Az elmúlt/elkövetkező héten egyszerre három SFmagos szerkesztőnknek is jelenik meg sci-fi/fantasy regénye, amiket a következő napokban bemutatunk Nektek: Kleinheincz Csillától az Ólomerdő (Gabo Kiadó) és Moskát Anitától a Bábel fiai (Gabo Kiadó) a Könyvfesztiválra érkezik, Brandon Hackett: Az időutazás napja (Agave Kiadó) pedig néhány napja kapható. Most Kleinheincz Csilla Ólomerdőjéről olvashattok ismertetőt.
Amikor egy magyar regény egy évtizeden belül eléri a második kiadását, ott gyanítható, hogy sikeres könyvről van szó. Persze, az Ólomerdő nem lehetett kevesebb, mint sikeres. Olyan hiányt pótolt, amely tulajdonképpen azóta is hiány, de a torta egy szelete már kapható. A hiány: nem sietnek a szerzők magyar folklórból nemzetközi színvonalú fantasy-regényeket írni. Kleinheincz Csilla ennél a kiadásnál újrakeverte a hangot, lecsiszolta a vizuális effektusokat, retusálta a belógó mikrofonokat, és így adja olvasói kezébe az Ólomerdő Hetedik Évfordulós Kiadását.
Igencsak jó kérdés, mi is változott valójában (a szöveg, én, vagy a mátrix), de amikor az első kiadást elkezdtem olvasni, feltűnt egy furcsa, disszonáns dolog: sűrűn, rövid időközönként fluktuált a szöveg hangulata – nem is a stílus, inkább az atmoszférateremtés eszköztára. Épp csak nem lehetett elkapni, mi is a baj. Nem feltétlenül emiatt, de végül nem fejeztem be a könyvet (tudom, nagy hiba). Ám most, másodszori olvasásra már nem akasztott meg semmi. A regény egyszerűen átzuhogott rajtam, mint egy nyári zápor.
Az Ólomerdő egy család története, ahol a titokzatos tündér-anya elhagyja lányát és férjét, akik ezt éveken át nem tudják feldolgozni. Hol a düh, hol a szomorúság, hol a tudatlanság és a tehetetlenség teszi felhőssé az életüket: vajon Lóna azért hagyta el Emesét, a lányát, mert nem volt más választása, vagy azért, mert ezt akarta tenni? A regény első fejezetei nagyon személyes, intim képet festenek erről a (tündérek ide vagy oda) hétköznapi, sokaknak talán nagyon is ismerős élethelyzetről, arról, ahogy a belső konfliktusok külső, egymás ellen fordított megnyilvánulásokba csapnak át (ráadásul a mágia is kötődik ehhez a motívumhoz).
Az erdőhöz (egyúttal a fantasztikumhoz) való közelítésekben van valami allegorikus, valami megfoghatatlan, nyomasztó. Általában a „másik világ” típusú regényekben hajt a kíváncsiság, tündérország kalandjainak ígérete, de az erdő itt egyáltalán nem vonzó. Ez a regény nem a komfortzónák közötti átmenetről szól. Igazi dráma, vagyis: jó irodalom. A „másik világ”, Héterdő világa elkerülhetetlen, baljós árnyként telepszik a szövegre, és amikor Emesével együtt megérkezünk, csak annyi jó érzés marad, hogy legalább tudjuk, hogy megérkeztünk.
Héterdő a magyar folklór gyakran legsötétebb hangulatait és benyomásait idézi meg. Ez először régi magyar nevekben, mesés illetve történelmi szavakban jelenik meg (Rabonbán, Firtos, Tartód). Tündérország határvadonja nem csak mágikus aurájú személyekkel van tele, fokozatosan tárulnak fel sokkal merészebb, nagyobb dolgok is. A mágia több formában jelenik meg, az egyik az aktív, cselekvő mágia, amely tanulható (iralás), és a passzív, amely a tündérvérrel jár. Például: a megszegett ígéret ára a fájdalom. Gyakran előkerül a téma, hogy mindennek ára van. Nem csak egy üres frázis ez, ez az üzenet mélyen benne van a cselekmény némiképp allegorikusabb drámáiban, de explicit cselekményében és mágiarendszerében is.
Az Ólomerdő tipikusan olyan meseregény, amely több a részek összegénél. Itt a fantasztikum, a kaland, maga a cselekmény ennél nagyobb témákat és gondolatokat szolgál, szinte mindegyik fejezet meghitt meditáció arról, mit jelent másnak, kívülállónak lenni, miben különbözik előre elrendeltség és szabad akarat, hol van a határ valós és megfoghatatlan között. Mindezek miatt a karakterek küzdelmét magunkénak érezzük, kötődünk hozzájuk, még ha a legnagyobb slamasztikák azért is történnek, mert sokszor igencsak buták a szereplők – egyes szituációkban viszont ez érthető is.
Nem fogjuk a szereplőket tehát mindig szeretni, és nem fogunk egyetérteni néhány döntésükkel sem. Még a történet javán túljutva is ritkán érezzük, hogy megoldódhat minden. A történet nem követi azt a felépítést, amelyet megszoktunk, kicsit fordított a dolog: az elején sodró, reménnyel teli, megállíthatatlan, de az erdő végül elnyeli az olvasót is, aki bolyong, és reméli a legjobbakat. A folytatás lehetősége egyszerre vonzó és taszító; vannak dolgok, amelyeket nem szeretnék leírva látni, és persze olyan is, amit egyenesen elvárok.
Még ha ez a könyv egy sorozat nyitó darabja is, valójában egyáltalán nem csonka, nem lezáratlan: egyike lesz ez nagy klasszikusainknak, akármi történjen. Prózája fegyelmezett, poétikus, karakterei emlékezetesek, atmoszférája pedig nagyobb, mint a regény egésze. Megállja a helyét minden mezőnyben.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
Ezt a könyvet elolvasom eddig elkerült de most 🙂