SFmag

Hétvégén World Fantasy díjkiosztó, tegnap a The Drowning Girl-t ismerhettük meg a jelöltek közül, ma pedig Graham Joyce regényét, a Some Kinf of Fairy Tale-t.

Húsz éve eltűnt egy lány az erdőben, de amikor végül felbukkan a jelenben, karácsony éjszakáján, mintha egy napot sem öregedett volna. Ismerős? Cseregyerekek és tündérek által elrabolt menyasszonyok, két világ, ahol másként telik az idő és ahol a kapocs a szexualitás, az ismeretlen felfedezése.

A Some Kind of Fairy Tale sok korábbi fantasyhez hasonlóan a kelta tündérmítoszokból merít, ám mégis máshogyan. A regény középpontjában nem a mágikus, a tündérvilág áll, nem az a csoda, amit egy másik birodalom jelent, hanem az a küzdelem, ahogy húsz év után a család a tékozló lányt megkísérli visszafogadni, és ahogyan ő megpróbál visszailleszkedni a régi életébe.

Tara Martin visszatér és fantasztikus történetet mesél szökéséről és egy világ körüli hippivándorlásról, de a meséje nem áll össze. Miért néz ki Tara még mindig tizenöt évesnek, és hogyhogy valójában nem tud sokat azokról a helyekről, ahol állítólag járt? A családja érzi, hogy hazudik, és kisvártatva előkerül egy másik történet is, még kevésbé hihető, mint a másik: Tarát egy Hiero nevű tündér vitte el magával hat hónapra a saját világába.

Bár Hiero megjelenik a történetben, és a tündérek világa is átszivárog a határon, Graham Joyce nagyon finoman és elegánsan kezeli a mágiát. Sokkal fontosabb az, miként hat Tara családjára az eltűnése és felbukkanása, és ebben Joyce realista és kíméletlen. A múlt és a jelen szembeállításával nyomon követhető, hogyan romlott meg végérvényesen Peter Martin, Tara bátyja és a lány fiúja, Richie között a kapcsolat, hogyan tette tönkre Tara eltűnése után a rendőrségi gyanú, a kutatás, a reményvesztettség mind a családot, mind a szerelmét, és ezt még fájóbbá teszi az, hogy Richie nem fehér lovag, nem a tündérszeretővel szembeállított „jobbik választás”, hanem egy félresiklott, hibákkal és önváddal teli, szerencsétlen férfi, aki képtelen megtalálni a helyét az életben és ebben az új helyzetben.

Tara eltűnése kizökkentette a szeretteit egy normális, bár nem tökéletes kerékvágásból, és visszatérése nem visszazökkent, hanem még inkább szétzilál, különösen, mert nem őszinte, nem is lehet az. Nem lehet elmondani azt, amit egy átlagos ember agya gondolkodás nélkül elutasít. Tara beleegyezik, hogy beszéljen egy pszichiáterrel, Vivian Underwooddal, és hamarosan egy harmadik történetet is kapunk, szexuálpszichológiával telített magyarázatot Tara útjára és a tündérek földjén tapasztaltakra.

A lebegtetés, hogy Tara történetei közül végül is melyik valóságos, nem mehet a végtelenségig, és választ is kapunk, noha a regénynek messze nem ez a lényege – valójában Hiero feltűnése és ábrázolása élesen elüt a könyv többi részének visszafogott szőttesétől, ahol a visszatért lány elbeszélése, a pszichiáter okoskodása, az emberi világ reakciója és korábbi, hasonló esetek nyugtalanító beszámolója szépen összefolynak, hogy egy lírai, dinamikus hálót alkossanak a szereplők között.

Nem tudom, valóban szükséges volt-e választani az értelmezések közül, vagy elég lett volna az olvasóra bízni, melyiket tartja igaznak – Tarának viszont választania kellett, mert sem egyik, sem másik világ nem volt az övé igazán, sem az eltűnése előtt, sem azután.

Az az igazság, hogy nem kell ahhoz tündérföldre menni, hogy az ember visszatérve, több év után rádöbbenjen: a barátai, rokonai immár idegenek, és valamikor, valahogyan elvesztette a közös hangot. És az elvesztett múlt és az emlékek másvilágából nincsen diadalmas visszatérés.

Hozzászólások

hozzászólás