Idén ötödik alkalommal osztják ki a The Kitschies díjat, amellyel a progresszív SF műveket tüntetik ki. Fiatal kora ellenére figyelemreméltó díjról van szó, zsűritagjai a szakma kiválóságai közül kerülnek ki, ugyanakkor nem veszi magát véresen komolyan (a díj többek között némi rummal jár). Érdemes figyelnünk a Kitschies listáját, amelyről idén négy művet választottunk ki, hogy a szerdán esedékes díjkiosztó előtt egy kicsit még latolgathassuk az esélyeket.

A Golden Tentacle kategóriában (debütálások) szerepelt Ann Leckie Ancillary Justice című műve, amely a tavalyi év végére számos best of listára felkerült és a szakma és az olvasók egyöntetűen imádták. A könyvet Philip K. Dick- és BSFA-díjakra is jelölték, és gyanítható, hogy a jelölések sora nem áll meg ennyinél.

ancillaryAz Ancillary Justice sikere nagyban köszönhető annak, hogy mind az új ötletekre és megközelítésekre vágyó vájtfülű sci-fi olvasóknak, mind az Asimovnál leragadt laikusoknak képes szórakozást nyújtani, könnyed kézzel megírt, intrikus űropera, szerethető szereplőkkel és érdekes konfliktussal.

Valamint lehetetlen nem imádni egy olyan regényt, amelynek főszereplője és egyben narrátora egy űrhajó és annak többezres hadserege.

A történet kezdetén Breq már rég nem űrhajó, csupán egyetlen megmaradt katona, egy szegmens a korábbi hadi mesterséges intelligenciából, aki egy jégbolygón próbál felkutatni egy veszedelmes fegyvert, az egyetlent, amellyel bosszúját bevégezheti. Hogy pontosan miért is akar bosszút állni, illetve kicsoda is ő, milyen a Radch Birodalom, amely terjeszkedésének ő is eszköze volt évezredekig, az csak apránként bomlik ki a regényben, ahogy a jelen idejű szálon Breq és a hóban talált, ezeréves álomból ébredt, hajóját vesztett űrhajóskapitány útját követjük, a másikon pedig a tizenkilenc évvel korábbi múltba látunk bele.

A Radch Birodalom, amelyet Breq szolgál, a terjeszkedésből él – a bekebelezett naprendszereket asszimilálja, a helyiek vallását a saját egyistenhitébe olvasztja bele, hasonlóan, mint ahogy a Római Birodalom olvasztotta be magába a meghódított népeket és kultúrájukat. A leigázott bolygók lakosságának egy részéből  „alárendelteket” faragnak, melyek egyetlen intelligencia kiterjesztéseként saját személyiségüket és tudatukat elvesztve az űrhajók ujjbábjaivá, vagyis lényük részeivé válnak. A történetnek érdekes zamatot ad a narrátor különleges nézőpontja – pontosabban nézőpontjai, mivel az egykori Justice of Toren nevű űrhajó és katonái, bár egyetlen tudatnak számítanak, testenként külön-külön érzékeléssel és tapasztalatokkal rendelkeznek, melyeket az állandó gestalt-állapot szinkronizál. Breq, a mesélő szegmens ezért nem csupán magányos, hanem nyomorék is, egy olyan ember, aki már nem az, de a regény folyamán ismét azzá válik, és aki emlékeinek egy részét is elvesztette, amikor elszakadt többi tagjától.

Breq motivációi – bár ő maga egy mesterséges intelligencia – nagyon is emberiek. Amikor bosszút fogad, hogy megölni a Radch Birodalom fejét, Anaander Mianaait, azt hadnagya iránti lojalitásból teszi, még ha a történet folyamán be is bizonyosodik, hogy a tét sokkal nagyobb, mint egyetlen magányos szegmens igazságérzetének kielégítése, hiszen maga Anaander Mianaai sem egyetlen testben él, hanem önmaga több ezer klónjának közös tudataként uralkodik a Birodalomban, önmaga nagyköveteként igazgatva a provinciákat, és az ő létezése meghatározza az egész emberi világ sorsát.

Ann Leckie

Ann Leckie

A legerősebb motívum a könyvben az, ahogyan az „én”-hez, az individuumhoz áll hozzá: mind az űrhajók, mind maga a Birodalom uralkodója számtalan testben élő intelligenciák, amelyek látszólag teljesen egységesek, szimultán dolgozzák fel az őket érő benyomásokat, szinkronizálják tapasztalataikat – ugyanakkor megvan bennük a lehetőség a szétforgácsolódásra, a „különvéleményre”, és ez vezet végül a központi feszültséghez. A másik érdekesség, hogy a könyv szinte teljesen gendersemleges. Ez persze az angol eredetiben szokatlanabbnak számít, mintha magyarul olvasnánk – az írónő default nemnek a nőnemet állította be, kivéve azon keveseket, akiknél így vagy úgy, de Breqnek sikerült meghatároznia a biológiai nemüket – ez végül is teljesen logikus, hiszen, ha valaki több ezer testű hadseregként létezik, a nemi identitás kérdése egyáltalán nem releváns, különösen, hogy a Radch Birodalom is semleges nemű egyénekből áll. Emiatt érdekes élmény, hogy a katonai tisztek, az uralkodó, a papság, az elit tagjai éppúgy, mint az alacsony rangúak, mind nőként jelennek meg először az olvasó mentális térképén, és ahogy figyelni kezdi a jeleket, a szóhasználatot, a viselkedést, rá kell döbbennie, hogy a szereplők valóban nem bonthatók le nemekre. Egyszerűen csak emberek. Még az űrhajók is szerethető, érzelmekkel és véleménnyel bíró személyek, és a könyv végére az ember kifejezetten szurkol a mesterséges intelligenciának, amelyik igazságot próbál tenni a kusza belháborúban.

Ann Leckie kiváló űroperával startolt, amelyben azonban a hadi űrhajók mellett bőven van emberség és mondanivaló az identitásról és a kolonizációról, és nagyon finoman, nagyon okosan fejet hajt a nagy elődök előtt (különösen tetszett, hogy Breq énekel, mivel ifjúkorom nagy kedvence volt Anne McCaffrey The Ship Who Sang című könyve).

Az Ancillary Justice egy sorozat kezdő kötete.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. Hanna szerint:

    És győzött. 🙂

  2. Kwindu szerint:

    És várjuk 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon