SFmag

Nyakunkon a díjszezon – három részes esszé az irodalmi legjobbról, irodalmi díjakról.

Az előző részben azt írtam, az irodalmi díjakat alapvetően két tényező hívta életre és tartja életben most is. Az egyik az emberek versenyszelleme, a másik az instant megoldások iránti megnövekedett igény.

Az írók versenyszelleméről

Bárki, aki valaha is alkotásra adta a fejét, és igénye támadt azt minél több embernek megmutatni, annak előbb-utóbb megfordul a fejében az örökös ismertség iránti vágy is (ha nem ezzel kezdi…). Gyakran tudatosan, de ösztönösen mindenképp. Akiben egy csöpp versenyszellem is lakozik, írói létének legalább egy rövid szakaszában (ha nem most és mindörökké) egyáltalán nem bánná, ha formalizált, tárgyiasult formában is megkapná az elismerést. Főleg, ha az egyfajta önmegvalósítás beteljesülését, önbecsülése megerősítését, írókénti „legalizálását”, és további előnyöket (pl. gyakoribb megjelenést, kiadók közti válogatást) jelentene számára. Mindez gyakran mélyreható, és nem túl szívderítő emberi (pszichológiai) játszma része, amelyből nem egyet látni itthon és külföldön egyaránt, és attól függően derül ki valakiről, valójában milyen ember, ha (nem) nyer.

Le Guin úgy találta, az irodalmat alapvetően férfi (és emiatt jellemzően harcias-versengő) szempontok irányítják, holott a művészet, alkotás a jellegéből fakadóan nem versengő tevékenység. Kétségtelenül azzá lehet tenni, mégis tévút az irodalmat (vagy más önkifejezési formát) versenyként felfogni. Le Guin nem vitatja a méltató visszajelzések okozta örömet, de sokkal többre tartja azt, ha valaki a tőle telhető legjobbat teljesíti, elvégzi a maga elé célul tűzött feladatát, és élvezi az ezt követő elégedettséget.

Azaz: mindenkiben ott lakozik a tőle telhető maximum, és amelyet a tapasztalat szerint érdemes úgy tekintenünk, mint egy nem végleges, mindig kitolható, változtatható határt. Ahány ember, annyi „legjobb” létezik, a lényeg, hogy mindenkinél van egy pont, amikor elégedetten dőlhet(ne) hátra, amíg bele nem fog a következőbe. Ezek a legjobbak pedig nem összehasonlíthatók, hiszen hogyan vetjük össze a körtét az almával? A „legjobb” szó az alkotás terén csak egy szempontból értelmezhető: ha a művész a tőle telhető legjobbat nyújtja, azt pedig minden író csak a saját lelkiismerete szerint mondhatja ki, elvégezte-e a „házi feladatát”. Ugyanakkor gyakran hallani az olvasók sóhaját: az előző regényed jobb volt! Talán megérezték, hogy az író nem tett meg mindent? Vagy csak egyszerűen az új regény nem tetszett nekik?

Valójában nem azt a kérdést kell feltenni, melyik könyv a legjobb, hanem elgondolkodni rajta, miért kedvelik annyian, miért tudnak belőle többszáz év után is idézni oly sokan, mi az, amit még ma is érvényesen megfogalmaz.

Le Guin egyszer rábeszélte egy irodalmi díj zsűrijét, hogy az összes jelöltet díjazzák, miután mindegyiket annyira jónak találták, hogy képtelenek voltak választani közülük. Az egyik zsűritag azonban ellenállt: ha nem választanak ki egyetlen győztest a listáról, ha nem rendeznek lóversenyt, senkit sem fog érdekelni a díj. Csakhogy amíg a lóversenyt a leggyorsabb nyeri, a regények között nem az objektív időmérés dönt, hanem egy zsűri, amelynek tagjai a saját – akár beteges, ostoba, részrehajló, reklámoktól, közízléstől befolyásolt – véleményük alapján választanak. Végül Le Guin és zsűritársai is választottak egyet a jelöltek listájáról.

Emiatt az irodalmi díjak gyakran szülnek egészségtelen versengést, aki nem nyert, a zsűri hozzá nem értését hangoztatja, miközben a másik szerző győzelmét ugyanúgy kétségbe vonják. Mindig lesz, akit irritál, hogy a díj révén egy szerinte rossz regényről látszólag objektíven igyekeznek állítani, hogy az a legjobb. Mintha az futott volna leggyorsabban.

Még a legdemokratikusabb, sokszűrős, többlépcsős rendszerű, a részrehajlást csökkenteni igyekvő irodalmi díj sem alkalmas a „legjobb” megtalálására. Nincs ugyanis olyan, hogy irodalmi legjobb.

„A szavazás a demokrácia veszélyes, ám annak elválaszthatatlan része. A művészetben veszedelmes anélkül, hogy nélkülözhetetlen volna. Sokszor még csak nem is helyénvaló.” – írja Le Guin. Bármely művészeti tevékenység eredményéről, festményről, regényről kijelenteni, hogy „a legjobb”, ártalmas és veszedelmes címke, mert látszólag értékmérőként funkcionál. A szó értelmezhető a tudományos fejlesztések területén (avagy mindig feltalálnak egy jobbat, ami átveszi az előző, addigi legjobb helyét), értelmezhető a versengő tevékenységekben: a sportban és a kapitalizmusban.

Ha egy irodalmi díjra kiválasztunk egy bizonyos regényt, minden más, díjra jelölt, de nem nyertes alkotást el kellene dobnunk? Ha egyet megnevezünk – kiválasztunk –, azzal a többit vesztessé nyilvánítjuk. Le Guin szerint ezzel szemben minden jó könyv megérdemli, hogy felfedezzék, és ezt egy gyermekkori eseménnyel illusztrálja. Kisállat kiállítást rendeztek a környékbeli gyermekeknek, és mindenki elvihette a magáét. És mindenki kapott díjat. Egyik a Hangos Nyávogásért. Másik a Szokatlan Foltért. A harmadik azért, mert ő volt Az Egyetlen Gyík. Le Guin eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha az irodalmi díjakat is így – versengés nélkül – osztanák. Egyik a Remekül Ábrázolt Szenvedélyért. Másik az Egyetlen Regénynek Az Öregedő Rovarszakértők Szerelméért.

Versengéshez szokott elménk rögtön tiltakozik: ártana az irodalomnak az efféle, szabadon osztogatott díjazás. Vajon a dicséret osztogatása semmissé tenné bármely jó könyv értékét? Főleg úgy, hogy a jó könyveket aligha a díj elnyeréséért írták…

Az effajta, szabadon osztogatott díjazás mégis két okból problémás. Egyfelől sok olyan regényre hívnák fel a figyelmet, amelyeknek a süllyesztőben volna a helyük (persze szigorúan szubjektíven, szerintem), miközben nem emelnék ki eléggé azokat, amelyek viszont jóval több elismerést érdemelnének. A másik: a valamennyire formalizált keretek között, mégis szabadon osztogatott méltatás nem tetszene a könyvpiacnak, a legnagyobb könyvkiadók marketingeseinek. Ma már az irodalmi díjak elnyerésére ugyanúgy lehet fogadni, mint a lóversenyekre. A díjak alapján válogat az olvasó, a könyvügynök, azok könnyítik meg, hogy egy regény számos más országba is eljusson, azok révén juthat akár pénzhez a szerző, a kiadó, emberek, akik befektettek a díjnyertes regénybe (a szerzőbe). Ez pedig nem más, mint művészeti üzletpolitika, ami átvezet a cikksorozat következő részéhez.

Hozzászólások

hozzászólás