Godzillát ugyanúgy nem kell bemutatni a nagyérdeműnek, mint ahogy Pókembert sem. A mutáns szörnyeteg 1954-es debütálása óta ikonná, pop kultúránk szerves részévé vált, akivel számtalan médiumban – film, rajzfilm, videojáték, képregény – találkozhattunk, és aki epigonok sokaságát ihlette meg. A figurát magát a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák, a Szerencsés Sárkány 5. nevű halászhajó tragédiája, valamint az amerikai szörnyfilmek, mint a King Kong vagy a Pánik New Yorkban inspirálták, és huszonnyolc japán filmben szerepelt. 1998-ban az amerikaiak is megkísérelték filmre vinni a maguk Godzilláját Roland Emmerich rendezésével, hogy aztán az alkotás elhasaljon kritikusok és Godzilla-rajongók előtt egyaránt, és Hollywood csak tizenhat évvel később – és az eredeti után kereken hatvan évvel – próbálkozzon újra a Szörnyek Királyával.
A történet szerint 1954-ben – mikor máskor? – véletlenül felébresztenek szendergéséből egy őskori fenevadat, amit aztán hasztalanul próbálnak elpusztítani atomcsapásokkal, a lény ugyanis nukleáris energiával táplálkozik. A teremtmény létét megpróbálják eltitkolni a nyilvánosság elől, hogy aztán a kilencvenes évek végén rejtélyes természeti katasztrófa pusztítson el egy japán atomerőművet. A tragédiában veszti el hősünk, Ford Brody (Aaron Johnson) kisfiúként édesanyját, és félig édesapját (Bryan Cranston) is, aki megszállottként kezdi el kutatni a tragédia okát. Felnőtt férfiként Ford bombák hatástalanításával keresi a kenyerét; családot alapított, és továbblépett – vagy legalábbis továbblépne, ha apja engedné.
Persze, hogy az öreg nemcsak nem engedi, de belerángatja fiacskáját a dolgok sűrűjébe, és hamar kiderül, hogy a másfél évtizeddel korábbi incidens nem Godzillának köszönhető, hanem más óriásszörnyetegeknek, a Masszív Ultra-Terresztriális Organizmusoknak, röviden mutóknak, akik parazitaként fertőznek meg más kolosszusokat, de egyébiránt ugyanúgy élnek-halnak a radioaktív sugárzásért. Rögtön akad is belőlük kettő, egy hím és egy nőstény, akik a természet hívó szavának engedelmeskedve keresni kezdik egymás társaságát, násztáncuk során pedig városok egész sorát rombolják le – amiben persze Godzilla is kiveszi a részét, hiszen meg kell védenie bajnoki címét.
A gigászok csatájában pedig az embereknek nem sok lapot osztottak ki – ez igaz mind a történetre, mind a megvalósításra. Lássuk be, a Godzilla egy szörny film, ahol az emberek szerepe az, hogy legyen kivel azonosulnunk és átérezzük azt a kiszolgáltatottságot, amikor két – vagy ne adj’ Isten három monstrum egymásnak ront. A történet főhősei ezek a szörnyek, és ők impozánsan teszik földdel egyenlővé a körülöttük álló felhőkarcolókat. Az emberi szereplőket néhány szóban összefoglalhatjuk: Brody-t a családja határozza meg, akiket ki akar menekíteni a szörnyek által veszélyeztetett városból. Apja a régi tragédia rabja, aki szobája falát újságcikkekkel aggatja tele. Találkozhatunk az admirálissal, aki tényleg az emberiség érdekét tartja szem előtt, de inkább a bombákra esküszik, meg a tudóssal, aki szerint hagyni kellene, hogy a kolosszusok lerendezzék egymás között nézeteltérésüket.
Egyszerű karakterek, akik ugyanakkor nem válnak bántó karikatúrákká és nem is akarnak többnek látszani, mint amik valójában. Az admirális és a tudós közt kölcsönös a tisztelet, és mindketten tisztában vannak felelősségükkel, mindezt pátosz és didakszis nélkül. Persze Ken Watanabe képes a legutolsó papírmasé figurát is méltósággal feltölteni – nem véletlen, hogy ő játssza Dr. Serizawát, aki az 1954-es film tudós karakterének a névrokona. Ezen kívül kiemelkedő színészi játékkal persze még véletlenül sem találkozhatunk, ahogy a történet is egy faék egyszerűségével halad előre. De a 2014-es Godzilla nem akarja újraértelmezni a korábbi filmeket, semmint inkább tiszteleg előttük.
Ennek megfelelően vannak benne látványos és hangulatos elemek egyaránt. Így ötletesek a Godzillát kalauzhalakként körbevevő anyahajók, vagy amikor az ejtőernyősök szemszögéből láthatjuk az összecsapó monstrumokat.
A 2014-es Godzilla nem mérföldkő, és talán nem is válik az év legemlékezetesebb filmjévé, de kellemes kikapcsolódás, amit nem kell szégyellnünk. Csak tudjuk a helyén kezelni.
Érdekesség:
– A filmet Gareth Edwards rendezte, akinek a Monsters című filmet is köszönhetjük.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
