A Gabo kiadó a Könyvhétre jelentette meg Pék Zoltán fordításában a brit James Smythe A felfedező című sci-fi regényét, ami igen dicséretes gyorsaság, mivel eredetiben idén január 2-án jött csak ki a könyv. James Smythe az az író, akire érdemes odafigyelni, ez már a harmadik regénye, és még idén érkezik angol nyelven a negyedik, a The Machine. A tavalyi Testimonyt is olvastuk már, hamarosan arról is lelkendezünk.
Emberes űrutazás. Aki szereti a sci-fit, az a sztereotipiák szerint odavan érte. Naná: galaktikus birodalmak, térugrások, hiperhajtóművek, fluxuskondenzátorok és meghódított világegyetem – kinek ne tetszene?
Ám valami mindig hiányzik: a lépések, amíg eljutunk ide. Amióta túl vagyunk a hidegháborús kinek van nagyobb rakétája versenyen, már csak a BRIC-ben és a magáncégekben bízhatunk, hogy odakintre juttassunk embereket. Már ha van egyáltalán értelme.
Ebben az elkeseredett helyzetben, alig pár évvel jelenünk után indul útjára az expedició, a földi űrutazás utolsó dobása.
Ha sikeres lesz, ha bebizonyítják, hogy érdemes folytatni, talán a szponzorcégek mellett (akik az utolsó fogpiszkálóig mindent belogóztak) újból az űrkutatásba fektetnek a kormányok is. Ha nem, végleg lezárul egy korszak.
A terv egyszerű: a valóságshow-szerűen kiválasztott személyzet felszáll, megy előre, amerre még nemhogy madár, de a szondák is ritkán jártak, majd visszafordul. Közben meg mér, mér és mér.
A megvalósításba viszont hiba csúszik: az első hibernálás után halva találják a kapitányt, és a balszerencse kitart, már-már börleszkszerűen hullanak a többiek is, hogy csakhamar a legalkalmatlanabb személy, Cormack, az újságíró legyen az egyetlen túlélő.
És még csak alig vagyunk túl a regény tizedén, az űrhajónak alig valamivel több energiája maradt, mint tíz százalék.
Mi jöhet még?
Egy ragyogó történet, ahol a horror keveredik a pszichokrimivel, ahol pörgő akciójelenetek helyett több nézőpontból követhetjük, elemezhetjük végig a Hasegawa Ishiguro utolsó útját.
Akárcsak a tavalyi ekönyves sikerszéria, Hugh Howey Silója esetében, itt is egy pármegoldásos, klisészerű vég felé tartunk. Ám míg a Silónál erre a játékra (melyik megoldást vállalja be) fut ki a történet, addig itt azon vesszük észre magunkat, hogy kimentünk az űrbe, csak hogy nagyon intim, nagyon bensőséges emberi játszmákat lássunk hazugságról, önbecsapásról, önfeláldozásról.
A felfedező tehát mind tempójában, mind témájában valami különlegeset nyújt, méltó nyitóregénye az idei évnek.
Hozzászólások
[rorimack további írásai]
Számomra inkább kihasználatlan lehetőség egy valóban klausztrofób karakterdrámához, mintsem igazán hatásos mű. Az első felét kifejezetten untam, aztán a megfelelő események miatt kicsit érdekesebbé vált… de nem eléggé.
(Hasegawa?)
A Hasegawára nincs magyarázatom. Még csak hasonló név sem szerepelt a könyvben. 🙁
Csak én nem érzek viszketést az ujjamban, hogy elolvassam ezt a regényt?
acélpatkány:
Költői kérdés volt?:) Én éppen most olvasom. Nekem a Moon című film jut róla eszembe, ha valamihez nagyon hasonlítani akarnám.
Komavary: biztos ez a folyamatos japán kultúrkör behatás okozhatta.:)