Amikor idén a Ciceró Kiadó úgy döntött, hogy kiadja Catherynne M. Valente gyerekkönyvét, a magyarul A lány, aki körülhajózta Tündérföldet, angolul azonban a még hosszabb The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making címmel ellátott regényt, nagy fába vágta a fejszéjét, és egyúttal érdekes kísérletet tett: vajon milyen a fogadtatása lesz egy olyan meseregénynek, amelyik felvállaltan nem óhajt a gyerekek kedvéért egyszerűsített nyelven megszólalni és feketére és fehérre bontani a világot, miközben látszólag hozza a mesékre jellemző fordulatokat és szereplő-archetípusokat. Látszólag – mert a hős nem a megszokott módon lesz hős, és a gazember egyetlen csavarral válik a legsokrétűbb, tragikus sorsú karakterré, bámulatos mélységet és súlyt adva a történetnek, mely a felszínen könnyed és színes, de egy-egy mondattal egészen komoly témákra nyit ablakot.
Az első kötet végén Szeptember, a hősnő visszatért a nebraskai Omahába, rengeteg élménnyel gazdagabban, ám egy árnyékkal szegényebben. A Perszephoné-törvény miatt visszatérhet még Tündérföldre, és lesi is az alkalmat, amikor pedig megnyílik előtte az átjáró, fejest ugrik a kalandokba és a csodákba – de a várt ünneplés és barátok nyakába borulás helyett azt kell tapasztalnia, hogy Tündérföld alaposan megváltozott. Alsó-Tündérföldön, a föld alatt Halloween, az Üres Királynő uralkodik, aki nem más, mint Szeptember árnyéka, és akinek szolgája, a láthatatlan, ám annál félelmetesebb Alleyman a föld alá rántja a felső világ lakóinak árnyékát, és ezáltal a varázslatot is.
Az árnyékok felszabadulnak, saját életet nyernek, a varázsláshoz pedig pusztán erősen akarniuk kell. Amikor Szeptember aláereszkedik, hogy helyrehozza, ami az ő hibájából kibillent a világban, tapasztalnia kell, hogy odalent egyáltalán nem tekintik hősiesnek felvállalt küldetését, miszerint móresre tanítja az árnyékát. Az árnyak élni akarnak, szórakozni akarnak, ünnepelni akarnak, és ki hibáztatná őket ezért? Ugyanakkor szabadságuk és az éjről éjre csapott hatalmas ünnepségek a fenti Tündérföld csodáinak végét jelentik, és Szeptember érzi, hogy valamit tennie kell; ám sem a hősi küldetés, sem a saját szerepe nem egyértelmű számára, még akkor sem, amikor elindul, hogy felébressze a jogos trónörököst, az alvó herceget, aki valahol az Alvilág legmélyén szendereg, és bár soha nem látta senki, mégis mindenki tud róla, mert mágnesként vonzza saját történetének beteljesülését…
Szeptember mellé ezúttal is segítők szegődnek, többek között A-tól Ly-ig, a könyvgyík és Szombat, a máridfiú árnyékai, valamint egy éji dodó, akit a kihalás elől Tündérföldre szökött dodótársai elcseréltek egy biztos menedékre, ám hogy ki a segítő és ki a barát, az nem egyértelműen eldönthető – maga Szeptember sem bízik igazán a barátaiban, akik valójában nem is azonosak azokkal, akiket ő megismert; és rejtett utakon követi csak a hősi küldetések dramaturgiáját.
Valente ezúttal is végrehajtotta a bravúrt, amit az első kötetben már megmutatott: úgy engedelmeskedik a mesék ősi törvényeinek, hogy közben kiforgatja azokat és lépten-nyomon meglepetéssel szolgál, az általa felépített Tündérföld pedig annyira bizarrul az övé (noha a különböző mitológiák teremtményei és motívumai felismerhetően tiszteletüket teszik benne), hogy győzze az olvasó megjegyezni a sok fura lényt és helyet, például a Szamovárban lakó tea- és kávénemeseket, Pandemonium csupa kő árnyékvárosát, a lesből támadó goblinpiacot, a küldetések mágiáját kutató fizikusokat, az emlékeket bányászó kengurut és a többieket.
Szó szerint mesés a környezet, a szereplők, a sorokból mégis árad a bölcsesség, a szemfelnyitó váratlanság – Szeptember ezúttal arra találja meg a választ (bár nem kifejezetten keresi), hogy ő maga kicsoda és mi akar lenni: hiszen sötétebb, felszabadultabb énje tőle függetlenül táncol, uralkodik, nem egyértelmű gonoszan, sem nem jóság híján, egyszerűen csak gondtalanul (és ezért gondatlanul). Az árnyékok tükörképekké lesznek, és Szeptember valódi, legbelső vágyát végül is épp a letagadott énje teljesíti.
Nem csupán szórakoztat, de borzongatva, nevettetve, megríkatva tanít is ez a könyv, akárcsak az első kötet: finomak, de pontosak a mondatok, és itt is gyönyörű, ízes szavakra bukkan az ember – nem csak gyerekolvasókat gazdagít ez a szöveg.
Szeptember kicsit felnőttebb az előző könyvhöz képest, de még sokat kell tapasztalnia, sok repedést kell elviselnie a szívének, elvégre még csak tizenhárom éves, és csak épp hogy megélte az első csókot és az első árulást.
A sorozat harmadik kötete, a The Girl Who Soared Over Fairyland and Cut the Moon in Two 2013 októberében jelent meg, és remélhetőleg arra sem kell majd sokat várni, mire magyarul is megjelenhet.
Egyéb érdekességek:
- Az első kötet 2012-ben elnyerte a Locus YA díjat, és 2013-ban erre a díjra a második kötetet is jelölték.
- A könyvekhez kapcsolódóan megjelent egy novella is, amely Mályva királynő és a Zöld Szél történetét meséli el.
- A The Girl Who Fell Beneath Fairyland and Led the Revels There trailere:
Hozzászólások
[hanna további írásai]
