A Mitágó-erdő Robert Holdstock 1984-es, World Fantasy- és BSFA-díjas fantasy regénye, ami most végre magyarul is olvasható, a Gabo SFF sorozat keretein belül.
A Mitágó-erdő megírásakor Robert Holdstock már jó néhány regényen túl volt (hat álnevet is elkoptatott), ám ez a könyv nem csak neki jelentett igazi áttörést, de az egész zsánert felrázta. A regény alig háromszáz oldalas, de annyira intenzív, hogy egyáltalán nem tűnik rövidnek: még a leírásoknak is fontos szerepe van benne, hiszen a helyszín, a táj nem csak díszlet – hanem sok szempontból a könyv legfontosabb szereplője.
Ryhope Wood első ránézésre talán kedélyes kis erdőcskének tűnhetne valahol az idilli brit vidéken, arrafelé, ahol minden faluban van egy XII. századi templom, és egy legalább ugyanolyan idős kocsma, de a látszat nem is csalhat nagyobbat. Az erdő egyike azoknak a kis foltoknak, amik megmaradtak még az egykor kontinenseket fedő, hatalmas vadonból, és az időben gyökerezve őrzik a múltat és a meséket. Márpedig a múlt kegyetlen, csak a mesék lehetnek rosszabbak nála – kész szerencse, hogy Ryhope Wood mélyébe nem olyan könnyű besétálni, de még betévedni sem, és rengeteg kegyetlen próbatétel vár azokra, akik mindenképp meg akarnak birkózni vele.
Stephen Huxley a II. világháború után hazatér otthonába. Apja nemrégiben halt meg, a bátyja sem könnyű eset, de ez kivételesen nem okoz problémát, mert Christian hamar eltűnik az erdőben, és Stephen kénytelen lesz apja régi írásaiból megfejteni Ryhope Wood rejtélyét. Természetesen végül neki is be kell verekednie magát a vadon szívébe, de erről nem is mondanék többet, hátha van még valaki, aki nem tudja, mi fán terem a mythago, és miért nem jó, ha bejár az ember kertjébe.
Közös tudatalatti, archetípusok, regék és kalandok; halál, szenvedés, a megszelídítetlen mesék kegyetlensége. Lenyűgöző tárgyi tudás és alaposság, a mitológia és a pszichológia páratlanul érdekes ötvözete. Stephennek minden szempontból nagy utat kell bejárnia az alig pár négyzetmérföldes erdőben, hogy megtalálja elveszett bátyját, és nem leli sok örömét a viszontlátásban egyikük sem – pedig a Ryhope Woodban játszódó történetek közül még ez a legszelídebb és legkedvesebb.
Bár mostanra sikerült levadásznom az összes ide köthető Holdstock könyvet (a mitágó történeteket nem mondanám hagyományos sorozatnak, mert egyetlen közös főszereplőjük az engesztelhetetlen erdő), már a másodiknak zsákmányolt The Hollowing is orrba vágott horrorisztikus részleteivel (zseniális az a könyv, de a negyedét sem akarom elképzelni; a generátorház környéke betett), a Lavondyss pedig úgy nyomasztó, ahogy van. A Merlin’s Wood-ban odáig jutottam, hogy egyszer csak már órák óta a falat nézem, és azt motyogom, „meghalni, esőben”, pedig addig még csak rosszabb dolgok történtek a könyvben.
Aki tehát szeret vidáman elmosolyodni, amikor letesz egy könyvet, az a Mitágó-erdőnél álljon meg. Azt viszont mindenképp olvassa el, mert torokszorító, izgalmas, okos és valóban korszakalkotó – legfeljebb utána kicsit máshogy néz majd kirándulás közben a bokor alján horkoló hajléktalanokra, és a szókincsébe beköltözik az Urscumug.
A Ryhope Wood sorozat:
- Mitágó-erdő
- Lavondyss
- The Bone Forest
- The Hollowing
- Merlin’s Wood
- Gate of Ivory, Gate of Horn
- Avilion
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
„És a fordító? Se neve, se kedvező-kedvezőtlen bírálat a munkájáról? Holott nélküle nem lenne Mitágó-erdő…”
1./ Elég sok más nyelvről fordított művet olvastam ahhoz, hogy értékelni tudjam a műfordítót. Mindenre képes. Átadhat egy – mondjuk zseniális – művet zsenialitásának teljes mértékében, és el is ronthatja végletesen. Számukra ez a két határ van, a többit közötte találjuk…
2./ Amit kifogásolsz, annak nem itt van az eredője. Személy szerint semmilyen módon nem tudom bírálni a munkád, mert én eddig, csak a Mythago Woodról hallottam… :), és természetesen nem olvastam, mert eléggé el nem ítélhető módon, kicsi hozzá az angol nyelvismeretem…
Azt, hogy hallottam róla,csak Brian Aldissnak köszönhetem. Ezért viszont egyértelműen NEM Te vagy a hibás, hanem az a kultúrszemlélet, amely miatt a legkiválóbb alkotások is évtizedeket késhetnek nálunk.
3./ Biztosan ismered Aldiss Trillió éves dáridó című tematikus monográfiáját. Ezt 1986-ban zárták le. Az 1984-ben kiadott Mythago Wood az utolsó elemzett műve ennek a több évszázadot átfogó műnek. Azóta eltelt 29 év. Nálunk most adták ki valamilyen oknál fogva magyarul…
Ti (írók, műfordítók, szerkesztők, kritikusok, ne adj` Isten kiadók és terjesztők), akik közel vagytok a tűzhöz, elmondhatnátok, miért van ez… 🙂
Nos a fordító neve: Varró Attila
Nos egy vélemény a munkájáról..:http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-10-21+12%3A00%3A00/robert-holdstock-mitago-erdo
Most már tudom, és köszönöm az infot…
Sajnos mivel (mint írtam) még nem találkoztam a magyar kiadással, hihettem, hogy egy műfordító hozzászólása körön belül van. Ettől függetlenül nem is változott a dolog, mert amit mondtam egyértelmű, és az ő álláspontja is az.
Alátámasztására csak annyit, hogy a Lem univerzum azért lehetett nálunk az, ami, mert a műfordítása egy zseni kezébe került. A neve Murányi Beatrix, és ő valóban csodát művelt Lem írásaival… 🙂
DBL: „Azóta eltelt 29 év. Nálunk most adták ki valamilyen oknál fogva magyarul… (…) akik közel vagytok a tűzhöz, elmondhatnátok, miért van ez…”
Nem vagyok annyira közel a tűzhöz, legfeljebb mint fordító, de elég régóta figyelem ahhoz a magyar fantasztikus könyvek piacát, hogy legyen egy erős tippem: a Mythago Wood pontosan azok közé a regények közé tartozik, amelyektől a legtöbb magyar zsánerkiadó azonnal menekülni szokott – Holdstock regénye a nálunk meghonosodott fantasy rajongóit valószínűleg nem érdekli, akiket meg érdekelhetne, azokat elriasztja, hogy fantasy, mert teljesen másra gondolnak, ha meghallják ezt a szót. Az egy teljesen más téma, hogy Magyarországon mit értenek általában fantasy alatt, köszönhetően az elmúlt két évtized kiadói munkásságának, de _szerintem_ a legtöbb, ami ezen a területen történt, hogy sokan most már nem kizárólag csúnya borítós ponyvára, logós regényekre vagy Tolkienre asszociálnak, hanem esetleg Martinra is). Ez nagyon lassan változgat – ékes bizonyítékaként annak, hogy régen nem feltétlenül volt minden jobb -, a Mythago Wood megjelenése is egy lépés a fantasy-paletta színesítése felé. Mondom, szigorúan szerintem.
@brainoiz…
Tökéletesen érthető volt, és egyet is értek Veled.
Sajnos valóban úgy néz ki (innen), hogy még a megszokott témakörű fantasy kiadásokat sem vitték végig. Jó példa rá Fritz Leiber. Emlékezetem szerint három könyvét adták ki magyarul(ezek meg is vannak), és egy novellájára emlékszem a régi Galaktikából. Kifejezetten szórakoztatóak voltak számomra a Fafhrd and the Gray Mouser történetek (a wiki szerint hét könyvméretű van belőlük).
Az Éjasszonyok pedig egy egészen remek, külön alkotás volt tőle.
Ráadásul ő pontosan a legambivalensebb altípust csinálta, a „kard és boszorkányságot”.
Mégis megragadó műveinek hangulata, mert jó író alkotta meg ezeket a történeteket.
Vagy ott van Marion Zimmer Bradleytől a Darkover sorozat. Tudomásom szerint egyetlen könyvet adtak ki ebből magyarul, az elsőt. Hol van a többi? Aztán ott van tőle a Világok háza. Klasszikus mese-fantasy, és kifejezetten hangulatos volt. Mondjuk az Avalon ködéhez még nem jutottam el, de azt azért még beszerzem.
Tudom, hogy ezek, a Holdstock könyvekkel együtt mind a régi, konzervatív fantasyk közé tartoznak. Sajnos pontosan ez mutatja, mekkora adóssága van könyvkiadásunknak. Most jönnek ki, amikor már kicsit divatja múltak, elavultak a mai témákhoz képest.
Mivel komoly gyűjtője vagyok a régi sci-fi kiadásoknak, bolhákon sok kilencvenes évekbeli könyvet szedtem össze. Most jön a fúró… 🙂 Valami egészen borzalmak vannak közöttük. Sokszor nem tudtam olvasás közben, hogy sírjak, vagy röhögjek. A történetek, vagy a kiadás fizikai gagyisága komoly harcot vívott…és mindig az olvasó veszített.
Most azért más, mind tartalmilag, mind külcsín szempontjából. Igényesebb, jobb lett, csak számomra ez a tematika – mondjuk Martiné – nem igazán vonzó, ezért maradok a régieknél, ha hozzájutok…
DBL: a Darkover sf-ként kezdte. Egy-kettőt olvastam a korai regényekből – pl. Star of Danger – ezek kellemes történetek voltak. Szerintem kár volt a fantasy felé terelnie, de ez szigorúan magánvélemény.
@Sam Reed: Tudom, mert az az első kötet, ami megvan (magyarul)nagyon sci-fiszerű volt.
Azt, hogy ebből fantasy lett, csak a Bradley életrajzokból és sci-fi monográfiákból tudom.
Érdekes lett volna erről az író véleményét megtudni, hogy eredetileg minek szánta… 🙂
DBL: Ami magyarul megjelent, az csak a belső kronológia szerinti első kötet. Valójában a wikipédia szerint az már a hetedik kötet.
Eredetileg nyilván sf-nek szánta, merthogy annak írta 🙂 A kérdés inkább az, miért lett belőle fantasy.
Ez a könyv nagyon felkeltette az érdeklődésem. Fel is került a karácsonyi „ezt is kérem” listámra. 🙂 Nagyon tetszett brainoiz hozzászólásában a „logós könyvek” meghatározás. Bizony, nekem is sok van belőlük. Gyermekként a könyvtárból szinte csak sci-fit hordtam haza, aztán úgy 16 éves korom körül kezdtek megjelenni az első fantasy könyvek, a hagyományos barbáros, varázslós stb. sorozatok. Nagyon szerettem őket. Aztán ahogy teltek az évek, a sablonosság egyre unalmasabbá kezdett válni és egyszer csak abbahagytam a fantasy vásárlást és ismét a sci-fi felé fordultam. A fantasy-vel úgy voltam, hogy nem kell több heroikus csata még több szörnnyel. A „Korbács” című könyv egészen hamar megjelent magyarul, így legalább azt tudtam, hogy van más is ami fantasy, de mégsem valami Forgotten Realms kópia. Ám majd két évtized telt el, mire Gaiman Sosehol-ja a kezembe keveredett. Azóta sem tudok betelni az olyan könyvekkel amelyek savát-borsát számomra éppen az adja, hogy a valóság keveredik a mesével. Sajnos nagyon kevés ilyen könyv jelent meg magyarul. (Ha valaki tud ilyeneket Gaiman-en kívül, az kérem szóljon) Mindenesetre ez a könyv éppen ilyen jellegűnek tűnik, úgyhogy örülök, hogy magyarul is kézbe vehetem.