John Scalzi Vének háborúja-sorozata idehaza is rövid idő alatt nagyon népszerű lett, a populáris stílus és humor helyenként magvasabb gondolatokkal megspékelve gyorsan elterjedt.

A harmadik kötet, Az utolsó gyarmat után Scalzi egy időre elbúcsúzott a Perry családtól, de aztán érkezett néhány olvasói levél, amelyekből rájött, hogy akadt néhány nyitott kérdés, amiket kritikaként róttak fel neki az olvasók (pl. a farkasemberes szálat, vagy azt, hogy Zoë elutazik a Konklávéhoz, majd hirtelen visszatér a mindent megoldó konszu-technológiával).

Scalzi_ZoeA Zoë története ennek megfelelően egy Az utolsó gyarmat cselekményével párhuzamosan játszódó történet, ezúttal Zoë Boutin szemszögéből. Kezdetben ódzkodtam ettől a megoldástól, úgy éreztem, nincs ebben a történetben annyi, mint mondjuk Orson Scott Card Végjátékában, amihez megírta a majdnem olyan zseniális Ender árnyékát. Nos, valóban nincs benne annyi, de ennek egyik oka talán az, hogy Az utolsó gyarmat sem egy Végjáték. Viszont annak ellenére, hogy Az utolsó gyarmat szerintem a leggyengébb a sorozatból -, Scalzi mégis meglepően jól jött ki ebből a veszélyes vállalkozásból.

Ennek egyetlen oka pedig Zoë Boutin karaktere. Zoë egy egészen jól megragadott tizenöt éves tinédzser, aki a nevelőapja hatására igen hamar elsajátította a cinizmust és szarkazmust, emiatt egy szimpatikus, szemtelen kislánnyá vált, és a személyisége, narrációja átsegít a kevésbé érdekes részeken.

A regény első fele ugyanis nem túl érdekes, főleg azért, mert ez szerintem Az utolsó gyarmatban sem volt az, összekészülnek a telepesek, ismerkednek, kiderülnek az előző regényben már kiderült események, amik itt ráadásul már nem is meglepőek, és ha egy kevésbé szórakoztató és érzelmekkel teli karakter lenne a narrátor, halálra untam volna magam rajta. Több, még nem ismert cselekménnyel jobban működött volna a regény, ami így csak akkor kel életre, amikor Scalzi eljut oda, amiért állítása szerint megírta ezt a 4. könyvet.

A Roanoke őslakói, majd pedig a Gau admirális világán játszódó szálak és az obin-Zoë kapcsolat elmélyítése az, amikért érdemes elolvasni a könyvet. Zoë sosem veszít a magabiztosságából – ebben erősen hasonlít John Perryre -, félelmet nem ismerve, igazságérzetétől vezérelve vitatkozik akár a konszukkal is, akik ezt alaposan ki is használják, és alaposan próbára is teszik a maguk nyakatekert és kegyetlen módján, eközben megismerhetjük a Konklávé belső csatározásait is.

Összességéében a Zoë története önálló regényként szerintem nem állná meg a lábát, de nem is kell neki, és kicsit olyan, mint egy director’s cut, vagy kimaradt jelenetek opció a DVD-n. Lehetett volna másként, de a könyv második fele így is kellemes kikapcsolódás, ami hozza a Scalzitól elvárt szintet, de az első feléért kár.

Hamarosan jön a magyarul is The Human Division, immár új szereplőkkel és történetekkel (Ha minden igaz, idén május környékén érkezik az Agave Kiadótól), angolul pedig már készül a The Human Division következő része, azaz nincs megállás, a sorozat robog tovább a maga útján.

Hozzászólások

hozzászólás

post_author >1) { echo "
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, Uncategorized

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. e(x) szerint:

    Spoiler.

    Épp a napokban olvastam el, és épp ugyanaz lett vele a problémám, mint az Utolsó gyarmattal: ahogyan haladt a cselekmény, úgy vált számomra egyre hiteltelenebbé, súlytalanabbá, nem csak a történések, hanem Zoe karaktere is. Bármennyire sokat látott, bármennyire az Obinok istennő félesége, bármilyen laza a nevelőapja, nem tudom elfogadni a farkasemberes légyottot, az Enzoval történtek lereagálását, főképp nem pedig a befejezést. Sokkal kíváncsibb lettem volna pl. az elrablására, Obinoknál töltött idejére, mellette bemutatva – vagy méginkább arra fókuszálva -, hogyan lesz az apja áruló, csak erről ugye Scalzi úrnak is csak az a másfél oldalnyi karakter előtörténeti vázlatban kimerülő elképzelése van, amit valamilyen apropóból beillesztett ide. A humor valóban átsegített a nehezebb részeken, csak amikor a barátja halála után is épp olyan lazán tolta tovább, mint előtte, akkor a humor már nem támogatta a leírtakat, hanem hiteltelenítette.

    Scalzit inkább tartom világépítőnek, mert a VH univerzum alapvetései jók, a lehetőségekhez mérten egyedi vonásokkal rendelkezik, s ennél sokkal érdekesebb történeteket lehetne benne elmesélni. S ha valakinek nem az erőssége a karakterábrázolás, nem kell karakterdrámát írni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon