SFmag

Az oroszok mindig is „másféle” módon álltak hozzá a fantasztikumhoz. Ez szerencsére az után sem változott meg, hogy ők is áttértek a kapitalizmus építésére. Szergej Lukjanyenko híres (és magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek gondozásában is hiánytalanul megjelent) sorozata , az Őrség ennek kitűnő példája. Természetesen vannak benne ismerős elemek: vámpírok, vérfarkasok, fény és setét harca. Azonban már a felszínen is nyilvánvaló, hogy nem a megszokott módon alkalmazza ezeket, és könyvei egészen egyedi hangulatvilággal rendelkeznek.

Az Őrségeké egy „okkult” világ: az átlagember mit nem tud a természetfelettiről. A Másfélék (ez egy gyűjtőnév minden mágikus erővel bíró lényre a mágusoktól a boszorkányokon át a vámpírokig és alakváltókig) annyival hatalmasabbak a halandóknál, hogy létük eltitkolása semmiféle kihívást nem jelent számukra. Érdekes egyébként maga a név is: Másfélének lenni annyit tesz, hogy nem vagyunk emberek. Nem öregszünk, látjuk a jövőt (na jó, az események valószínűségeit), bármikor kiléphetünk a halandó világból, és az emberi lét kisebb-nagyobb nyűgeit megoldjuk egy csettintéssel. Emberen túl lénynek vallja magát még a legjóindulatúbb Fénypárti gyógyító is – nekem viszont olvasóként az a benyomásom, hogy a történet hősei annál emberibbek, minél inkább kételkednek ebben.

A Másfélék természettől fogva két csoportra oszlanak: a Fény és a Setét követőire. Ezek a világban létező, eredendő Erők, amelyeket éppen úgy nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint akár a gravitációt. Meghatározásuk azonban nem is olyan egyszerű: én az önzetlenséget illetve az önzést tartom a legfőbb jellemvonásuknak, de a könyvekben számos megközelítés felmerül. A Setét önmagáért használja az Erőt, a Fénypárti mások érdekében. De azt a jogot ő is fenntartja magának, hogy maga döntse el, kinek mi a jó. Ez alighanem tipikusan szovjet eredetű motívum: az Őrség-könyvek mindegyikét végigkíséri a dilemma, hogy vajon milyen messzire mehetnek el a hatalmasok annak érdekében, hogy akár erőszakkal, áldozatok árán is jót tegyenek az emberiséggel.

Bonyolítja még a helyzetet, hogy a Fény és a Setét megállapodást kötött egymással. Elvileg tehát béke van, de valójában a szó, amit keresünk, a hidegháború. Újabb jellegzetes, ha nem is csak oroszos, de Kelet-Európára valló gondolkodásmód. Az Éjszakai Őrség ellenőrzi a Setéteket, a Nappali Őrség a Fénypártiakat, az Inkvizíció pedig, mint végső mumus, mindkettőt. A két fél bonyolult szabályokat betartva próbálja átverni a másikat és előnyt szerezni. Persze csak annyira, hogy ne boruljon fel nagyon az egyensúly. Az Őrségek vezetői olyan figurák, akik már ezer éve fejben sakkoznak az egész világ sorsával – ez az „intrika az intrikában” stílus különösen az első két regényben hat át mindent, de a paranoia érzése kisebb mértékben végig megmarad.

A Megállapodás azonban nem csak annyit mond ki, hogy a Másfélék nem háborúznak. Azt is megszabja, ki hányszor és milyen mértékben avatkozhat be a halandók életébe. Visszatérő forrása például a konfliktusoknak, hogy a vámpírok és alakváltók vadászengedélyt kaphatnak – emberre. Ezt pedig az Éjszakai Őrségnek kell jóváhagynia. A Fénypártiak egyik fő motívuma természetesen a kisebb és nagyobb rossz dilemmája. A Setétek oldaláról pedig azt feszegeti a szerző, mennyire hasonló is a két oldal valójában. A legérdekesebb e téren talán az, hogy Lukjanyenko össze tudja hozni a fantasy két ellentétes kliséjét: a „jó” és „gonosz” létezik, követőik között mégis elmosódnak a különbségek.

Lukjanyenko, a legendás lény

Bár az ilyen és hasonló morális kérdésekben is vannak érdekes ötletei, Lukjanyenkóról nekem elsősorban a hitelesség jut az eszembe. Amikor a halandó világról ír, akkor a valódi Kelet-Európát ábrázolja, méghozzá aktualizálva. Ez nekünk, magyar olvasóknak nyilván külön előny, hiszen a moszkvai lakótelepekben akár Budapestre is ráismerhetünk, de többről van szó pusztán a kulturális (és persze földrajzi) közelségről. Legalábbis angolszász fantasy szerző könyveiben én még nem éreztem olyat, hogy a valódi Amerika valódi városaiban járnék (még talán Gaiman jutott hozzá a legközelebb). Mindehhez Lukjanyenko tökéletesen meggyőző módon passzintja hozzá a Homály és a Másfélék világát, és a két világ egymásra is hatást gyakorol. Ahogy a fantasztikus külsőségek egyre meghökkentőbbé válnak, a szereplők (minden ellentétes állításuk dacára) egyre emberibben reagálnak rájuk. Nem csak „kalandokat” élnek át, hanem dolgoznak, szórakoznak, élik az életüket (és kölcsönkérik a kalapácsot a szomszéd vámpírtól). És mindez nem csak kivehető háttér, hanem alapvető eleme a történetnek.

A Homályhoz hasonló „mágikus háttérvilággal” már persze találkozhattunk. Szerepjátékokban különösen népszerű: asztrálsík, árnyékvilág, stb. Lukjanyenko azonban nem csak ötletes új „természeti törvényeket” kreált hozzá, hanem a történet kulcsfontosságú szereplőjévé tette. A Homály bizonyos értelemben az események mozgatója: akár az által, hogy hőseink felfedezik a titkait, akár ennél jóval közvetlenebb, mondhatni tevékenyebb módon. Bár az olvasó által ismert „szabályrendszer” folyamatosan bővül, sem a már ismert logika, sem az eddig felépített hangulat nem sérül az újabb regényekben. Így a szerző eléri, hogy a későbbi könyvekben már nem csak a valódi, de a kitalált világ elemeit is ismerősként üdvözöljük, mégsem válik eközben egyhangúvá.

A cselekményre különösebben nem térnék ki, de a sorozat szerkezetéről érdemes beszélni. Mind az öt regény egyenként három, látszólag különálló történetből áll, amelyek általában csak a könyv utolsó oldalain állnak össze egységes egésszé. Nem mindig tökéletesen, de mindig eléggé meghökkentő módon. Az első regényben (Éjszakai őrség) főleg a világ bemutatkozását érzem erősnek. Anton Gorogyeckij, a sorozat első számú főhőse itt még átlagos mágusnak számít, de már kezd belelátni a Legfelsők kártyáiba. (Egy közérdekű megjegyzés: az első könyv magyar fordítása kissé fura. Egyesek szerint rossz, bár én azért így nem fogalmaznék. De miután Weisz Györgyi átvette a feladatot – a második könyvtől kezdve -, tagadhatatlanul megnőtt a szöveg élvezeti értéke.)

A második kötet (Nappali őrség) különféle Setét karakterek nézőpontjából láttatja az eseményeket. Ebből a szempontból egyedinek számít a sorozatban. A Setétek sokkal szélsőségesebb figurák – vagy egészen emberiek, vagy borzalmas szörnyetegek, de az idő nagy részében inkább az előbbi jellemző rájuk. Nincs meg bennük az a nagy – alkalmasint fellengzős – hivatástudat, mint a Fénypártiakban, így tulajdonképpen nem nehéz szimpatikusnak látni őket. A könyv nem annyira magának a Nappali Őrség tevékenységére összpontosít, inkább arra, hogyan élik meg ezt egyes, a részletekbe be nem avatott Másfélék. A kötet társszerzője, Vlagyimir Vasziljev valószínűleg sokat adott hozzá a Setét karakterek ábrázolásához – ezt azért gondolom, mert önálló regényének, a Káosz-Őrségnek is ez az erőssége. Kár, hogy korántsem ilyen tehetséges, amikor össze kell boronálni a valódi és a kitalált világot, és hajlamos túlerőltetni a mágia indokolatlan szerepeltetését, ezért a Káosz-Őrség bármelyik igazi Lukjanyenkóhoz képest elég sok ponton sántít. (Lukjanyenko játszik a varázslatokkal, és történetet épít belőlük. Vasziljev csak használja őket.)

A harmadik résztől (Alkonyi őrség) annak idején azt vártuk, hogy beavat az Inkvizíció titkaiba. Ez valamelyest meg is történt, de nem belső nézőpontból. Anton – aki most már végleg a sorozat narrátora marad – sokat változott, de minden meghasonlás dacára is megmarad Fénypártinak. Csak még azt a koloncot is a nyakába veszi, hogy megpróbálja megérteni az ellenséget. Mit tesz az ember – vagy Másféle szerzet –, amikor túllép a korábban szentnek tekintett elveken? Már a kezdetektől sejthető volt, hogy az Őrség-sorozat előbb vagy utóbb el fog jutni ehhez a kérdéshez. Anton immár túl sokat tud, túlságosan Másféle (bár korántsem annyira, mint hiszi magáról) ahhoz, hogy továbbra is Fény és Setét elkülönülése mentén gondolkodjon. A történet egyszerre válik személyesebbé, ugyanakkor átfogóbbá, a világból is többet kezd mutatni. Ez a rész nagyon erős a Homály titkainak felfedésében. (Egyébként szerintem a helyes cím is „Homályőrség” lett volna.) Számomra ez a könyv volt a világépítés csúcspontja. Itt jelentek meg a legzseniálisabb ötletek, amelyek végleg és visszavonhatatlanul egyedivé tették az „Őrségek világát”.

A következő kötetben (Utolsó őrség) mintha megváltoztak volna a szerző törekvései. Új irányok keresése helyett inkább elvarratlan szálakat és megválaszolatlan kérdéseket gyűjtött az előző részekből, és ezekből egy szórakoztató, de kevésbé eredeti művet alkotott. Ugyanez jellemző a tavaly megjelent ötödik regényre (Új őrség) is. Míg az első három könyvben érezni véltem Lukjanyeko „sci-fis múltját” – ahogyan mindig új ötleteket keresett, ugyanakkor nagyon figyelt arra, hogy az összkép működőképes maradjon – a két újabb kötet már inkább egy jól megírt fantasy sorozat jegyeit mutatja. Ennélfogva, úgy vélem, elsősorban olyan olvasóknak nyerik el a tetszését, akik szeretnek visszatérni az ismerős elemek, ötletek közé. Mellesleg Antont is sikerült brutálisan széttápolni ezekben a könyvekben – talán egyszer még kiderül, hogy az apai neve „Gandalfovics”. Egyúttal látványosabbakká váltak az akciójelenetek és valamivel könnyedebb lett az egész történet stílusa is.

Két film is készült, többé-kevésbé a sorozat első részei alapján, Timur Bekmambetov rendezésében. Nekem csak az elsőhöz volt szerencsém – nagyon más világ. (Ahogy azt néhány humoros célzásban Lukjanyenko is leírta az Utolsó őrség lapjain.) Roppant kevés mágia, ellenben rengeteg vér és erőszak, valamint egy sokkal nyomasztóbb világkép jellemzi, mint a könyvek bármelyikét.

Az Őrség-sorozatról már a kezdetén is az volt a véleményem, hogy hangulatában és ötleteiben is felülmúlja az urban fantasy könyvek mezőnyét. A későbbi visszaesés dacára még az újabb részek is megütik a mércét. Még azoknak is merem ajánlani, akik a hasonló angolszász regényekben esetleg már csalódtak.

Noro

És a végén egy bónuszkép a szerző könyveinek orosz kiadásáról:

Hozzászólások

hozzászólás