SFmag

Mielőtt elkezdtem írni ezt a cikket, úgy éreztem, muszáj kiderítenem, ki is ez a Viktor Pelevin egyáltalán. Sokat hallottam róla, a Generation P fele meg is volt (nem tartott ki a lelkesedésem végig, de újrakezdem), tudom, hogy az új orosz írógeneráció egyik nagy alakja. De ezen tömény regény olvastán valahogy ez kevés információnak tűnt.

Persze, aztán rájöttem, hogy ha rá is keresek az íróra, akkor sem tudhatok meg többet, hiszen Pelevin kerüli a nyilvánosságot, magánéletéről semmit sem tudni, a legtöbb fotóján napszemüveget visel, és ahogy látom, mániákusan nem hajlandó nyilatkozni arról, mit gondol a világról, a műveiről, másokról. Végül is ez is egyfajta filozófia, hogy beszéljenek róla az írásai.

Azok pedig nem hallgattak. Egyik, ha nem legelső elbeszélését, amelyet az Ogonyok folyóirat felkérésére írt (300 dollárért cserébe), sok kritikusa a legjobb művének tartja. Első novelláskötete 1992-ben jelent meg, ezt követte az Omon Ré c. kisregénye, mely a szovjet űrkutatást figurázza ki. Legkultikusabb műve, a Generation P 1999-ben látott napvilágot nyomtatásban, amely sok méltatója szerint az egyik legjobb karikatúra a posztszovjet éráról. Átlag kétévente megjelenik egy könyve: Számok, A Metamor Szent Könyve, A rettenet sisakja, Emipre „V”, T. és most legutóbb a S.N.U.F.F. (kiadóinknak hála vagy nem, eddigi összes regényét olvashatjuk magyarul is, kivéve a legfrissebb, 2013. március 28-án megjelent Batman Apollót – Бэтман Аполло).

Valahogy azt érzem, bár a teljes életmű ismeretének hiányában majdnem balgaság ezt kijelenteni, hogy a jelenleg tárgyalt írás valahogy az esszenciája az eddigi életműnek. Mert mit is mondanak Pelevin stílusáról? Szatirikus, groteszk, keveri a nyelv rétegeit, a szavak jelentését, erős verbalitás jellemző rá, használja a sci-fi és a fantasy kellékeit, posztmodern, talán mágikus realista… Ez mind benne van a S.N.U.F.F.-ban, nyakon öntve némi jelenkori filozófiával, kiábrándultsággal és látszatokkal.

Van egy apokaliptikus világ, ahol az orkok élnek a földön, az emberek pedig az ofsáron, azaz lebegő szigeteken. Régen több ilyen volt, ma már csak Szibéria, azaz az Urkajnai Kaganátus területe felett létezik ilyen. Damilola valóságkreátor: kamerájával filmez a diszkurszmongerek irányításával. Két dolgot szeret az életében: a Henneloráját és Káját, a szúráját, azaz a kameráját és a robot szeretőjét. Az ofsáron élők rendszeresen háborút robbantanak ki a lentiekkel, mert kell a nyersanyag a sznaffokhoz, a halált és szexet ábrázoló filmekhez, amit mindenki néz. A harchoz azonban kell egy „damsel in distress”, így kerül „hősünk” ismeretségbe két ifjú orkkal, Hjolával és Grimmel, hiszen mi korbácsolná fel legjobban az indulatokat, ha nem a tisztaság gyalázata? Az események azonban innentől megállíthatatlanul robognak a világ pusztulása felé.

Bár sok sort ellőttem rá, maga a cselekmény leírható két mondatban, mert a regénynek nem sok köze van a hagyományos történetmesélős narratívához. Az események inkább csak ürügyül szolgálnak ahhoz, hogy Pelevin kifejthesse a médiáról, szerelemről, nőkről, férfiakról és úgy általában a világról alkotott képét.

Ennek ellenére egy egészen korrekt és kompakt ki háttértörténetet talált ki az emberiség jövőjének, ráadásul a szájbarágósságot elkerülve meg is ismertet vele. Hol egy régi könyvből, hol régi filmekből, hol vallási eszmefuttatás, hogy pedig egyszerű kocsmázás mellett írja le a régi emberiség bukását és az új felemelkedését. Nagyszerűen játszik a nyelvvel, a szavak jelentésével: az ember olvas, de sosem lehet biztos benne, hogy egy-egy adott fogalom a regény világában is azt jelenti-e, mint a ma emberének. Ezzel együtt játszik is velünk, olvasókkal, hiszen bemutatja, hogy a jelentés mennyire képes befolyásolni azt, amit gondolunk.

Különösen szimbolikus ez a regény címe esetében: a sznaffok (vagy snuffok) olyan filmek, amelyek valódi erőszakot, végső esetben halált ábrázolnak, több esetben szexuális tartalommal együtt (akit érdekel téma, érdemes elolvasni az Urban Legends cikkét, valamint megnézni a 8 mm és A halál ára c. filmeket). Mai világunkban a sznaffok természetesen tiltottak, viszont Pelevinnél a befolyásolás és a szórakoztatás bizarr eszközei, ahol a szexjeleneteket a csaták képeivel váltakoztatják, így hódolva az evolúció szabályainak a fajfenntartásért és az élettérért folytatott bizarr aktusokkal.

Az egész regényt áthatja ez a fajta nyelvészkedés, ahol külön élvezet lehet a szavak eredeti jelentése és ennek átalakulásának lekövetése, egyfajta köldöknézős sznobériát leplezve. A nyelvi leleményesség persze minden szinten jelen van, nem csak a leíró részekben, de a szereplők közötti parázsló, bár néha zsibbasztóan fárasztó párbeszédekben is.

Kétségkívül ezekhez a diskurzusokhoz kapcsolódnak a legérdekesebb gondolatok, amelyek igazán rámutatnak arra, mit is gondol Pelevin a világunkról. A S.N.U.F.F.-ban semmi tiszta vagy jó nincsen, a szereplők kicsinyesek, még ha át is látják a diktatórikus hatalom – mert elnyomás ez, csak a média irányából – működését, az közönyt, undort vagy belenyugvást vált ki belőlük, de érdemi változásra nincs lehetőség.

Nincs, mert a rendszer résztvevőinek ez nagyon megfelel. Az embereknek azért, mert élhetik luxusban túltengő, de alapvetően üres életüket, ahol minden steril, még a szerelem is, hiszen megvásárolható, személyiséggel rendelkező babáikkal minden vágyukat legálisan kiélhetik; míg az orkok, akik természetesen nem a fantasyk ocsmány szörnyei, bár hasonlóan büdösek, egyszerűen nem tudnak eleget ahhoz, hogy változtathassanak a felálláson. Ugyan ki ne ismerné fel ebben kifordult valóságunk?!

De a szerző látszólag nem hisz a szerelemben sem, csupán idegek, nedvek és a hús játékának tartja, melyet az agynak nevezett komplex rendszer irányít. A nők minden tulajdonsága összefoglalható három címszóval: lelkiség, dögösség és dögség (egynémely feminista véleményére kíváncsi lennék a fentiek olvastán), és céljuk sem más, minthogy ezeken keresztül magukhoz láncolják a férfit. Holott Kája, a szúra, aki maximális lelkiséggel és dögséggel bír, a regény egyik legösszetettebb karaktere, bár nála sosem tudhatjuk, hogy micsoda igazából. Hiszen, akár elismerjük, akár nem, ő robot, akit az emberek szolgálatára alkottak meg. Mi adja azonban az igazi személyiséget, mennyire lehet egy mesterséges személy hasonló hozzánk, mi tesz minket emberré – ezekkel a nem túl forradalmi, de lényeges és értékes kérdésekkel is komolyan eljátszik a regény.

Pelevin megkérdőjelez mindent, ami a mai valóságunkat alkotja, és a spekulatív fikció eszközeivel bemutatja velejéig kifordult világunkat. Hogy ez mennyire működik és mennyire igaz, ezt mindenki döntse el maga; a sok-sok frázisban azért némi igazság is megcsillan, de legfőképpen elgondolkodtat a helyünkről és jövőnkről. A könyv meglehetősen terjengős, 650 oldalt nem lehet végig érdemi tartalommal kitölteni, de legalábbis az orosz fenegyereknek nem sikerül. Számomra a legérdekesebb gondolata az volt, ahogy Oroszországhoz és az oroszsághoz való viszonyát beleszőtte a műbe, ami valahol többet elárult erről az egész mocskos forgatagról, mint a több millió egyéb leütés:

„Mert mit is jelentett akkor [orosznak lenni], ha hinni lehet a monitorszótáraknak?

Német autóval járni, ázsiai pornót nézni, amerikai pénzzel fizetni, zsidó istenben hinni, francia diszkurszmongereket idézni, büszkén elhatárolódni a „hatalmon lévő rablóbandától” – és közben folyton azon igyekezni, hogy valamit ellopjunk, legalább digitálisan. Egyszóval a világ szíve és minden kultúra univerzális szintézise.”

Hasznos linkek:

A szerző hivatalos oldala

Hozzászólások

hozzászólás