SFmag

Amikor az Orphan Black a harmadik rész elején odavágta elém a fordulatot, hogy ez egy sci-fi sorozat lesz, nem gondoltam, hogy rendben leszünk. Eleve nem tűnt átlagon felülinek sem a rendezés, sem az operatőri munka, sem a filmzene, és (ezt nagyon nehéz utólag leírni) még a színészi játék sem… mit mondjak, nem reméltem, hogy a tudományos komplikációk segíteni fognak.

A felvetés egyszerű, de lehet vele dolgozni. Egy zűrös előéletű lány éppen akkor látja meg hasonmását, mielőtt az a vonat elé ugrik. A lány nem gondolkodik: felkapja az áldozat táskáját, majd úgy dönt: felveszi az öngyilkos „iker” személyazonosságát is. Jó ez thriller-alapnak is, jó vígjátéknak is. Az ember azonnal nekiáll kitalálni azokat a paneleket, amelyek ilyenkor következnek, és már várja a történet kihulló csavarjait, amelytől szétesik a forgatókönyv.

Most jön az igazi meglepetés: a forgatókönyv nem esik szét. Ott ülök, és nem hiszek a szememnek. A csaj egyre abszurdabb, képtelenebb helyzetekbe kerül, és persze, kisegítik a kényelmes véletlenek, de a forgatókönyv nem húzza elő a jokereket a seggéből. Akármelyik jelenetnél a szememet forgattam, hogy na, ezt hogy magyarázzák ki… hát, jól. Sőt. Ahelyett, hogy deus ex machinák és ostoba, ismerős fordulatok jönnének, a történet mindig tovább bonyolódik. A sekélyes karakterek mélyülnek, a biztos dolgok bizonytalanná válnak. A második rész végén eljutunk oda, ahol a legnagyobb szemforgatás jöhet a néző részéről: több ilyen iker van. Klónokról van szó.

És a csavar: alig vettem észre. Most takarjuk le a tényt, hogy egészen két részig semmi fantasztikus nem történt. Takarjuk le azt is, hogy az úgynevezett klónok nem csak egyszerű hasonmások, hanem saját egyéniségük, életük van, minthogy különböző városokban, országokban nőttek fel. És hol van itt a zsenialitás? Mit nem vettem észre?

Hogy ugyanaz a színésznő játssza mindegyiket.

Késleltetett reakcióm magyarázata, hogy még akkor is, amikor ez leesett, nem hittem a szememnek. Jegyezzétek meg Tatiana Maslany nevét. Nem elég, hogy ezek a különböző helyekről egymásra talált hasonmások nem hasonlítanak szinte semmiben (alapvető arcvonásuktól eltekintve), de Maslany mindegyiket más-más beszéd- és járásritmussal játssza. Mindegyik a maga módján egy kissé elcseszett, bizonytalan karakter. Nem lövöm le mindet, de ízelítőként: ott van a főszereplő brit punk csajszi, aki egy év után visszatér New Yorkba, hogy lássa saját lányát, ott a kertvárosi, karót nyelt fitneszanyuka, ott a laza biológus doktorandusz, és persze a rendőr, akinek a személyazonosságát a főszereplő felveszi.

Igen, egy rendőr: az első két részben kegyetlen, Breaking Bad-et idéző lebukás-közeli szerepcsere-thriller váltakozik a műfaj komikus aláfestéseivel. Komplikálja a dolgot, hogy a felvett szereppel az is jár, hogy a mit sem sejtő főszereplőnek tisztáznia kell magát egy kétes akció után, ráadásul vadásznak is rá. Valaki ki akarja nyírni a főszereplő hasonmásait, és őt is. Az összefogás a szerencsétlen klónok között viszont korántsem olyan egyszerű.

Egyszer csak… Matt Frewer.

Amikor három, különböző egyéniségű Tatiana civakodik egy jelenetben, ott lehet észrevenni, mennyire bravúros és innovatív ez a sorozat. A jelenetek kompozíciója bámulatos, A Gyűrűk Ura méret-trükkjei óta nem volt ilyen észrevehetetlen a „csalás”. És hogy ne csak ezt az aspektusát dicsérjem a sorozatnak: egyszerűen nem lehet rámutatni, hogy ez milyen zsáner. Oké, klónok, sci-fi, de szinte minden részben, minden jelenetben változik a hangnem. Először családi dráma, majd feszült akció, aztán szerepcsere-komédia, majd bio- és cyberpunk, ideológiai thriller, később laza buddy-dramedy, néha paranoid konspirációs őrület.

Mindezt úgy váltogatja-csúsztatja a sorozat, hogy nem akad meg egyszer sem. Nem kér elnézést. Lazán felvállalja, hogy újra és újra becsapja a nézőt, szembemegy az elvárásokkal, a kiszámíthatónak és elcsépeltnek tűnő fordulatok még egyet fordulnak, és csak nézünk, hogy mi is történik. Néha felépítenek egy-egy szereplőt, nagyon kompakt, de mély karakterizációval, több évadnyi sztorit ígérő sejtetéssel, és két perc múlva kinyírják. Néha egy baromi sekélyesnek és kiszámíthatónak tűnő karakterből lesz a világ legkomplikáltabb, de legérthetőbb figurája.

Soha nem botlik meg ez a sorozat a saját összetettségében, és vállalja, hogy ne lehessen megkapaszkodni benne egyszer sem. Bátor, újító, kitűnően megírt (és eljátszott) történet. Talán nincs olyan filmes minőségű formanyelve, mint némely kortársának, talán lassan függeszti fel a néző a hitetlenkedését, de mindenért kárpótol ez a parádés műfajkavalkád, amely remélhetőleg még jobb is lesz a következő évadokban. Áprilisban jön a folytatás, nehéz lesz kivárni.

Hozzászólások

hozzászólás