Az oroszok mindig is „másféle” módon álltak hozzá a fantasztikumhoz. Ez szerencsére az után sem változott meg, hogy ők is áttértek a kapitalizmus építésére. Szergej Lukjanyenko híres (és magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek gondozásában is hiánytalanul megjelent) sorozata , az Őrség ennek kitűnő példája. Természetesen vannak benne ismerős elemek: vámpírok, vérfarkasok, fény és setét harca. Azonban már a felszínen is nyilvánvaló, hogy nem a megszokott módon alkalmazza ezeket, és könyvei egészen egyedi hangulatvilággal rendelkeznek.06513

Az Őrségeké egy „okkult” világ: az átlagember mit nem tud a természetfelettiről. A Másfélék (ez egy gyűjtőnév minden mágikus erővel bíró lényre a mágusoktól a boszorkányokon át a vámpírokig és alakváltókig) annyival hatalmasabbak a halandóknál, hogy létük eltitkolása semmiféle kihívást nem jelent számukra. Érdekes egyébként maga a név is: Másfélének lenni annyit tesz, hogy nem vagyunk emberek. Nem öregszünk, látjuk a jövőt (na jó, az események valószínűségeit), bármikor kiléphetünk a halandó világból, és az emberi lét kisebb-nagyobb nyűgeit megoldjuk egy csettintéssel. Emberen túl lénynek vallja magát még a legjóindulatúbb Fénypárti gyógyító is – nekem viszont olvasóként az a benyomásom, hogy a történet hősei annál emberibbek, minél inkább kételkednek ebben.

A Másfélék természettől fogva két csoportra oszlanak: a Fény és a Setét követőire. Ezek a világban létező, eredendő Erők, amelyeket éppen úgy nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint akár a gravitációt. Meghatározásuk azonban nem is olyan egyszerű: én az önzetlenséget illetve az önzést tartom a legfőbb jellemvonásuknak, de a könyvekben számos megközelítés felmerül. A Setét önmagáért használja az Erőt, a Fénypárti mások érdekében. De azt a jogot ő is fenntartja magának, hogy maga döntse el, kinek mi a jó. Ez alighanem tipikusan szovjet eredetű motívum: az Őrség-könyvek mindegyikét végigkíséri a dilemma, hogy vajon milyen messzire mehetnek el a hatalmasok annak érdekében, hogy akár erőszakkal, áldozatok árán is jót tegyenek az emberiséggel.

bigi4bfd06e0b19ccBonyolítja még a helyzetet, hogy a Fény és a Setét megállapodást kötött egymással. Elvileg tehát béke van, de valójában a szó, amit keresünk, a hidegháború. Újabb jellegzetes, ha nem is csak oroszos, de Kelet-Európára valló gondolkodásmód. Az Éjszakai Őrség ellenőrzi a Setéteket, a Nappali Őrség a Fénypártiakat, az Inkvizíció pedig, mint végső mumus, mindkettőt. A két fél bonyolult szabályokat betartva próbálja átverni a másikat és előnyt szerezni. Persze csak annyira, hogy ne boruljon fel nagyon az egyensúly. Az Őrségek vezetői olyan figurák, akik már ezer éve fejben sakkoznak az egész világ sorsával – ez az „intrika az intrikában” stílus különösen az első két regényben hat át mindent, de a paranoia érzése kisebb mértékben végig megmarad.

A Megállapodás azonban nem csak annyit mond ki, hogy a Másfélék nem háborúznak. Azt is megszabja, ki hányszor és milyen mértékben avatkozhat be a halandók életébe. Visszatérő forrása például a konfliktusoknak, hogy a vámpírok és alakváltók vadászengedélyt kaphatnak – emberre. Ezt pedig az Éjszakai Őrségnek kell jóváhagynia. A Fénypártiak egyik fő motívuma természetesen a kisebb és nagyobb rossz dilemmája. A Setétek oldaláról pedig azt feszegeti a szerző, mennyire hasonló is a két oldal valójában. A legérdekesebb e téren talán az, hogy Lukjanyenko össze tudja hozni a fantasy két ellentétes kliséjét: a „jó” és „gonosz” létezik, követőik között mégis elmosódnak a különbségek.

2488

Lukjanyenko, a legendás lény

Bár az ilyen és hasonló morális kérdésekben is vannak érdekes ötletei, Lukjanyenkóról nekem elsősorban a hitelesség jut az eszembe. Amikor a halandó világról ír, akkor a valódi Kelet-Európát ábrázolja, méghozzá aktualizálva. Ez nekünk, magyar olvasóknak nyilván külön előny, hiszen a moszkvai lakótelepekben akár Budapestre is ráismerhetünk, de többről van szó pusztán a kulturális (és persze földrajzi) közelségről. Legalábbis angolszász fantasy szerző könyveiben én még nem éreztem olyat, hogy a valódi Amerika valódi városaiban járnék (még talán Gaiman jutott hozzá a legközelebb). Mindehhez Lukjanyenko tökéletesen meggyőző módon passzintja hozzá a Homály és a Másfélék világát, és a két világ egymásra is hatást gyakorol. Ahogy a fantasztikus külsőségek egyre meghökkentőbbé válnak, a szereplők (minden ellentétes állításuk dacára) egyre emberibben reagálnak rájuk. Nem csak „kalandokat” élnek át, hanem dolgoznak, szórakoznak, élik az életüket (és kölcsönkérik a kalapácsot a szomszéd vámpírtól). És mindez nem csak kivehető háttér, hanem alapvető eleme a történetnek.

A Homályhoz hasonló „mágikus háttérvilággal” már persze találkozhattunk. Szerepjátékokban különösen népszerű: asztrálsík, árnyékvilág, stb. Lukjanyenko azonban nem csak ötletes új „természeti törvényeket” kreált hozzá, hanem a történet kulcsfontosságú szereplőjévé tette. A Homály bizonyos értelemben az események mozgatója: akár az által, hogy hőseink felfedezik a titkait, akár ennél jóval közvetlenebb, mondhatni tevékenyebb módon. Bár az olvasó által ismert „szabályrendszer” folyamatosan bővül, sem a már ismert logika, sem az eddig felépített hangulat nem sérül az újabb regényekben. Így a szerző eléri, hogy a későbbi könyvekben már nem csak a valódi, de a kitalált világ elemeit is ismerősként üdvözöljük, mégsem válik eközben egyhangúvá.

A cselekményre különösebben nem térnék ki, de a sorozat szerkezetéről érdemes beszélni. Mind az öt regény egyenként három, látszólag különálló történetből áll, amelyek általában csak a könyv utolsó oldalain állnak össze egységes egésszé. Nem mindig tökéletesen, de mindig eléggé meghökkentő módon. Az első regényben (Éjszakai őrség) főleg a világ bemutatkozását érzem erősnek. Anton Gorogyeckij, a sorozat első számú főhőse itt még átlagos mágusnak számít, de már kezd belelátni a Legfelsők kártyáiba. (Egy közérdekű megjegyzés: az első könyv magyar fordítása kissé fura. Egyesek szerint rossz, bár én azért így nem fogalmaznék. De miután Weisz Györgyi átvette a feladatot – a második könyvtől kezdve -, tagadhatatlanul megnőtt a szöveg élvezeti értéke.)

A második kötet (Nappali őrség) különféle Setét karakterek nézőpontjából láttatja az eseményeket. Ebből a szempontból egyedinek számít a sorozatban. A Setétek sokkal szélsőségesebb figurák – vagy egészen emberiek, vagy borzalmas szörnyetegek, de az idő nagy részében inkább az előbbi jellemző rájuk. Nincs meg bennük az a nagy – alkalmasint fellengzős – hivatástudat, mint a Fénypártiakban, így tulajdonképpen nem nehéz szimpatikusnak látni őket. A könyv nem annyira magának a Nappali Őrség tevékenységére összpontosít, inkább arra, hogyan élik meg ezt egyes, a részletekbe be nem avatott Másfélék. A kötet társszerzője, Vlagyimir Vasziljev valószínűleg sokat adott hozzá a Setét karakterek ábrázolásához – ezt azért gondolom, mert önálló regényének, a Káosz-Őrségnek is ez az erőssége. Kár, hogy korántsem ilyen tehetséges, amikor össze kell boronálni a valódi és a kitalált világot, és hajlamos túlerőltetni a mágia indokolatlan szerepeltetését, ezért a Káosz-Őrség bármelyik igazi Lukjanyenkóhoz képest elég sok ponton sántít. (Lukjanyenko játszik a varázslatokkal, és történetet épít belőlük. Vasziljev csak használja őket.)

107478A harmadik résztől (Alkonyi őrség) annak idején azt vártuk, hogy beavat az Inkvizíció titkaiba. Ez valamelyest meg is történt, de nem belső nézőpontból. Anton – aki most már végleg a sorozat narrátora marad – sokat változott, de minden meghasonlás dacára is megmarad Fénypártinak. Csak még azt a koloncot is a nyakába veszi, hogy megpróbálja megérteni az ellenséget. Mit tesz az ember – vagy Másféle szerzet –, amikor túllép a korábban szentnek tekintett elveken? Már a kezdetektől sejthető volt, hogy az Őrség-sorozat előbb vagy utóbb el fog jutni ehhez a kérdéshez. Anton immár túl sokat tud, túlságosan Másféle (bár korántsem annyira, mint hiszi magáról) ahhoz, hogy továbbra is Fény és Setét elkülönülése mentén gondolkodjon. A történet egyszerre válik személyesebbé, ugyanakkor átfogóbbá, a világból is többet kezd mutatni. Ez a rész nagyon erős a Homály titkainak felfedésében. (Egyébként szerintem a helyes cím is „Homályőrség” lett volna.) Számomra ez a könyv volt a világépítés csúcspontja. Itt jelentek meg a legzseniálisabb ötletek, amelyek végleg és visszavonhatatlanul egyedivé tették az „Őrségek világát”.

A következő kötetben (Utolsó őrség) mintha megváltoztak volna a szerző törekvései. Új irányok keresése helyett inkább elvarratlan szálakat és megválaszolatlan kérdéseket gyűjtött az előző részekből, és ezekből egy szórakoztató, de kevésbé eredeti művet alkotott. Ugyanez jellemző a tavaly megjelent ötödik regényre (Új őrség) is. Míg az első három könyvben érezni véltem Lukjanyeko „sci-fis múltját” – ahogyan mindig új ötleteket keresett, ugyanakkor nagyon figyelt arra, hogy az összkép működőképes maradjon – a két újabb kötet már inkább egy jól megírt fantasy sorozat jegyeit mutatja. Ennélfogva, úgy vélem, elsősorban olyan olvasóknak nyerik el a tetszését, akik szeretnek visszatérni az ismerős elemek, ötletek közé. Mellesleg Antont is sikerült brutálisan széttápolni ezekben a könyvekben – talán egyszer még kiderül, hogy az apai neve „Gandalfovics”. Egyúttal látványosabbakká váltak az akciójelenetek és valamivel könnyedebb lett az egész történet stílusa is.

Két film is készült, többé-kevésbé a sorozat első részei alapján, Timur Bekmambetov rendezésében. Nekem csak az elsőhöz volt szerencsém – nagyon más világ. (Ahogy azt néhány humoros célzásban Lukjanyenko is leírta az Utolsó őrség lapjain.) Roppant kevés mágia, ellenben rengeteg vér és erőszak, valamint egy sokkal nyomasztóbb világkép jellemzi, mint a könyvek bármelyikét.

Az Őrség-sorozatról már a kezdetén is az volt a véleményem, hogy hangulatában és ötleteiben is felülmúlja az urban fantasy könyvek mezőnyét. A későbbi visszaesés dacára még az újabb részek is megütik a mércét. Még azoknak is merem ajánlani, akik a hasonló angolszász regényekben esetleg már csalódtak.

Noro

És a végén egy bónuszkép a szerző könyveinek orosz kiadásáról:

ac6cae2ac95558eac5ae18d8655

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. dbl szerint:

    Utolsó soráig egyetértek a cikkeddel!
    Elég későn csatlakoztam a fantasy rajongók táborához. Tulajdonképpen a LOTR első magyar kiadása (még az 1981-es)volt, ai megszeretette velem ezt a zsánert. Aztán a nagy fantasy világalkotók pár könyve (Fritz Leiber Lankhmarja, Marion Zimmer Bradley Darkover világa,
    Leigh Brackett Rhiannon kardja, Stephen Donaldson: A Kárhozat Urának átka), ami még mefogott.
    Sajnos a magyar fantasy repertoár a nagyok gyengén utánzott világait kínálta hosszú időn át.
    Mivel az átlag olvasó nem trendkutató, csak használó, az urban fantasyval is pontosan Lukjanyenko révén találkoztam. Nála jön be pontosan az a feeling, amelyre a cikkben utaltál. Egészen ragyogó megközelítése a fantasy toposzának, hogy a normál, hétköznapi és létező földi világban, és emberi környezetben játszódnak az Őrség könyvek.
    Mivel az író remek mesélő, amolyan igazi városi mesevilágot teremtett.
    Remek meglátás, hogy a Fénypártiak és Setétek – bizonyos részektől eltekintve – árnyalt és összetett figurák, mert szerencsére nem fekete-fehérben festette Lukjanyenko a palettát. Ettől egy kicsit a mi emberi jellegünk képmásai, felerősített kontúrokkal…
    A filmváltozatot ismerem, mindkét részét láttam. Nos, teljesen igaz, hogy inkább egy látványos véres-bummos akciófilm lett, mint igazi Homályviág által irányított misztikus történet. Ha jól értelmeztem, tulajdonképpen az első két könyv feldolgozása Jegorért folytatott harccal a középpontban. Viszont ragyogóan bemutatja a nagyvárosi lepusztultságot…
    Egyszóval jobb fantasy író, mint sci-fis… 🙂

  2. Sigmund szerint:

    Igazából Anton túltápolása is annyira hiteles lett, hogy nem zavart különösebben. Főleg, mert a szerző végig érezteti az emberrel, hogy mennyire nincs ő otthon ebben, mennyire új neki a helyzet. És mert végülis Anton továbbra is Anton maradt, aki a legmeredekebb helyzetet sem elsősorban a mágiájával, sokkal inkább a humánumával, a mindenki felé tanúsított empátiájával oldja meg. Ez egyébként nagyon különleges elem a sorozatban: minden kötet végére kialakul egy helyzet, amit más író egy epikus csatával vagy varázspárbajjal oldana meg, Lukjanyenko meg előhúzat Antonnal egy teljesen logikus, végtelenül emberi és egyszerű megoldást.

  3. Arcana szerint:

    A könyvsorozat első részéhez volt szerencsém, ami igazán kellemes olvasmánynak bizonyult. Évekkel ezelőtt láttam a film verziót is, de az már akkor sem tetszett, aztán újranéztem a könyv elolvasása után is, de csak még inkább megnőttek az ellenérzéseim vele szemben, nem is ajánlom senkinek.
    Jó húzás Lukjanyenko részéről, hogy ezt az elcsépelt klisét (jó-rossz harca) képes érdekesen megrajzolni: vagyis mindkét oldal rendelkezik egy ellenőrző szervvel, ami a másik felet ellenőrzi. Tényleg tipikusan kelet-európai gondolat. 🙂
    Biztos, hogy előbb-utóbb sort kerítek a trilógia másik két részére is.

  4. dbl szerint:

    Kedves Arcana!
    Már nem trilógia, hanem hexalógia…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon