Beszélgetés az Armageddon Reality Show című magyar regény írójával, Király Ferenccel. A regény ismertetőjét itt olvashatjátok.
A harmincharmadik születésnapom előtt pár nappal történt: Egy délután bekapcsoltam a tévét, és valami halál ciki beszélgetős műsor ment éppen, a Jerry Springer egyik magyar klónja. Hirtelen eszembe jutott, ha most jönne el az utolsó ítélet, Jézust és az Anikrisztust biztos beültetnék egy ilyen stúdióba, és a nézők emelt díjas SMS-ben döntenék el, kié legyen a világ. Írtam erről pár jegyzetet, aztán hipp-hopp – hét év alatt – elkészült a könyv is.
Mi tartott ilyen sokáig?
A szöveg első verziója öt hónap alatt meglett, de az átolvasás után rá kellett jönnöm, hogy elkövettem a létező összes hibát, amit második regénynél lehet. Folytatásnak írtam, pedig a sztorinak köze nem volt A csillagok hegyénhez, tele volt idegesítő monológokkal és teljesen felesleges teológiai eszmefuttatásokkal. Úgy éreztem, van annyi rutinom, hogy nem egészen fél év alatt össze tudok csapni egy jó könyvet. Nem volt kellemes érzés rájönni, hogy ha nem akarom kidobni az egészet, kénytelen leszek az elejétől újra megírni. Ez viszont olyan, mintha egy kész ház alapját kéne kicserélni, lehetőleg úgy, hogy ne dőljenek össze a falak. Évekig rá se néztem a könyvre, csak vázlatokat készítettem, aztán második nekifutásra végül teljesen olyan lett, mint amilyennek szerettem volna. Kicsit mondjuk skizofrénnek érzem, mintha a harminchárom éves énem a vitatkozna benne a negyven évessel, de ez – remélhetőleg – elég szórakoztató.
A blogod ugyanolyan izgalmas, mint a regény. Mennyire azonosulsz a főszereplővel? Mennyire rólad szól a regény?
Nem magamat írtam meg, bár egy sör mellett biztos lenne miről beszélnem a főhőssel. Még a Gödör Klubban odaült az asztalunkhoz egy szörnyű, norvégmintás pulóvert viselő figura, és vagy fél órán keresztül panaszkodott. Valaki rászerveztett a fesztiváljára, ami hatalmasat bukott, pedig minden pénzét-energiáját beletette. Na, így született meg Richard Love.
Mi ez az írói álnév-dolog? A kilencvenes években divatos volt, de hát te nem is akarod elrejteni, hogy ki az író.
Az álnevet én erőltettem a kiadónál, mert a könyv címében egyetlen magyar szó sincs. Készül lassan a fordítás is, és angol nyelvterülteten a B. Lotterfeld sokkal kisebb szívás, mint a Frensze Kirali…
Mennyire követed figyelemmel a kinti zsánert, hogyan látod az esélyeidet a kinti piacon?
A fordítás egyfajta előre menekülés, mert valószínűtlennek tartom, hogy a magyar piacból összejön annyi pénz, hogy nyugodtan belefoghassak egy következő regénybe. Az eddigi kritikák alapján nem aggódom túlságosan, inkább az a probléma, hogy a szöveg erősen nyelv-központú, és ha nem találja el a fordító a hangot, nem fog működni. Meglátjuk.
Nem érzed úgy, hogy a vége kicsit deus ex machina lett?
Elég friss az anyag, szóval túl sok visszajelzés nincs, de eddig azt vettem észre, hogy minden olvasó különbözőképpen értette – vagy nem értette – a könyv végét. Egy regénynél szerintem az a fontos, hogy mit vált ki igazából, és ehhez képest másodlagos, hogy a szerző eredetileg mit próbált lenyomni a közönség torkán. Ha most nekiállnék ezt bővebben kifejteni, az olyan lenne, mintha egy viccet magyaráznék, amit vélhetően az SFmag olvasói még nem is ismernek. A válaszom egyébként: Nem.
Mik a további terveid?
Most épp egy forgatókönyvön dolgozom többedmagammal, ami Bíró László Józsefről, a golyóstoll feltalálójáról szól. Elsőre én sem hittem el, de legalább olyan izgalmas a történet, mint bármelyik Indiana Jones. Készül az Armageddon Reality Show kivonatának angol fordítása, és gondolkodom egy valódi sci-fin is. Meglepő módon ez is a világvégéről szól majd…
Ha ez nem valódi sci-fi, akkor te minek tartod?
Talán az urban fantasy-hoz áll a legközelebb.
Milyen szerinted az igazi sci-fi?
Az igazi sci-fi szerintem akkor jó, ha olvasás közben elhiszem, hogy mindez megtörténhet bizonyos körülmények között, a fantasy-nál meg egyszerűen hátradőlök, és élvezem a mesét. Így nézve Vonneguttól a Titán Szirénjei bizony fantasy, Clifford D. Simak Városa viszont sci-fi, annak ellenére, hogy mindkét regény tele van irreális fordulatokkal.
Mi volt az a legutolsó – akár fantasy, akár sci-fi, de mindenképpen – fantasztikus regény, amely nagy hatással volt rád, és miért?
Mostanában fejeztem be Frederik Pohl Átjáró-ciklusát. Az első három kötetig nagyon szerettem, de utána elég dagályos lett, tele ismétléssel és önellentmondással. Viszont ennek hatására megint elővettem a Stalkert (Arkagyij és Borisz Sztrugackij), amit már vagy négyszer kiolvastam. A regény alapja itt is egy furcsa találkozás, ahol személyesen nem futunk össze az idegenekkel, nem is tudunk róluk semmit, csak a hátrahagyott kacatokból próbáljuk megfejteni, kik lehettek ők, és miért látogattak meg minket. Ez az egyik legeredetibb történet, amit olvastam. Külön érdeme, hogy úgy fantasztikus, lenyűgöző és izgalmas, hogy egyáltalán nem használja a sci-fi jól bejáratott kliséit. Ha valaki még nem olvasta esetleg, feltétlenül ajánlom.
Kapcsolódó link:
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]