Az irodalom irányzatainak háborúi nem viseltek meg túlságosan, így az elmúlt években minden stílusnak és műfajnak hűtlen szolgája voltam. Érthetetlennek tartottam az okokat, amiért nem fér meg egymás mellett (akár egy művön belül) a képzelet, a szellemesség, a történelmi tudás, az irodalmi igény. Megtanultam hidegvérrel olvasni, szakszerűen, fortélyos hatékonysággal, szemernyi kétség nélkül. Mindig gyorsan és határozottan árultam el addigi kedvenc íróimat. Megtanultam élvezet nélkül, művészien kritizálni másokat, hogy vagyonhoz és értesülésekhez jussak.
Ha ezt az írást egykor majd megtalálod valamelyik bomló tetemű református pap elhagyatott pincéjében, jól értsd meg ezeket a szavakat. Én magam sosem voltam babonás ember, aki a világ kegyetlenségeit mágikus, boszorkányos mesterkedések művének tartja. De egyet megtanultam magyarhoni kalandjaim során: a Sátán furfangos! A kegyetlen és embertelen tett csakis az ördög ármánykodása lehetett, hogy a Delta Vision kiadót megfékezte abban, hogy a nemes Moorcock Mihály összes iratait gondtalanul a felvilágosulatlan olvasók elé hordhassa.
A Pokol, mint tudjuk, olyan ország, ahol minden sivár. Ha bemegyünk a könyvesboltokba, nem találjuk meg Moorcock minden könyvét. Pestis ez, fertő, gusztustalan kilátástalanság, ismert és ismeretlen világok közé ragadt gyilkos vízió. Lejegyzem, hogy jutottam erre a végső következtetésre: átkozott országunk, míg lakóinak fájdalmát nem enyhíti! Miért nem nyílnak meg a Multiverzum újabb és újabb kapui? Mi ez a fekete árny, amely eltakarja ezt az életművet szemünk elől?
Az egész akkor kezdődött, amikor olyan olvasmányokat lapozgattam unottan, amelyeket kötelességemnek véltem elolvasni, ám egyikben sem tudtam hinni igazán. Von Bek első kalandja, a Harcikutya azért akadt a kezembe, mert délcegnek és vékonynak tűnt, és jó emlékeket idézett azokból az időkből, amikor Corum herceg kalandjait tanulmányoztam. Itt mutatkozott meg, Moorcock mennyire elegáns író. Könyvének olvasmányossága hetykén viszi az egyszeri érdeklődőt az első oldaltól a harmincadikig, miközben igazából semmi érdemleges nem történik, majd Ulrich von Bek az elkárhozottak vidékére érkezik: megtudja, hogy az ő sorsa megpecsételtetett.
A vég nélküli, vonakodó harc tizenhetedik századi grófja ő, egyik aspektusa az Örökkévaló Bajnoknak. A háborúktól feldúlt német tartományokon és a természetfölötti birodalmak tájain viszi útja: a Szent Grált keresi, gyógyírt a világ fájdalmára. Szomorkás, tragikus, cinikus történet, amelyben egy lélegzetvételnyi szünet sincs, de maró, szellemes párbeszédekből annál több. Amikor becsuktam a könyvet, a kétszáz-valahány oldalnyi történet bélyeget nyomott szellemem palástjára.
Tudom, hogy a harc nem ért véget, csak most kezdődik igazán. Irodalmi irányzatok jönnek-mennek, fennhéjázó tollnokokra acsarkodnak lelkes firkászok, talán fordítva is, nem lesznek örök értékek, nem lesznek erkölcsi útmutatók, nem lesznek jó könyvek, csak ez a civakodás, az örökké tartó, értelmetlen harc. És lesz Moorcock. Bajnokai vállvonással, erőfeszítés nélkül ejtik rabul az olvasót, akit immár nem fog érdekelni, vajon szépet, komolyat, vagy könnyedet és szégyentelent olvas: ő nagyszerű történetekben fog úszkálni. A világ pedig akár össze is omolhat saját fontossága alatt.
Írtam én saját kezűleg a Mi Urunk kettőezer-tizennegyedik esztendejében:
Farkas
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
Szabadjon tolmácsolnom a köszönet szavait e fenti ismertető szerzőjének, mert említett írásművel ugyan már régnek óta szemezek, ámde csak az ő itteni sorainak hatására helyeztem azt el táblagépemre, e réges-régi olvasásadósságomat véges-végre leróvandó.
+Rendkívül idevágólag szabadjon őneki, s más olvasó embereknek is figyelmükbe ajánlanom Tanith Lee – A kehely titka c. művét, már amennyiben az eleddig elkerülte becses figyelmüket.
Ej, de szép ismertető, külön dicséret a stílusáért! 🙂 Az egyik kedvenc Moorcock kötetem, amúgy, az elején a hosszú párbeszéd Luciferrel mesteri!
Látom, kissé túladagolta a cikkíró magamagát Morcook-kal (sic!), de igencsak stílusosra sikeredett így az ismertető!
Amúgy pedig Krieghung forevör! 🙂 Ez a könyv rajta van azon az ötös listán (a „Pop, csajok, satöbbi” főhőse után szabadon), amit a rám legmélyebb hatást gyakorolt könyvekből állítottam össze.
UPDATE: Kiolvastam, és bár nem bántam meg, mégsem egy Az ember tragédiája vagy Láthatatlan ember. Egyáltalán nem zavartak, sőt olvasatosak voltak a lassú, terjedelmes, hangulati leíró részek. Viszont zavartak a mű kétharmadától jelentkező, minden előjel nélküli „belehúzások” és helyenkénti összecsapottság, beleértve a szuperkonveniens Deus-ex-machinát, valamint Szegyenkó világnézetének-felfogásának az a pofátlan írói megerőszakolása, amellyel a főhős oldalára ragasztotta, „tagalongá” tette a szerző szegényt.