Kissé vonakodva kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert a legsikeresebb magyar fantasztikus franchise-nak jó ideje nem én vagyok a célközönsége. Abszolút pozitívan csalódtam, egy kellemes, szép fantasztikus regényt kaptam, ami hangjában, megfogalmazásában képes elszakadni az idehaza megszokott fantasy panelektől, és engem leginkább a romantikus, pre-raffaelita történetekre emlékeztet.

Annak idején a daliás kilencvenes években, amikor együtt kamaszodtam a magyar fantasy élettel (bár azt hiszem, a legtöbb kiadónál lényegesen kezelhetőbb gyermek voltam), én is lelkesen faltam Tier Nan Gorduin különféle hőstetteit, bár nem minden magus szerző írásaival sikerült megbarátkoznom. Később Móricz Zsigmond egyetlen mondattal megölte számomra a túlírt ynevizmust, és azóta az újraolvasás is nehezemre esik. Nem a barokkos körmondatokkal volt bajom, hanem a funkciótlan pozőrséggel… azzal pedig sajnos erősen éltek a feltörekvő szerzők is. Az egész a kétezres évek elején csaphatott át abba az iszonyatos burjánzásba, aminek köszönhetően elakadtam az első másfél oldalon, ahányszor olvasnivalót nyomtak a kezembe. Szótáraztam én kérem rendesen, de ezek ynevológiai szakcikkek voltak, nem pedig elbeszélő művek. Még ha nem terpeszkedett minden mondatban három dőlt betűs rettenet, akkor is az volt az érzésem, hogy ha fejben tartanám Ynev összes istenét, démonát, politikai hatalmát, név szerint és legalább hat generációra visszamenőleg, akkor értenék is esetleg valamit – már azon kívül, hogy valakit megint elkapott a bánatos férfiromantika. Ami szép dolog, nincs is vele semmi baj, csak így háttér nélkül nem olyan szórakoztató. De nem vagyok hajlandó több erőfeszítést áldozni erre a világra, mint a valóságra, és amíg nem tudom, ki az anglikán egyház feje, Domvik földi helytartója várni fog.

Nem ezért a borítóért szeretem a Tikos-Vass párost. Kifejezetten nem.

És akkor itt a Százháború, és nem kell hozzá Ynevből doktorálni. Nagyjából elég, ha az aquirokat el tudja helyezni a világképében az ember, de azt hiszem, még az ő szentségtelen mibenlétük is hamar kiderül a szövegből… vagy legalább kiderül róluk annyi, hogy értelmezhető legyen a történet.

Az alig kétszáz oldalas kötetben nincs szószedet sem.

Ezt azóta sem sikerült feldolgoznom,  rajta a MAGUS logó, és nincs szószedet a könyvben, honnan fogok én így ókyr káromkodásokat tanulni, mi lesz a világgal és énvelem? Sírnak a kivágatlan fák, hogy nem nyomtattak rájuk mara-sequor kovácsolási technikákat.

Persze ez azt jelenti, hogy aki tankönyv és mesélői ötlettár helyett forgatja a magus könyveket, az alighanem csalódni fog. Mindenki más fellélegezhet.

A történet a Másodkorban játszódik. Az aquirok egyik elf birtokot a másik után foglalják el és emésztik fel, és ellenfeleik még a sárkányokkal szövetkezve sem tudják megállítani őket. Velias és Erragal öröktől fogva jóbarátok, szinte már testvérek – még az sem állhatott közéjük, hogy ugyanazt a lányt szerették mind a ketten, mert Velias, a herceg képes volt lemondani Mirvenről. De amikor az aquir királlyal, a Százkarúval küzdenek meg, olyan áldozatokat, olyan döntéseket kell hozniuk, melyek végleg éket verhetnek közéjük.

Politika, szerelem, hit – hübrisz. Mindegyik szereplőt meg lehet érteni, és mindegyiküket lehet szánni is. De nem csak a tragédia három főszereplője eltalált, jók a mellékalakok is: a mindig emelkedett elfek mellett üdítő a gnóm szakértő higgadt tárgyilagossága, a falka-ember Akiyr változása pedig pompásan ábrázolt folyamat.

A regény nyelvezete szép, ráérős, míves; ezt a könyvet nem lehet gyorsan „bedobni”, kikényszeríti a saját ritmusát. Le kell hozzá lassulni – szokatlan, és lehet, hogy van, aki ettől nehéznek érzi, nehézkesnek, pedig nem az. Csak erős a saját sodra.

A kisregény utáni történetek, mesék, bár stílusban elég vegyesek, és eltérnek a fő történettől is, szintén kellemesek. Kicsit talán A dzsungel könyve végén sorakozó történetekre emlékeztetnek – bár az utolsó, A Zöld Vadász hétszáztizenkettedik meséje, stílusában inkább más Kipling-meséket idéz (aki szerint ez nem méltó a köpönyeglobogtató, nagy fantasztikumhoz, az olvasson… valami mást. Azzal én nem vitázom), jaguárokat és rákokat, frissebb és gyermekibb világokat.

De bármennyire tetszett is a könyv, nem ajánlanám nyugodt szívvel bárkinek – méghozzá épp azért nem, ami nekem úgy tetszett benne. Ez a könyv nem egy könnyed, gyors kalandregény, ez a könyv nem kalandregény, és legkevésbé sem szerepjáték-irodalom; ez a könyv romantikus dráma, annak minden túlzásával. A szereplői esendők, mégis igazi hősök – másképp nem is fájna úgy a bukásuk. Itt nincs cinikus, realista mocsok, nincs groteszk, ha valaki azt szereti, az csalódni fog ebben a könyvben. Csalódni fog az is, aki szikrázó ötletzáport vár (ahhoz már réges-rég túlszabályzott Ynev minden tájéka és kora) vagy szédítő tempót: okos és átgondolt ez a könyv, de a sziporkázáshoz túl lassú. Szándékosan. Aki viszont úgy gondolja, szeretne valami mást olvasni magyar fantasy-ben, más tempót, más hangot, mégis igényeset – az tegyen egy próbát a Százháborúval.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. vini szerint:

    Tudomásom szerint az anglikán egyház feje a mindenkori brit uralkodó.

    Egyébként a könyv tényleg jó.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon