SFmag

Nemrég jelent meg az angol nyelvű debütálással egyidőben Jeff VanderMeer Expedíció című fantasztikus regénye, ami a Déli Végek-trilógia első könyve, és a következő két rész is néhány hónapon belül olvasható lesz magyarul.

Ez alkalomból, az Agave Kiadó közvetítésével sikerült interjút készítenünk Jeff VanderMeerrel:

Sfmag.hu: A Déli Végek-trilógiáért már az első kötet elkészülte előtt harcoltak a kiadók, már a filmjogok is elkeltek. Mi kellett mindehhez? A két évtizedes írói-szerkesztői karrier, egy nagyon jó történet, vagy a könyv és az ötlet jókor volt jó helyen?

Jeff VanderMeer: Úgy tűnt, hogy a könyv és az ötlet épp’ jókor ért, de azért is, mert új ügynököm lett, és az FSG személyében egy remek amerikai kiadóm – valóra vált álom, hogy ők adják ki a műveim –, és szerintem az a tény is számít, hogy ezek a könyvek a való világban, vagy annak egy verziójában játszódnak. Imádom az Ambergris-sorozatomat, de azt mindig is furcsálltam, hogy odajön az emberhez egy átlagolvasó, megkérdi, mit ír, mire azt a választ kapja, hogy „Fantasyt”, és erre jön a válasz: „Ó, mint a Harry Potter”. Ami, ha ismered azt a sorozatot… maradjunk csak annyiban, hogy Harry Potter nem húzná sokáig Ambergrisben. Az új könyvekben az alaphelyzet nagyon egyszerű: van egy világtól elzárt hely, és egy titkos kormányügynökség expedíciókat küld oda, hogy megpróbáljanak rájönni, mi sült el ott rosszul. És meg kell mondjam, jókora könnyebbséget jelent a meglévő világgal dolgozni ahelyett, hogy kitaláljak egy teljesen újat.

Szerkesztőként szinte elválaszthatatlan párost alkotnak feleségével. Milyen hatással van Ann VanderMeer Jeff VanderMeerre, az íróra?

Ő a legeslegelső olvasóm, és ő olyasfajta szerkesztő, aki elsőrangú és körültekintő megjegyzéseket fűz mind a nagy egészhez, néha pedig egyes kiemelt részeihez. Azaz elolvassa minden munkámat. Nélküle nem vágtam bele olyan projektekbe, amelyeknél az Isten is azt akarta, hogy együtt dolgozzunk, és befejezhessem a könyvet. Az időutazó almanachját például közösen szerkesztettük, de ő végezte el a munka kilencvenkilenc százalékát.

Mindeközben még a Wonderbook-féle könyveim háttérmunkáiban is részt vett. Én impulzívabb vagyok nála, így aztán ő tart szilárd talajon – és mindketten hajtjuk a másikat, hogy a lehető legjobb könyveket hozzuk össze. Jelenleg úgy érzem, mintha a regényeimben is közreműködne, mivel ő az egyetlen, akinek elmondhatom a történet részleteit munka közben is, vagy közösen ötletelhetünk, amíg a kéziraton dolgozok. Így aztán már írás közben kapok visszajelzést – és gyakran megesik, hogy neki köszönhető a szereplők leírásának elmélyülése vagy a cselekmény változása még azelőtt, hogy belevágnék a kéziratba. De ezt senki mással nem tudnám megcsinálni. Bárkivel is beszélek ilyenkor, erőt vesz rajtam az írói krízis, és nem fejezem be az adott történetet vagy regényt. Ezért ajánlottam neki az összes Déli Végek-könyvet.

Terveznek-e újabb New Weird antológiát Ann-nel, vagy egyáltalán hogyan látja ma a mozgalmat? Elérte célját, még fejlődik, vagy zsákutcába futott?

Ez egy remek kérdés. A New Weird… olyasfajta mozgalom, amely egyeseknek mindig halott ügy lesz, mások meg nem is tudnak a létezéséről, miközben fontos és hasznos az olyan íróknak, akik úgy hiszik, hogy a kétezres évek elején új szelek fújtak Anglia és az USA könyvkiadásában. A siker vagy bukás kérdése kevéssé fontos.  Készültek New Weird-nek aposztrofált művek, és egész regénysorozatokat adtak ki lefordítva még olyan helyeken is, mint Csehország. Egy irodalmibb utat biztosított az SF-nek és a fantasynek, méghozzá olyat, amelyet több különböző hatás is fűszerez. Azaz vitákat és beszélgetéseket indított, és felhívta az emberek figyelmét arra,, hogy a fikciós művek beskatulyázása hogyan lehet hasznos és káros. Úgy vélem, elérte a célját.

A Déli Végek-regénytrilógiájával úgy tűnhet, hogy rálépett a populárisabb, nagyobb közönséghez vezető útra. Mi erről a véleménye?

A karrieremre mindig is jellemző volt az egyenletes emelkedés, a szokásos hegyes-völgyes úton. De úgy kezdtem, hogy magánkiadásban adtam ki az első könyvem, majd független kiadók adták ki a műveimet, végül jöttek a nagy és ismert cégek. Ez természetes következő lépésnek tűnik, amelyre jól felkészültem a könyvkiadás világában eltöltött húsz évem alatt, amely során majd’ mindent láttam szerzőként, szerkesztőként, kiadóként, publicistaként, ügynökként, satöbbiként. És ami még fontosabb, ez nagyon elégedetté tesz – a Déli Végek-könyvek nagyon személyesek a számomra. Remélem, hogy lenyűgöző olvasmányélménynek bizonyulnak, és rátapintanak valami egyetemesre, de nem veszélyeztetem mindazt, ami íróként meghatároz engem. Csak most már másképp fejezem ki.

Összefoglalná pár mondatban, hogy mire számíthatunk a Déli Végek-trilógiában? Az első kötet után merre kanyarodik majd a cselekmény?

Az Expedíció egy expedíció az X Területre. A Kontroll (Authority) egy expedíció a Déli Végekbe egy új vezető alatt, akinek érkezése után fel kell takarítania a mocskot, plusz meg kell oldania néhány rejtélyt is. Azt hiszem, nem nehéz elhinni, hogy egy ügynökség, amely már harminc éve fejjel megy a falnak, az eléggé elkorcsosultnak számít, így a Kontrollban felbukkan a saját munkahelyi tapasztalataimon alapuló, az emberi szervezetekkel kapcsolatos sötét humor – amely ráadásul több szempontból thrillernek minősül. A harmadik kötet, az Acceptance pedig mindkét helyen, az X Területen és a Déli Végeken is játszódik, és számos olyan karaktert felvonultat, akikkel az első két kötetben ismerkedtünk meg, ahogy továbbra is megpróbálják kibogozni a rejtély szálait. De egyelőre nem hiszem, hogy túl sokat el kellene árulnom a harmadik kötetről.

A világítótorony fontos eleme az Expedíció cselekményének, és egyben nagyon erős hangulatot is áraszt. Van valamilyen személyes emléke világítótornyokkal kapcsolatban?

Van egy világítótorony a turistautak végén itt, az észak-floridai St. Marks Wildlife Refuge-ben, amerre kirándulni szoktam, és ez a hely, kis átalakítással, az Expedíció helyszíne. Talán az ebben a legviccesebb, hogy egy bulin valaki az Expedícióról érdeklődött, és amikor elmeséltem, hogy a világítótorony környékén szoktam túrázni, valami olyasmit mondott, hogy „Ez nem túl meglepő; tudod, mi folyik ott igazából?”. És aztán elmesélte, hogy az ottani növények földönkívüliek vagy valami ilyesmi, és esténként különös dolgok történnek. És aztán amikor utánanéztem más világítótornyoknak, lenyűgöztek, mert annyi érdekes történet kötődik hozzájuk.

A Finch sokakban William S. Burroughsot idézte, az Expedíciónál Lem és a Sztrugackij neve merült fel. Volt-e olyan olyan mű, ami önt valóban megihlette regényei írásakor?

Megértem az okot – mármint a Finchben van valami kézzelfogható érzés, ami eléggé Burroughs-szerű. Lem és Sztrugackij neve pedig az Expedíció alaphelyzete okán merülhet fel. De azt hiszem, hogy a Kontroll végére ezek a párhuzamok el fognak tűnni. Ezt azért találom érdekesnek, mert az engem ért „hatások” gyakran a természetből eredeztethetők. Mármint a Finch egy, a gombákról szóló kimerítő tanulmány eredménye, amelyeket eléggé idegennek találok.

Az Expedíció pedig az észak-floridai élőhelyek tanulmányozásán, valamint az itteni életen alapul, amelyet elég vad – találkoztam már floridai pumával, szembekerültem egy hiúzzal, át kellett ugranom egy aligátort, támadott már meg vaddisznó, láttam a sós vizű csatornákban úszó delfineket, és effélék. Úgy értem, nekem ez jön le az itteni életből, mert elég furcsa dolgokkal futhat össze az ember errefelé… és mindezek mellett természetesen hatással volt rám a Kafka és az Alfred Kubin iránti rajongásom. Ha eszembe jut Lem, nem effajta kézzelfogható dolgokra gondolok, bár a hasonlat felettébb hízelgő.

 Milyen az írói módszere? Szigorú napi beosztással ír? Ki az első olvasója?

Általában kisebb-nagyobb adagokban írok. Megeshet, hogy egy hét alatt megírok 25.000 szót, aztán három héten át szerkesztem, miközben az írást sem hanyagolom el. Nem igazán érzem szükségét annak, hogy következetes legyek, amíg minden nap sokat gondolkozom a munkán.

Mik voltak az első benyomások, amik elindították az íróvá válás felé? Mikor írta az első történetét?

Nyolc éves koromban írtam az első történetemet, amelyben Aiszóposz egyik, két antilopról szóló állatmeséjét írtam újra, ha jól emlékszem. Azelőtt sok verset írtam. Aztán visszatértem a költészethez, majd kamaszkoromban újra felfedeztem a fikciót. 13 vagy 14 lehettem, mikor kiadták az első történetemet egy irodalmi magazinban, és 18 évesen kezdtem el több történetet eladni az olyasfajta irodalmi folyóiratoknak, mint az Asimov’s SF Magazine. Világéletemben fikciós íróként gondoltam magamra, de idővel egyre világosabb lett, hogy az általam teljesen normálisnak tartott történetek… mások szerint inkább fantasztikusak.

Miben látja a zsánerirodalom lehetséges jövőjét? Lehet-e sejteni, mi a következő nagy trend, mi lesz 2014-ben igazán izgalmas?

Nem hinném, kivéve hogy az íróknak többet kellene foglalkoznia a bolygónk ökológiájával, és hogy mit is teszünk vele. Nem holmi didaktikus, szentbeszéd-szerű módon, elég az, ha kitérnek rá a helyszínek leírásában. Úgy látom, hogy a fikciós történetek jó része tudomást sem vesz arról, mit is művelünk a minket körülvevő környezettel.

Tervez-e írni még a Wonderbook-hoz vagy a Booklife-hoz hasonló nonfiction könyveket? Mi vonzza ezekben a könyvekben?

Az Abrams Image év végén ki fog adni egy újabb keményborítós könyvet (megj.: VanderMeer itt a „coffee table book” kifejezést használja, amely azokra a keményborítós, nagyméretű könyvekre utal, melyeket leggyakrabban kávéházak dohányzóasztalain találunk, ahol a vendégek olvashatják, de nem viszik el őket), a The Steampunk User’s Manual-t – ez lesz az utolsó steampunkos művem. Kimerítettem a steampunkot, de ebben felbukkan egyfajta klassz, alapvető retrófuturizmus, úgyhogy izgatottan várom. Utána jön még egy, de még nem tudom a témát. Vizuális típus vagyok – az anyám képzőművész volt – úgyhogy nem haboztam, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy efféle könyveket írjak. A Wonderbook egy igazi megvalósult álom volt – teljes művészi kontroll, és lehetőség arra, hogy valami ennyire művészit, ilyen sokrétűt hozzak létre. Nem olyan személyes, mint a fikció, de attól még izgalmas és feltöltő.

A Cheeky Frawg Books kínálatában fordításokat és „újra felfedezett” klasszikus szerzőket találunk. A fordítások zöme finn mű. Miért pont a finnek? Véletlen, vagy valami nagyon különleges történik arrafelé?

Egyszerűen így alakult – már jártunk arra néhányszor, nagyon erős SF/F közösségük van, és olyan kormányuk van, amely rengeteg fordítási támogatást ad ki, és ez mind sokat segít. Valamint sok információnk van a finn írókról. De ez nem megy egyszerre. Most éppen Latin-Amerikában keresgélünk, és ami azt illeti, az egész világ érdekel minket. Nagyon valószínű, hogy a következő projekt egy egymillió szavas antológia lesz százévnyi SF-ből, és mindenhonnan szeretnék adatokat, hogy annyi ország képviseltesse magát, amennyi csak lehet. Az álmunk egy háromkötetes sorozat lenne hárommillió szavas terjedelemben, a világ fantasy-irodalmának elmúlt száz évéből, nagy mennyiségű új fordítással, ha lehet, minél több helyről.

 Fordította: Benkő Ferenc

Hozzászólások

hozzászólás