Kezdetét veszi az Apokalipszis, és ennek örömére a kedves szerző rögtön bele is dob minket, olvasókat a mély vízbe: Dr. Bale kertjében a Minótaurusz tombol, a ruszki futball huligánok a Szuperhaverral találják szembe magukat, egy francia bárban pedig egy vámpír teszi tiszteletét. Mire főhősünkhöz, Richard Love-hoz érünk, már szinte várjuk, mikor ugrik a történet tovább egy ötödik-hatodik nézőpont karakterre. De a történet nem vált, hanem lecövekel Richardnál, egy angol zeneproducernél, akinek a feladata lesz megváltani a világot.
Ezt a megbízatást pedig két tündér, a Nagy Delírium, és lánya, Amnézia varrja hősünk nyakába, akit aztán kalandjaiban elkísér lengyel barátja és üzlettársa, a technikus őstehetségnek számító Janek, illetve a már említett tündérlány, mert mindig jó, ha van egy nő a csapatban. A feladat egyszerű – össze kell gyűjteni hét ember aláírását, akik segítségével lefújhatják az egész hajcihőt. Persze nem akármilyen személyekről beszélünk, hanem olyanokról, akik fontos szerepet töltöttek be a Bibliában és azon túl. Ráadásul ezeket az illetőket a saját korukban kell meglátogatni, még szerencse, hogy a Nagy Delírium képessége ezt lehetővé teszi.
És hogy kik is ezek a személyek? Nos, ezt nem árulom el, mert a küldetés varázsát részben az adja, hogy mindig csak az adott fejezet elején derül ki, kit is látogatnak meg legközelebb. Legyen elég annyi, hogy hőseink végig szívnak, mint a torkos borz, amit először az író humorral kezel, és csak a hatodik állomás válik komorrá, nyomasztóvá, témájából fakadóan. Ezeket a történelmi alakokat természetesen nem könnyű meggyőzni, Richardéknak pedig minden állhatatosságukra és körmönfontságra szükségük van, ha maguk mögött akarják tudni ezeket az úriembereket. De hát nem hiába lett Richardból producer…
Apropó, sikeresen megtudjuk azt is, miért és hogyan is lett Richardból az, aki, hogyan találkozott Janekkel, hogyan vetette bele magát a zene világába, és az miként igyekezett kiköpni őt. Az izgalmas küldetés mellett a regény fele hősünk eredettörténet mutatja be, hogy aztán a legvégén helyére kerüljön minden, és rájöjjünk, ez az Apokalipszis sokkal személyesebb volt, mint elsőre hittük. Ugyanúgy a végére megértjük a fejezetindító párbeszédeket is.
A hatások terén legerőteljesebbnek Douglas Adamst éreztem, az Armageddon Reality Show legalább ugyanolyan csapongó, mint a Galaxis útikalauz, stopposoknak, és hajlamos elidőzni fejtegetéseken, amely a maguk módján legalább olyan abszurdak, mint a bábelhal. Ugyanakkor Richardot – hiába az angol név, hiába a szerző angol lakcíme – mégis ízig-vérig magyar karakternek éreztem. Igaz, hogy a neurotikus, gyarló és kicsit arrogáns vesztes nem magyar védjegy, mégis, mintha nálunk, a mi pop kultúránkban lenne túlkínálat az olyanokból, akik annyira akarnak valakik lenni, hogy a végén éppen ezért nem viszik semmire.
A regény számtalan jó ötletet tartalmaz, és a szerző szemmel láthatóan otthon van a témában, vallási és pop kulturális utalások tömkelegét kapjuk, emellett az író tisztában van azzal is, hogy a régi világ sokkal heterogénebb volt annál, mint ahogyan mi sokszor emlékszünk rá. Talán a mesés és valóságos elemeket lehetett volna még egy kicsit jobban, kicsit korábban egymásba fonni, de amikor a végén B. Lotterfeld – civil nevén Király Ferenc – ezt a Sátán leleplezésével teszi meg, az kimondottan ügyes húzás.
Lotterfeld tehát mesél világvégéről, tündérekről, bibliai alakokról, Jóról és Rosszról – ahogy mesél arról is, az ember miért szeret mesélni ezekről. Aki kíváncsi ezekre a kérdésekre, az az Armageddon Reality Showban sem fog csalódni.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
