[A szerző megjegyzése: Ez a három részes cikk együtt teszi ki annak a készülő monográfiának második fejezetét, amely a fantasy-irodalom történetét, fejlődését, hatásait vizsgálja – részletesen 1814-2014 között. A könyv részleteit közzétéve kérek segítséget, megjegyzéseket, kérdéseket, hozzáfűznivalókat, hogy az anyagból tényleg ne maradjanak le lényeges dolgok. „A fantasy elődei” című fejezet a fantasy inspirációs forrásait vizsgálja. A könyvről és a módszertanról további információk itt.]
Sok fantasy-szerző emel át fiktív lényeket, történeti motívumokat ókori mitológiákból, középkori mondákból, néphiedelmekből, tehát a fantasy megértéséhez részben itt kell keresnünk a válaszokat. Természetesen nem arról van szó, hogy minden fantasy ezt az útvonalat követi, de a zsáner vizsgálatába ez egy viszonylag jó belépési pont – ennek a fejezetnek tehát célja röviden bemutatni a leggyakrabban hivatkozott mitológiákat, irodalmi műveket és folklórt, mint a fantasy forrásait és esetleges elődeit.[1]
Joseph Campbell 1949-ben megjelent könyve, Az ezerarcú hős kimerítő tanulmány arról, hogy miért virágoznak a mítoszok, és milyen hasonlóságok fedezhetőek fel bennük: a monomítosz elméletében abból indul ki, hogy a mitológia szimbólumai nem mesterséges emberi találmányok, hanem a psziché spontán megnyilatkozásai. Úgy véli, a „mitológia és a rítus legfőbb szerepe mindig is az volt, hogy olyan szimbólumokat szolgáltasson, amelyek előrehajtják az emberi lelket, ellenpontozva azokat az állandó fantáziákat, amelyek éppen ellenkezőleg: igyekeznek azt gúzsba kötni.”[2]
Felfedezi, hogy a világ legtávolibb tájain születő mítoszoknak is hasonló felépítésük van, történeti motívumaik pedig különös egyezést mutatnak. A könyv fejezeteiben a hős útjáról beszél, ahogy átesik a megszokott fordulatokon (kalandra hívás, beavatás, próbatételek, külső segítség, a hős átalakulása, stb.), ezeket megmutatja az egyes népek mítoszaiban, majd ezzel a munkásságával később olyan szerzők életművére is hat, mint E. R. Eddison, J. R. R. Tolkien, vagy éppen George Lucas, akik a fantasy eszközeivel a monomítosz nyomán igyekeztek saját mitológiát teremteni.[3]
Hogy a fantasy mennyiben próbál meg a mítoszok helyébe lépni, ezt lehetetlen felmérni (valószínűleg egyáltalán nem ez a célja), de az világosnak tűnik, hogy a fantasy megpróbálja továbbvinni a mítoszok és legendák egyes hatásait és alapvető funkcióit, eképpen tehát a fantasy közelebb áll a mítoszokhoz, mesékhez, mint a modern irodalom lineáris fejlődéstörténetének bármely újabb formáihoz. A fantasy hagyományőrző szerepéről Jim Casey írja: „a fantasztikus művekben lehetnek modernista technikák, mint tudatfolyam, parallax (különböző nézőpontok) vagy metafikciós kísérletek, de ezek a művek ritkán fogadják el a modernizmus buzgó tradíció-ellenességét”.[4]
Megkezdve a kutatást észrevehetjük, hogy az egyik legnagyobb szakirodalma Tolkien előképeinek van: ő régi mítoszokat, középkori irodalmat, epikus költeményeket egyaránt tanulmányozott (A Szilmarilok maga is egyszerzős angol mitológiának indult), tehát talán a legrégebbi anyagokat vizsgálta, amelyek a fantasy egészét inspirálták.
Egy jó példa az óészaki mitológiai és hősi énekek gyűjteménye, az Edda. Tolkien filológusként többek között neveket kölcsönzött a műből; ha összevetjük a Völuspá ide vonatkozó versszakait és A hobbit törpjeinek neveit, azonnal láthatjuk a hasonlóságot (sok helyen akár teljes egyezést):
11. Nýi, Niði, / Norðri, Suðri, / Austri, Vestri, / Alþjófr, Dvalinn, / Nár ok Náinn / Nípingr, Dáinn / Bívurr, Bávurr, / Bömburr, Nóri, / Ánn ok Ánarr, / Óinn, Mjöðvitnir.
12. Veggr ok Gandalfr, / Vindalfr, Þorinn, / Þrár ok Þráinn, / Þekkr, Litr ok Vitr, / Nýr ok Nýráðr, / nú hefi ek dverga, / Reginn ok Ráðsviðr, / rétt of talða.
13. Fíli, Kíli, / Fundinn, Náli, / Hefti, Víli, /Hannar, Svíurr, / Billingr, Brúni, / Bíldr ok Buri, /
Frár, Hornbori, / Frægr ok Lóni, / Aurvangr, Jari, / Eikinskjaldi.[5]
A tolkieni fantasy szempontjából újabb fontos forrás egy óangol eposz, a Beowulf. Tolkien több motívumot is átemel, nem csak nyelvészeti szempontból (noha A Gyűrűk Ura neveiben többször felfedezhető óangol eredetű szó, pl. Rohan lovas népénél az Éo– előtag, amely lovat jelent[6]), hanem karaktereiben, történeti fordulataiban is. A Beowulf angol fordítását egyébként maga Tolkien is elkészítette (ez 90 évvel később, 2014-ben jelent meg). Magyar nyelven [először][7] az ELTE Anglisztika Tanszék kiadványában jelent meg 1994-ben, Szegő György fordításában. A kötet szerkesztője, Halácsy Katalin írja: „a Beowulf az angol és valamennyi germán nyelv egyedülálló emléke. Az egyetlen olyan, hőskorban keletkezett, a népvándorlás korára visszanyúló epikus költemény, amely teljes terjedelmében fennmaradt. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ez a 3182 sor az angolok, illetve a germánok Odüsszeiája és Iliásza.”[8]
Természetesen maga az Odüsszeia (utazás) és az Iliász (háború) is komoly inspirációs forrás a mai fantasy-íróknak, a görög mitológia elemei pedig gyakran visszaköszönnek az egyes művekben. Kentaurok, minótauruszok, küklopszok, medúszák, szfinxek megszámlálhatatlan fantasy-regényben és szerepjátékban jelennek meg újra éa újra, az egyes történeti motívumok (Prométheusz sorsa, Heraklész megpróbáltatásai, Delphoi jóslatai, stb.) pedig több szerzőt is inspiráltak.[9] A görög mitológia forrásait bátran kutathatjuk Robert Graves, Trencsényi-Waldapfel Imre, és más kutatók összefoglaló köteteiben, de a görög-római mitológia összefoglalását remek, áttekinthető formában már Ovidius is közölte az Átváltozások című gyűjteményében.
A fantasy újabb, akár jelenleg gyakorlott vallásokból, azok kanonikus és apokrif könyveiből, dogmáiból és példabeszédeiből is merít. A Biblia és az ókeresztény mitológia számos szerző alapvető ihletforrása (Madeleine L’Engle, C. S. Lewis), de ugyanez elmondható a judaizmusról (Michael Chabon), iszlámról (Saladin Ahmed: Throne of the Crescent Moon), hinduizmusról (Roger Zelazny: A Fény Ura), taoizmusról (Ursula K. Le Guin: Szigetvilág varázslója), és a sintoizmusól is (Mijazaki Hajao: Chihiro szellemországban). A vallások túlvilág-képei is visszaköszönnek fantasztikus szövegekben, világképükben. Dante főműve, az Isteni színjáték például a „bangsian” fantasy egyik ősforrásaként is működik, ha maga nem is tekinthető fantasynek (önéletrajzi, allegorikus elemeket is tartalmazó elbeszélő költemény), ennek ellenére a fantasy egészére hatalmas hatással volt (Neil Gaiman Sandman-képregényei, a Dante’s Inferno videojáték, Philip Pullman: A borostyán távcső, stb. pokol-képei mind Dante művéből merítenek).
A középkori forrásokból a küldetés-motívumot használó Artúr-mondakör tekinthető a legnagyobb hatásúnak, ezt több szerző feldolgozta, vagy csak felhasználta díszletei részeként (T. H. White: Üdv néked, Arthur nagy király!, Marion Zimmer Bradley: Avalon ködbe vész, Roger Zelazny: Amber hercegei, Stephen Lawhead: Pendragon, Stephen King: A Setét Torony, stb.). A mondakör egyik legismertebb és leggyakrabban hivatkozott forrása Sir Thomas Malory összeállítása, a Le Morte d’Arthur,[10] ez több korábbi anyagból válogat össze egy viszonylag koherens és teljességre törekvő szöveget. Egy korábbi, kapcsolódó, de szintén gyakran hivatkozott anyag a Tolkien fordításában is megjelent Sir Gawain és a zöld lovag[11] című középangol, alliteráló verses lovagregény a 14. századból, az egyik legfontosabb szimbolikus költemény, amely germán és kelta folklórból egyaránt merít.
A német Faust-legenda első írásos forrásait 1587-ből találhatjuk meg,[12] viszont a következő évszázadokban ez a történet-típus számos fantasy alapmotívumaként is megjelenik. A történet lényege az olyan hatalom, amelyért súlyos árat kell fizetnie a halandónak. Akárcsak az Artúr-mondakörhöz írt interpretációk, a fausti irodalom is könyvespolcokat tölthetne meg. Az első és máig legismertebb feldolgozás Johann Wolfgang Goethe nevéhez fűződik, de a mágikus realizmusban, a modern horror- és fantasy-irodalomban is több példát lehet mondani fausti ihletésű történetekre (Mihail Bulgakov: Mester és Margarita, Clive Barker: Kárhozat, Terry Pratchett: Eric, stb.).
Ésszerű lenne legalább említés szintjén tárgyalni a további mitológiákat, mondákat, de a fentiekből is extrapolálható, hogy a fantasy-író a lehető legtöbb és legrégibb anyagokból is képes ihletet gyűjteni, legyen szó még esetenként a sumér Gilgames-eposzról (Robert Silverberg: Gilgamesh the King), a walesi Mabinogionról (Evangeline Walton: Mabinogion), az ófrancia Roland-énekről (Stephen King: A Setét Torony), a német Nibelung-énekről (J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura), szláv néphiedelmekről, esetleg Ipolyi Arnold magyar mitológiai gyűjtéséről is. Ez a fejezet természetesen nem vállalkozhat teljes folklorisztikai-mitológiai előkép-kutatásra, de a fantasy forrásainak hatalmas távlatait remélhetőleg legalább sejteti.[13]
[1] Vö. „taproot text” szócikk = The Encyclopedia of Fantasy, szerk. John Clute, John Grant, Orbit, 1997. 921.
[2] Joseph Campbell, Az ezerarcú hős, Budapest, Édesvíz, 2010.
[3] A jelenséggel a Skywalker Ranchon forgatott The Power of Myth (1988) című PBS-dokumentumsorozat is foglalkozik, a sorozathoz hasonló címen könyvet is adtak ki.
[4] Jim Casey, Modernism and postmodernism, = The Cambridge Companion to Fantasy Literature, szerk. Edward James, Farah Mendlesohn, Cambridge, 2012. 115.
[5] A Völuspá óizlandi és angol nyelven: http://www.voluspa.org/voluspa.htm (Letöltve: 2014. május 8.)
[6] Hugo Joly-Morin, „Beowulf” and the Influence of Old English on J. R. R. Tolkien’s The Lord of the Rings, 2012. http://www.academia.edu/1567195/Beowulf_and_the_Influence_of_Old_English_on_J.R.R._Tolkiens_The_Lord_of_the_Rings (Letöltve: 2014. május 13.)
[7] A Magyar Tolkien Társaság Facebook-csoportjában értesültem egy új fordítás előkészületeiről.
[8] Beowulf, ford. Szegő György, szerk., előszó Halácsy Katalin, Bp., ELTE Anglisztika Tanszék, 1994. 1.
[9] Victoria Hooper, Fantasy Influences: Ancient Greek Mythology, Fantasy Faction, 2012. 08. 25. http://fantasy-faction.com/2012/fantasy-influences-ancient-greek-mythology-part-one (Letöltve: 2014. május 13.)
[10] Thomas Malory, Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája, Bp., Háttér, 1998.
[11] Sir Gawain és a zöld lovag zord históriája régi angol versben a brit előidőkből, ford. Vajda Miklós, Magyar Helikon, 1960.
[12] Historia von D. Johann Fausten, Frankfurt am Main, Johann Spies, 1587.
[13] Az egyes mondák, mítoszok magyar kiadásairól részletesebb válogatást lásd a könyv végén található ajánló bibliográfiában.
Képek forrása: 1. John William Waterhouse, Ulysses and the Sirens, 1891., 2. Liza Paitz Spindler interpretációja, 3. W.G. Collingwood: Odin Rides to Hel, 4. Victor Mikhailovich Vasnetsov: The Four Horsemen of Apocalypse, 5. John Howe: Sir Gawain and the Green Knight
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
„Ésszerű lenne legalább említés szintjén tárgyalni a további mitológiákat, mondákat, de a fentiekből is extrapolálható, hogy a fantasy-író a lehető legtöbb és legrégibb anyagokból is képes ihletet gyűjteni,…. esetleg Ipolyi Arnold magyar mitológiai gyűjtéséről is.”
Ismételten eszembe juttatta fenti írás, azt az űrt, ami a magyar fantasyban tátong. Mind írott, mind filmes formában.
Azt hiszem minden olvasó magyar ember ismeri Komjáthy István Mondák könyve című művét. Nem tudok arról, hogy bárkit, írót, vagy filmest megihletett volna az elmúlt évtizedek során.
Egyáltalán hiányolom a hun-magyar legendakörnek, mint ihlető forrásnak a jelenlétét.
Hogy egy példát említsek…
Ott van a csodaszarvas legendája, Hunor és Magor története. Azt hiszem, ragyogó fantasy alapot jelentene…
Arról nem is beszélve, hogy amilyen sokat tudunk már az északi-germán mitológia isteneiről, hőseiről (á` la Hollywood…), olyan kevés ismeret van a mi mitikus, pusztai hitvilágunk megszemélyesített alakjairól…
@dbl: Fonyódi Tibor, azt hiszem, hat részes sorozatot szentelt ennek (Kalandor, majd Gold Book kiadó), de Szélesi Sándornak is volt egy trilógiája (szintén Kalandor), ami a magyar mondavilágra épült. Sőt, Bán Mór Kárpáthia univerzuma (Cherubion, Gold Book) is erős gyökerekkel rendelkezik.
Így aztán teljesen érthetetlen az a kijelentés, hogy „Egyáltalán hiányolom a hun-magyar legendakörnek, mint ihlető forrásnak a jelenlétét.”
…és akkor még nem is beszéltünk (ne is beszéljünk) Avatara munkásságáról :p
„…a modern irodalom lineáris fejlődéstörténetének” – de szerencsések ezek a modern irodalomtörténészek! 🙂