Þrár ok Þráinn, / Þekkr, Litr ok Vitr, / Nýr ok Nýráðr, / nú hefi ek dverga, / Reginn ok Ráðsviðr, / rétt of talða.

13. Fíli, Kíli, / Fundinn, Náli, / Hefti, Víli, /Hannar, Svíurr, / Billingr, Brúni, / Bíldr ok Buri, /

Frár, Hornbori, / Frægr ok Lóni, / Aurvangr, Jari, / Eikinskjaldi.[5]

A tolkieni fantasy szempontjából újabb fontos forrás egy óangol eposz, a Beowulf. Tolkien több motívumot is átemel, nem csak nyelvészeti szempontból (noha A Gyűrűk Ura neveiben többször felfedezhető óangol eredetű szó, pl. Rohan lovas népénél az Éo– előtag, amely lovat jelent[6]), hanem karaktereiben, történeti fordulataiban is. A Beowulf angol fordítását egyébként maga Tolkien is elkészítette (ez 90 évvel később, 2014-ben jelent meg). Magyar nyelven [először][7] az ELTE Anglisztika Tanszék kiadványában jelent meg 1994-ben, Szegő György fordításában. A kötet szerkesztője, Halácsy Katalin írja: „a Beowulf az angol és valamennyi germán nyelv egyedülálló emléke. Az egyetlen olyan, hőskorban keletkezett, a népvándorlás korára visszanyúló epikus költemény, amely teljes terjedelmében fennmaradt. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ez a 3182 sor az angolok, illetve a germánok Odüsszeiája és Iliásza.”[8]

Természetesen maga az Odüsszeia (utazás) és az Iliász (háború) is komoly inspirációs forrás a mai fantasy-íróknak, a görög mitológia elemei pedig gyakran visszaköszönnek az egyes művekben. Kentaurok, minótauruszok, küklopszok, medúszák, szfinxek megszámlálhatatlan fantasy-regényben és szerepjátékban jelennek meg újra éa újra, az egyes történeti motívumok (Prométheusz sorsa, Heraklész megpróbáltatásai, Delphoi jóslatai, stb.) pedig több szerzőt is inspiráltak.[9] A görög mitológia forrásait bátran kutathatjuk Robert Graves, Trencsényi-Waldapfel Imre, és más kutatók összefoglaló köteteiben, de a görög-római mitológia összefoglalását remek, áttekinthető formában már Ovidius is közölte az Átváltozások című gyűjteményében.

A fantasy újabb, akár jelenleg gyakorlott vallásokból, azok kanonikus és apokrif könyveiből, dogmáiból és példabeszédeiből is merít. A Biblia és az ókeresztény mitológia számos szerző alapvető ihletforrása (Madeleine L’Engle, C. S. Lewis), de ugyanez elmondható a judaizmusról (Michael Chabon), iszlámról (Saladin Ahmed: Throne of the Crescent Moon), hinduizmusról (Roger Zelazny: A Fény Ura), taoizmusról (Ursula K. Le Guin: Szigetvilág varázslója), és a sintoizmusól is (Mijazaki Hajao: Chihiro szellemországban). A vallások túlvilág-képei is visszaköszönnek fantasztikus szövegekben, világképükben. Dante főműve, az Isteni színjáték például a „bangsian” fantasy egyik ősforrásaként is működik, ha maga nem is tekinthető fantasynek (önéletrajzi, allegorikus elemeket is tartalmazó elbeszélő költemény), ennek ellenére a fantasy egészére hatalmas hatással volt (Neil Gaiman Sandman-képregényei, a Dante’s Inferno videojáték, Philip Pullman: A borostyán távcső, stb. pokol-képei mind Dante művéből merítenek).

A középkori forrásokból a küldetés-motívumot használó Artúr-mondakör tekinthető a legnagyobb hatásúnak, ezt több szerző feldolgozta, vagy csak felhasználta díszletei részeként (T. H. White: Üdv néked, Arthur nagy király!, Marion Zimmer Bradley: Avalon ködbe vész, Roger Zelazny: Amber hercegei, Stephen Lawhead: Pendragon, Stephen King: A Setét Torony, stb.). A mondakör egyik legismertebb és leggyakrabban hivatkozott forrása Sir Thomas Malory összeállítása, a Le Morte d’Arthur,[10] ez több korábbi anyagból válogat össze egy viszonylag koherens és teljességre törekvő szöveget. Egy korábbi, kapcsolódó, de szintén gyakran hivatkozott anyag a Tolkien fordításában is megjelent Sir Gawain és a zöld lovag[11] című középangol, alliteráló verses lovagregény a 14. századból, az egyik legfontosabb szimbolikus költemény, amely germán és kelta folklórból egyaránt merít.

A német Faust-legenda első írásos forrásait 1587-ből találhatjuk meg,[12] viszont a következő évszázadokban ez a történet-típus számos fantasy alapmotívumaként is megjelenik. A történet lényege az olyan hatalom, amelyért súlyos árat kell fizetnie a halandónak. Akárcsak az Artúr-mondakörhöz írt interpretációk, a fausti irodalom is könyvespolcokat tölthetne meg. Az első és máig legismertebb feldolgozás Johann Wolfgang Goethe nevéhez fűződik, de a mágikus realizmusban, a modern horror- és fantasy-irodalomban is több példát lehet mondani fausti ihletésű történetekre (Mihail Bulgakov: Mester és Margarita, Clive Barker: Kárhozat, Terry Pratchett: Eric, stb.).

Ésszerű lenne legalább említés szintjén tárgyalni a további mitológiákat, mondákat, de a fentiekből is extrapolálható, hogy a fantasy-író a lehető legtöbb és legrégibb anyagokból is képes ihletet gyűjteni, legyen szó még esetenként a sumér Gilgames-eposzról (Robert Silverberg: Gilgamesh the King), a walesi Mabinogionról (Evangeline Walton: Mabinogion), az ófrancia Roland-énekről (Stephen King: A Setét Torony), a német Nibelung-énekről (J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura), szláv néphiedelmekről, esetleg Ipolyi Arnold magyar mitológiai gyűjtéséről is. Ez a fejezet természetesen nem vállalkozhat teljes folklorisztikai-mitológiai előkép-kutatásra, de a fantasy forrásainak hatalmas távlatait remélhetőleg legalább sejteti.[13]

Hozzászólások

hozzászólás