Brandon Hackett új sci-fi regényéről, Az időutazás napjáról tegnap írtunk, ma pedig következzen egy interjú.
SFmag.hu: Mi adta az első (vagy végső) lökést Az időutazás napja megírásához?
Hackett: Egy unalmas időutazós regény, egy rossz időutazós film, valamint az előző kettő kapcsán kialakult beszélgetés közben kipattanó első mondat az időgép bekapcsolásának pillanatában megjelenő kétszázmilliárd időutazóval.
Szokatlanul erősen indul a regény, ez nagyon ritka a hazai sci-fi / spekulatív regények közt, mintha még mindig a ráérős történetmesélés lenne a meghatározó.
Nem feltétlenül kell egy regénynek szerintem erősen indulnia, de itt adta magát ez a fajta intenzív kezdés, ami azonnal berántja az olvasót. Az eddigi regényeim némileg lassabban építkeztek, itt volt az ideje valami mást is kipróbálni.
Az időutazás Wells híres regénye óta az egyik sci-fi alaptoposz. Nem féltél attól, hogy megírod a sok ezredik ilyen regényt?
Azért nem féltem, mert mindig azt hittem, én bizony soha nem fogok időutazós regényt írni. Számomra nagyon megfáradt már a tematika, többnyire mindig valaki visszajön/visszamegy a jövőből/jelenből a jelenbe/múltba és megváltoztatja/nem változtatja meg az időt, vagy eleve miatta alakultak úgy az események, ahogy. A legtöbb ilyen történet ráadásul mindössze két idősíkot köt össze, és nem foglalkozik azzal, hogy ha bármikor létezne időgép, akkor onnantól kezdve bármely évben, évezredben létezni fog, tehát szinte végtelen számú időutazó garázdálkodhat az időfolyamban, és innen az időutazás sokkal bonyolultabb problémává válik. Az időutazás napjában megpróbáltam megjeleníteni ezt a káoszt és mindennek a következményeit, és ez talán olyasfajta ötlet és megközelítés, ami talán tud újat mutatni.
Hogyan fogtál neki? Mi jelentette a legnagyobb kihívást a megírásában?
Ez a történet meglehetősen spontán született, annyira intenzíven jött az első szikra, hogy három nap lázas jegyzetelés után már el is kezdtem írni.
Persze, ezt a hirtelen felindulást természetesen később azért ki kellett pótolnom az elmaradhatatlan kutatómunkával, sőt, a regény felét újra is írtam az első draft után. A legnagyobb kihívást a regénybeli tömeges időutazások hatásainak, logikájának végiggondolása jelentette.
Milyen tudományos háttéranyagot, cikkeket, könyveket olvastál a jegyzetekhez?
Összegyűjtöttem egy halom olyan tudományos ismeretterjesztő könyvet, amelyben szó volt időutazásról, párhuzamos univerzumokról, paradoxonokról, plusz rengeteg internetes tudományos cikket is elolvastam a témában. Például a regényben tudósok párhuzamos mikrouniverzumokat teremtenek: ezt csak úgy kitaláltam, mert nagy szükség volt rájuk a történetben, aztán éppen Michio Kaku egyik könyvét olvastam, amelynek egyik fejezetében pont azt fejtegette, hogyan lehetne ilyet elméleti szinten létrehozni, én pedig nagyon boldog voltam, hogy na, akkor nem is olyan vad az ötlet.
Ezen háttéranyagok persze nincsenek jelen a regényben, ezekre csak nekem volt szükségem a részletek kidolgozásához. Igyekeztem egy mindenki számára befogadható sci-fi történetet felépíteni.
Azt kell mondanom, hogy mára te maradtál az egyetlen olyan hazai science fiction író, aki megbízhatóan, évente kijön egy újabb regénnyel. Mi a titkod, illetve szerinted miért vagy ezzel gyakorlatilag egyedül?
Magyarországon magyar sci-fi írónak lenni olyan, mint sodrással szemben úszni. Vagy széllel szemben vizelni. Egyrészt munka mellett nagyon sok lemondással jár akár évi/kétévi egy regényt megírni – nekem sem sikerül ez azért mindig -, másrészt Hugo- és Nebula-díjas minőségi sci-fi regények között érvényesülni sok olvasó és akár a sajtó által is lesajnált magyar sci-fi íróként szinte lehetetlen. Vagy azért lehetetlen, mert nem elég jó, amit ír egy magyar sci-fi író, de ha esetleg akad is minőségi regény, akkor sem tud annyi figyelmet, érdeklődést kapni, mint egy amerikai szerző regénye.
És mind emellé még létezik nem kevés előítélet is sokak részéről. Sokszor gratulálnak úgy olvasók, hogy jé, egy magyar sci-fi, ami nagyon tetszik nekik. (Pl. a Geekz blogon az előző regényem, Az ember könyve másfél évvel ezelőtti ismertetője is egy nagy rácsodálkozás volt, hogy nahát, élvezhető magyar sci-fi, plusz az alatta kialakult kommentáradat is beszédes.)
És mondom mindezt úgy, hogy jelenleg talán nekem van a legkevésbé okom panaszra. Azt, hogy mi a titok (ha van egyáltalán), nem tudom. Igyekszem szigorúan és fegyelmezetten írni, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy belátható időn belül kész legyen az adott regény. Ezenfelül próbálok egyedi, érdekes és újszerű lenni, és igyekszem folyamatosan tanulni a hibáimból, gyengeségeimből (vannak bőven!), és megpróbálni fejlődni.
Kicsit leegyszerűsítve: nekem úgy tűnik, hogy Greg Egantől eljutottál John Scalziig. Vagyis az új Hackett-regények a néhány szempontból nehezebben olvashatóságtól eljutottak a könnyen olvasható jelenlegi regényedig. Ez nem esztétikai minőséget jelent nálam, hanem csupán hozzáférhetőséget. Ez tudatos részedről?
Sosem voltam én Greg Egan, még ha az Isten gépei ilyen szempontból lehet, hogy kicsit tömény regény is volt, és noha nagyon érdekel Scalzi „titka”, de Az időutazás napja nem tudott, és nem is akart annyira populáris lenni, mint egy Scalzi-regény, mert az meg nem én lettem volna. Ettől függetlenül tény, hogy mivel az időutazás népszerű téma, ezért szerettem volna közérthetően és befogadhatóan tálalni, amit kitaláltam.
Az időutazás napjában az eddig megszokott magyar hátteret vegyíted a nemzetközivel. Mi a koncepciód, mennyire akartál magyaroknak és külföldieknek is szóló regényt írni?
Ez egy ideje koncepció nálam (is), hogy amikor a történet engedi, igyekszem magyar helyszínt és szereplőket választani, függetlenül attól, hogy egyébként globális a történet. Miért ne tennék így? Majd ha írók pl. egy távoli jövős sci-fit, ahol ennek nem lesz jelentősége, ott lehet, nem lesz ilyen, de egy a Földön játszódó science fictionben ez nekem természetes.
Regényedben a jövő igencsak sötét. Csatlakozol tehát az amerikai írók által folytatott gyakorlathoz, már ami a pesszimizmust illeti?
Alapvetően optimista vagyok, még ha ez a regényeimben nem is feltétlenül látszik, de történettől és a témától is függ, hogy mennyire sötét az adott regény. Ahogy végiggondoltam a globálisan elterjedő időutazás okozta következményeket, nem tudtam túl optimistán állni az időutazáshoz.
Mi volt az a legutóbbi sci-fi – könyv vagy film – ami nagy hatással volt rád, amire azt mondtad, hogy bárcsak te írtad volna?
Sajnos filmből nem nagyon van. Könyvek közül Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton űroperái tetszenek, ők ketten például nagyon nekem írnak. Minden sci-fi más miatt jó, szeretem például Scalzi vagy Ernest Cline lazaságát, China Miéville elborult világait, Robert Charles Wilson vagy Dan Simmons prózáját, valamint Bacigalupi ijesztően hihető világképét, de lehetne sokáig sorolni.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
A cím hozta a kérdést: lesz Az időutazás tegnapja, esetleg holnapja is? Ha ehhez hasonlóan friss, konzisztens gondolatok és jó történetvezetés mentén íródnak, szívesen olvasnék még az Időkor univerzum történetéről.
Fizikai és kozmológiai érdeklődésű emberként az a benyomásom alakult ki,talán Smolin professzornak van igaza, a fizika szárnybontogatásánál rosszul nyúltunk hozzá, és azóta sem hajtottuk végre a szükséges paradigma váltást, s talán keveset is foglalkozunk az idővel, pusztán az események hátteréül szolgáló téridő egyik összetevőjeként gondolunk rá, de igazi fogást nem találunk rajta. Talán túl lineárisak vagyunk az idő valódi természetének megértéséhez.
Sajnáltam volna, ha Scalzis fordulatokkal íródik meg a regény, bár én a végső konfrontálódás eme formája nélkül is meglettem volna, de ez én vagyok. Jó volt így, a vége további kérdéseket vetett fel, és az a benyomásom támadt, újra kellene olvasnom a könyvet, mert alapvetően nem a valóban lényeges történésekre figyeltem. Magam részéről köszönöm, tetszett.
e(x):
Az időutazás tegnapja lesz, holnapja nem, bár, eredetileg a címek miatt adta volna magát, de csak ezért kár lenne rétestészta jelleggel nyújtani a dolgokat. Egy regényre való történetet látok jelenleg ebből az „Időkor-univerzumból”, ha már így nevezted.:) Azaz a folytatás 80%-a már kész van, most már a szálakat igyekszem teljesen elvarrni.
Ez a harmadik könyv, amit Hackettől olvastam, és örömmel kísérem figyelemmel, hogyan válik könyvről-könyve olvasóbarátabbá a stílusa – a tartalmi mélység hiánytalan megőrzése mellett (legalábbis az én megítélésem szerint). Nálam Az időutazás napja leszorította a képzeletbeli dobogó legfelső fokáról az Isten gépeit.