A Fumax kiadó olvasói oldalról roppant dicséretes gyorsasággal magyarul is kiadta James S. A. Corey: Leviatán ébredése sci-fi űroperáját, ami angolszász nyelvterületen nagy sikert aratott, és angolul immár trilógiává bővült.
A könyvről két cikk is várható, a mostanit délután követi egy másik szemszögből írt értékelés is.
Az emberiség meghódította a Naprendszert, de dicsőséges utópia helyett szűkös erőforrásokon marakodó bolygók és aszteroidák óvatos egyensúlya alakult ki, amelyet egyetlen lökés is kibillenthet, ezzel elszabadítva a háborút. A Leviatán ébredése a 2012. évi Hugo-díjra jelölt regények között is felbukkant, és ízig-vérig izgalmas, modern űropera, sok-sok főhajtással az elődök felé.
Az író, James S. A. Corey ismeretlennek tűnhet, ám valójában két embert takar: a The Long Price Quartettel magának már hírnevet kiharcolt Daniel Abrahamot és Ty Francket, aki George R. R. Martin asszisztense. Nem újoncról, bár új formációról van szó – és a cselekményszövésben, a karakterek kidolgozottságában egyértelműen tetten érhető Abraham profizmusa és stílusa.
Millert, az alkoholista, jobb napokat is látott ceresi detektívet egy látszólag egyszerű ügyre állítják: egy gazdag földi család anarchistát játszó lányát kell a család kebelére visszaterelnie – ám Julie-nak nyoma veszett. Eközben James Holden, egy veterán, aki a Canterbury nevű jégszállítón szolgál, segélyhívást kap a Scopuliról, amelynek teljes legénysége elpusztult, és a vészjelet egy marsi rádióadó sugározza. Mielőtt azonban kideríthetnék, mi történt, magát a Canterburyt is álcázott hajók támadják meg, és Holden űrbe szétsugárzott jelentése nyomán kirobban a háború.
A sztori magját egy eltűnt lány és egy bajba jutott űrhajó adja; és a két szál egy idő után nem csak, hogy összeér, de egy mélyebb, egész Naprendszerre kiterjedő konspiráció is kibontakozik, a játszmába pedig bekerül egy idegen protomolekula is, amely kiirthatja az egész emberiséget…
A regényben megvannak a kötelező kűrök és ismert elemek: űrbéli csaták, noir hősök, lázadó űrállomás, földönkívüli vírus, és mégis új és működő az egyveleg. A Naprendszer és az űrhajók ábrázolása kellőképpen realisztikus (tán csak az Epstein-hajtómű ad kis engedményt, hogy ne évekre húzódjon el a cselekmény), és a két, egymásba fonódó szál mindig tartalmaz valami meglepő fordulatot. Voltak pontok a regényben, ahol elhúztam a számat, mondván, úgyis tudom, mi fog történni, hiszen kismillió hollywoodi film és sci-fi regény taposta ki a legnyilvánvalóbb ösvényt, ám Abraham és Franck alaposan megleptek, és ezért minden elismerés őket illeti.
Mindazonáltal mégiscsak egy űropera ez, és a klisédöntögetés és kikacsintások ellenére is sok ismerős elem megtalálható benne. Ami számomra emlékezetessé teszi és kiemeli a többi hasonló könyv sorából a valóban profi történetszövés mellett, az a két főszereplő ábrázolása.
Bizonyos szemszögből nézve mindketten archetípusok: Holden a veterán katona, aki saját értékrendjét 
követve hajszolja az igazságot és próbálja azt a világ tudtára adni – igazán ironikus, hogy épp ez a nemes szándéka teszi egyre visszafordíthatatlanabbá a Naprendszerben dúló háborút és okozza sok ezer ember halálát… Miller pedig a noir hős, aki önmaga szellemeivel küzdve keres valami értéket, és fellengzős szózatok helyett teszi a dolgát önfeláldozóan. Mindketten hősök, mindketten pozitív szereplők, szilárd, olvasó számára is elfogadható értékrenddel – és a regény zsenialitása az, hogy megmutatja és kiélezi, hogy két, hősiként megszokott értékrend között is támadhat feloldhatatlan ellentét. Ez a feszültség kiválóan árnyalja a két férfi kapcsolatát és a regény cselekményéhez is hozzájárul.
A Leviatán ébredése mindvégig szórakoztató sci-fi, megérthető és szerethető karakterekkel és nem várt fordulatokkal, és bár nem tudom, mennyi esélye lehet a győzelemre idén, szívesen ajánlom elolvasásra, mert a maga nemében mestermunka.
További érdekességek:
- A Térség második kötete, a Caliban’s War és a harmadik kötet, az Abaddon’s gate már megjelentek, reméljük.
- A történet előzményeit a The Butcher of Anderson Station tartalmazza, amely az egyik mellékszereplő, Fred Johnson történetét meséli el.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
Hát ez a könyvcsalódás volt tévedés ne essék nem rossz csak nem is jó. Tulajdonképp egy űrbe helyezett közepes krimi semmi más. Én a többi részét nem fogom elolvasni ebből ennyi is elég volt. Nem volt semmi olyan momentum, amit máshol ne olvastam volna. Nem is értem mért ajnározzák ezt a könyvet annyira.:-(
Egyet kell értsek az előttem szólóval. Semmi extra nincs ebben a könyvben.
Én nem értek egyet az előttem szólókkal. Szerintem mindvégig izgalmas sci-fi regény krimi elemekkel. Bár bevallom ezen kívül nem olvastam más sci-fi könyvet, inkább fantasy vonalon mozogtam, szóval nekem jelentett újdonságot.
A sorozat kilenckötetes lesz, ezért érezhető egy kicsit vontatottnak.
„Bár bevallom ezen kívül nem olvastam más sci-fi könyvet”
Marslakó! MARSLAKÓ!!
Komolyra fordítva: no offense, de ezáltal valamelyest csökken az ítéleted fajsúlya, nyilván megérted, miért. No nem mintha ettől nem lehetne igazad (nem tudhatom, még nem kerítettem sort erre a könyvre).
Sajnos így van, semmi különös nincs a regényben. Izgalmasan kezdődött de gyorsan unalomba fulladt fárasztó volt hogy mindent túléltek.
„Komolyra fordítva: no offense, de ezáltal valamelyest csökken az ítéleted fajsúlya, nyilván megérted, miért.”
Sok könyvet olvastam, de a sci-fi műfaj kimaradt eddig az életemből. Szerintem a Leviatán ébredése egy jól megírt könyv, érdekes szereplőkkel. Az ötletek is érdekesek, de semmi innovatív nincs köztük. A cselekmény egy kicsit lassúnak érezhető, de minden fejezet végén van egy kisebb fordulat, hogy ne legyen unalmas.
Számomra az első rész egy erős négyes.
„Izgalmasan kezdődött de gyorsan unalomba fulladt fárasztó volt hogy mindent túléltek.”
Még jó hogy. Mi maradna a többi nyolc könyvre? A következő kötetekben új nézőpont karaktereket is behoznak az írók és a történet is összetettebb lesz és továbbra is fordulatokban gazdag, tehát összességében a színvonal emelkedik.
Az utolsó bekezdést egy kicsit rosszul fogalmaztam meg, de remélem a lényeg érthető. : Ez egy nagyon jó, fordulatokban gazdag könyvsorozat.
Várok a folytatásokkal…számomra Banks, Reynolds, kötetei az etalonok és a Leviatán sajna nem ütötte meg a mércét.
Engem legjobban az zavart, hogy minden eleme ismerős volt valahonnan. Reynolds, Hamilton, Cherryh, Simmons vagy éppen Gibson könyvei jöttek elő lépten-nyomon olvasás közben.
Kösz Noro! Ez hiányzott csak nem tudtam megfogalmazni, igen az eredetiséggel voltak problémák.
Corey-ék Arhtur C. Clarke-ot és Alfred Bestert szokták emlegetni fő inspirációként, és szerintük Ted Chiang a legjobb sci-fi író.
Számomra pedig a Leviatán ébredése volt az a könyv, ami több mint évtizednyi sci-fi érdektelenség után visszavonzott a műfajhoz.
A Térség sorozat külföldön és itthon is egyaránt rengeteg új olvasót szerzett a műfajnak (köztük sok hölgyet is, ami enyhénszólva sem volt eddig jellemző), ami remélhetőleg a közelgő tévésorozatnak köszönhetően tovább fog nőni.
Azoknak az embereknek, akik ennek köszönhetően nyitottak lesznek más sci-fi írók művei iránt is, pedig lehet majd ajánlani az általatok említett klasszikusokat is, bár szerintem az nem célravezető megközelítés, hogy ledegradáljátok, akinek tetszett.
Azért az elég furcsa megközelítés, hogy ahhoz, hogy valaki meg tudjon ítélni egy sci-fi könyvet, már kívülről-belülről ismernie kéne a zsáner klasszikusait.
Örülök hogy egyre többen olvasnak sci-fit! Persze nyugodtan olvassák el a Leviatánt hisz pörgős izgalmas.
Az hogy egyre több nő olvassa inkább nem megyek bele hisz erről volt már egy vitám a Molyon hölgyekkel..:)
Sajnos hogy félreérthető voltam semmi bajom azokkal akik olvassák. Persze hogy nem kell ismerniük a klasszikus szerzőket hisz ez elég egyszerű módszerrel operál, rejtély majd még több rejtély, akció.Klasszikus írókat meg épp a Leviatán írói említettek hisz az általunk említett írók Banks, Gibson nem épp klasszikusok.
Legalább is én klasszikusnak Asimovot, Bestert, Clarke-t tartom.
Banks-t és Gibsont szerintem lehet modern klasszikusnak tekinteni, én így tágabb értelemben használtam ezt a szót, de valóban igazad van, Asimovék a klasszikus értelemben vett klasszikusok. 🙂 Amúgy szerintem pont ők könnyebben befogadhatóak egy újonc számára mint mondjuk Banks és Reynolds (utóbbival én még nem próbálkoztam, úgyhogy ezt csak a vélemények alapján gondolom, amit róla hallottam).
„Azért az elég furcsa megközelítés, hogy ahhoz, hogy valaki meg tudjon ítélni egy sci-fi könyvet, már kívülről-belülről ismernie kéne a zsáner klasszikusait.”
Én inkább úgy mondanám, hogy azok, akik kívülről belülről ismerik a kortárs SF-t, azok feltűnően másképp szokták megítélni Corey-t (és mellesleg Scalzit), mint azok, akik nem. Ami sztem azért jelent valamit.
Az persze jó dolog, ha ezek a populárisabb szerzők új olvasókat vonzanak, de én azt is szeretném, ha ezek az új olvasók idővel túllépnének rajtuk és megismernék a Corey-t és Scalzit inspiráló, innovatívabb űroperákat is.